Ország-Világ, 1919 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1919-01-01 / 1. szám

4 az ismert zongoraművésznő és írónő, akinek »Livia Alexandrovna« című regényét e heti számunkban kezdjük közölni. A fiatal írónőnek egy évvel ezelőtt jelent meg az Athenaeum kiadásában »József fő-* herceg« című szenzációs könyve, amely mindenütt feltűnést keltett, érezték magukat az intézetben, ahol tanultak festeni, kézimunkázni, főzni, tanultak több nyelvet és foglalkoztak irodalommal is. Ritkán táncmulatságot is rendeztek, amelyre az igaz®­gatónő előkelő családból való fiatalembereket, többnyire egyetemi hallgatókat is meghívott,­­akik olyankor lelkesen udvaroltak a leányok® nak és ünnepnapokon elkísérték őket a temp® lomba. Ezek a titkos imádók búcsúztak el a leányoktól és érzelmeiket a dalok melódiái híven tükrözték vissza. — Prinzessin! — kiáltották ismét a leányok türelmetlenül. Hercegnő, ez az elnevezés Cserhalmy Lívia veleszületett eleganciája és arisztokratikus meg® jelenése miatt nem is volt jogosulatlan. Pom® pásan illett rá ez a név, otthon nevezték el így már kicsi korában, s azóta nagyon ritkán szólították a keresztnevén. Lívia sietve egy selyemsált dobott a vállára és Fannyt átölelve, együtt indultak az ablak felé, ahol csodás látvány tárult szemeik elé. A tündéri éjszakát a holdvilág, fénye ölelte át, a távoli hegyek kék ormán pásztortüzek lobbantak fel, mintha valami titkos, túlvilági hatalom pirosló rakétákat dobott volna le a magasból. A csillagok ezrei fényesen ragyogtak és fehér felhők úsztak a kék égen. Nappali fényben ragyogott minden, mintha egy láthatatlan jóságos tündér ezüstös palást® tál borította volna be az egész világot. A Rajna felséges hömpölygéssel kígyózott tova, olyan volt ez a széles ezüst csík, mintha egy hosszú ezüstszalag kanyarodott volna a völgyben. A folyó sima tükrében ragyogva tükröződtek vissza a fényes csillagok. Livia elragadtatással gyönyörködö­t a felsé­­ges látványban és csak azután nézett le az ablakok alatt éneklő német diákokra, akik fel® felé néztek, de nem láthattak semmit, mert a fák lombjai beárnyékolták az intézet falait. De a leányok jól látták a trubadúrjaikat, mert a holdfény éppen reájuk világított. — Nézd Fanny, — szólalt meg a herceg® kisasszony — itt van a te kis báród és Willy is. — Látom, de a te gavallérjaid is itt van® nak, — és Fanny az ujjával feléjük mulatott — látod, egymás mellett állnak Kürti, Fritz, Hans és Heinz. A fiúk már az utolsó dalba fogtak és szomorúan zengett ajkukról a: — Lebe wol . . . A leányok zsebkendőjükkel búcsút integet® tek feléjük, de egyszerre meghűlt bennük a vér, mert a folyosó túlsó oldalán egy ajtó csapódott be és csoszogó léptek közeledtek. A bakfisok lélekszakadva futottak vissza, egy pillanat alatt bebújtak a paplan alá és behunyt szemmel alvást színleltek. Kinyílt az ajtó és becsoszogott a fran® cia kisasszony, egy szikár, csontos, sovány vénleány. Látszott rajta, hogy sietve öltözött fel, amint az éneklést meghallotta. Kezében gyertyát tartott és a fény ráesett koravén, ráncos arcára. Elfelejtette, hogy fölötte elsuhantak az évek,­ a hiúságot az idő sem tudta kiölni belőle, mert őszülő rövid haja tekercsekbe volt csavarva, hogy göndör legyen. Mademoiselle Rose halkan csoszogott egyik ágytól a másikig és a gyertyával rávilágított a leányok arcára. Azt hitte, hogy mindnyájan az igazak álmát alusszák és nyugodtan távozott. Pár pillanatig a távolodó lépések kopogtak a folyosó kőkockáin, de azután elcsöndesült minden. Ennivaló bakfisfejek emelkedtek fel huncutul mosolyogva. — Nézd meg Fanny, hogy elmentek-e a fiúk? — szólalt meg a hercegkisasszony. Fanny az ablakhoz sietett és vonásain csalódás tükröződött vissza, nem is kellett a kérdésre felelnie, mert le lehetett olvasni arcá® ról­a választ. — Szegény fiúk, — szólt ismét Livia — milyen hamar elmentek, nem is tudtunk búcsú­­zóul egy pár szót lekiáltani. — Mademoiselle Rose az oka mindennek, — vágott közbe Fanny duzzogva — mindig milyen irigyen nézte, ha sétáinkon elkísértek, szerencsére kifogtunk rajta és kijátszottuk. Ez a vén csoroszlya megszagolta, hogy itt valami nincs rendjén és becsoszogott. Utálatos ez az elvirágzott hajadon és legmulatságosabb az, hogy a neve rózsát jelent, mondhatom, szép kis hervadt, fonnyadt rózsa! — Ugyan Fanny, — szólt közbe a herceg® kisasszony — ne szidjad annyit a szegény franciát. Ne felejtsd el, hogy holnap reggel hazautazunk és otthon új élet vár reánk. — Hála Istennek! — kiáltottak fel a leá­­nyok. — Gyerekek, menjünk már aludni — szólt ismét Livia. — Te mindig álmos vagy, kis hercegnő — mondta a szőke Grete. — Hát persze, — felelte a hercegkisasszony — már olyan késő van és holnap korán reg® gól indulunk. — Hallgass, te kis álomszuszék. Figyeljetek ide! Van egy nagyszerű eszmém, — kiáltotta Fanny. Kíváncsian emelkedtek fel a bakfisfejek és kérdőleg tekintettek Fannyra, aki így folytatta : — Leányok, azt gondoltam, hogy jó volna, ha tíz év múlva találkoznánk. — Bravó Fanny, — kiáltottak fel örömük® ben mindnyájan, — de hol fogunk találkozni és melyik napon ? — Holnap lesz június huszadika, — felelte Fanny — tíz év múlva ugyanezen a napon eljövünk ide, addig bizonyára mindnyájan asszonyok leszünk és elhozzuk magunkkal a férjeinket és a gyermekeinket. Kedvesen suttogtak a pajkos leányok, de Livia véget vetett a­ kedélyes diskurzusnak. — Aludjunk ! — és Fanny felé fordulva, így szólt: — Kicsi Fanny, aki kettőnk közül előbb alszik el, az hamarabb megy férjhez — és megcsókolva legkedvesebb barátnőjét, álomra hajtotta fejét. II. Cserhalom állomáson megállt a vonat és a két leány, Livia angol társalkodónőjének kíséretében, jókedvűen szállt ki. Félhosszú, angolszabású szoknyájukat meglebbentette a szél, amint leugrottak a vonatról és láthatóvá váltak a selyemharisnyába bújtatott pompás vonalú vékony bokák. Livia kacagva ugrott édesapja nyakába, aki gyengéd szeretettel vonta magához és egy csókot nyomott leánya hófehér homlo® kára, amelyre a selyem utazósapka alól ki® szabadult barna hajfürtök csigaalakú göndör® jéggel simultak. Fanny ezalatt bátyját üdvözölte roppant élénken és pajkosan néhány kérdést intézett hozzá. (Folytatása következik.) VALAKI ITT VOLT, VALAKI ELMENT. 1. Milyen jó, hogy eső esett és bús, borús volt minden, amikor elment innen. Minek lett volna napsugár ? Kacagás, minek gyászhoz? Muzsika, a halálhoz ? Igazi temetési nap. Még könnyezik az ég is! Sírhatok talán én is ? II. Egy szótárt kért ő kölcsön tőlem. — Szavaknak száraz gyűjteménye — Sose volt könyvtáromnak éke. S most ez a legbecsültebb könyvem, ő itt hagyott s ezt visszaadta. Kis keze nyomát látom rajta. Ujjacskái lapoztak benne. Olvasgatott egy-egy lapon. A könyvet megsímogatom. Megcsókolom aztán a könyvet, S a kopott, öreg halkan nézi, és az egész dolgot nem érti. III. Tegnap olyan csodaszép volt ez a kicsi sétaút és egyszerre, mára , rút. Tegnap olyan remek hely volt ez a pad, a fák alatt. Csúnya tett, egy nap alatt! Tegnap: minden ragyogott. Tegnap: nyár volt, csodaszép, Az ég kék volt, csodakék! És ma: minden szomorú. Mára ősz lett,­ minden rút: föld, ég, a pad és az út . . . IV. A lelkem tele gyásszal, vággyal a te vonatod után szárnyal. Itthon ülök s templomi csendben ajakamról neved elrebben. Sóhaj, fohász, vagy imádságba' Isten helyett, a neved zárva. Egy édes név, egy semmi: minden Poklot jelent, hogy nem vagy itten. V. Sötét van s még mindig kint járok Az utcán, valakire várok. Sötét van, már csak botorkálok S bolondul, egy csodára várok. Várom, hogy egyszer valahonnan egy valaki elémbe toppan. Tudom, hogy nincs itt, elment messze s itt állok, őt várva, keresve. Leszáll az éj, didergek, fázom. Tudom, hogy nem jön s várom, várom ... VÉMESY GYULA, Kézdiszentléleki JÁKÓ MARGIT, ORSZÁG-VILÁG 1919

Next