Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1920-11-21 / 47. szám
XLI. ÉVFOLYAM. 47. SZÁM. BUDAPEST, 1920. NOVEMBER 21. Szerkesztőség: VI., HORN EDE UTCA 18., földszint 1. Kiadóhivatal: V. KERÜLET, HOLD-UTCA 7. SZÁM. SZERKESZTŐK: Dr. VÁRADI ANTAL / Dr. FALK ZSIGMOND ELŐFIZETÉSI ÁR. Egész évre 200 kor., félévre 100 kor., negyed évre 50 kor., egyes számára 6 korona Finom műnyomó papíron készítette egész évre 600 korona, egyes számonkint 20 korona. SIMON MESTER UNOKÁJA. Elbeszélés. - Irta SZÉKELY NÁNDOR.-¡ Vacsora után Simon mesterné felbontotta az ágyakat. A csíkos dunyhákat lerakta egy székre, mert a szobában meleg és fülledt volt a levegő. Az egyik ágy ott állt a sparheid mellett, ez volt Simon mester ágya. Itt aludt az unoka is. Mert Sanyi a nagyapjával aludt. Csak néha, ha különösen jókedvük volt, vagy ha Monostorról átjött a másik unokájuk, akkor aludt Sanyi a nagyanyjával. Az ég még mindig dörgölt, csattogott, zengett. A villámok, mint tüzes lángnyelvek kergetődztek egymással és egy pillanatra megvilágították a földet, melyre nehéz, fekete sötétség borult. Az eső kövér cseppekben kezdett hullani. Először egy, aztán még egy csepp koppant oda az ablaktáblához, melyet nyitva felejtettek. Majd dühös elkeseredettséggel nekieredt és a víz úgy ömlött alá, mintha a mennyboltozat szitává változott volna valamely haragos kézben. Az eső odacsapkodta az ablakot a falhoz, a szél visszavágta és úgy játszott vele, mint a rakoncátlan gyerek a megunt könyvével. Odabenn a szobában három ember mély, szabályos és nyugodt pihegése hallatszott. Csak mikor egy erélyes kéz megütötte az ablakot, riadt fel az öregasszony: — Hallod? . . . Valaki van odakünn! — Dehogy van, — dühösködött Simon mester. — Fúj a szél és dörög az ég . . . Aludj! És ő is a fal felé fordult, hogy elaludjék. De odakünn megismétlődött a kopogás és egy türelmetlen, de kérő hang hallatszott be: — Reb Sime, laz’n ze mach erei! — Ki az ? — kiáltotta Simon mester. — Scheiber ! — szólt röviden a hang. Az öregasszony talpraugrott és lámpát gyújtott. Simon mester beengedte a késői vendégeket. A hosszú Scheiber volt a feleségével. A hosszú Scheiber volt Simon mester házának legrégibb, legbizalmasabb és legkedvesebb vendége. Az ő számukra mindig volt hely. Ha esetleg volt már valaki az idegenszobában, akkor annak kellett a szalmazsákra feküdni és Scheiberék kapták az ágyat. Annyira otthon érezték magukat, hogy Scheiberné maga főzött a sparherden és nem is fogyasztották Simon mesterné ételeit. Minden három hónapban pontosan megjelentek és beszedték azokat a törvényszerű illetményeket, melyeket a villányiak önként adtak nekik. Szinte hiányoztak, ha valamelyik főünnep előtt nem jelentek meg. Scheiber nagy, hosszú zsidó volt. Arcát gyér szálak borították. Csak a szakálla volt meg teljes tökéletességben. A bajuszát valamely láthatatlan erő szálanként kipusztította és helyén nagy, vörös, gennyes foltot hagyott. Épp ezért Simon mesterné nem is szerette, ha Scheiber megcsókolta az unokáját. Az asszony kicsiny volt és köpcös és állandóan fájtak a lábai. De azért nem vonta ki magát a munka alól. Ő is eljárt a régi, ismerős házakhoz, ahol viselt ruhát, szűk cipőt, fölös ételmaradékot és kevés pénzt kapott. Csak ismerős helyekre jártak el és csak oda, ahol szívesen látták őket. Kevés község dicsekedhetett azzal, hogy a hosszú Scheiber felütötte benne sátorfáját, ha csak egy éjszakára is. Tolna és Baranya volt az ő működésük színhelye. Itt is csak néhány község, Paks, Bonyhád, Hőgyész, Siklós, Mohács, Villány. Ez volt a menetrendjük. Villány volt a végállomás. Simon mester szobája rég a panziójuk, amelyben kipihenték egy-egy körút fáradalmait. Mert sokszor öt-hat hétig is itt tanyáztak.Itt élték fel azt a kis tőkét, mit útközben összeszedtek. És ha már az utolsó forintnál tartottak, mely útiköltségre volt elegendő, akkor továbbállottak. A hosszú Scheiber a hírhordozó szerepét is betöltötte Simon mester házában. Újságot nem olvasott és így Simon mester számára valóságos szellemi felfrissülést jelentett a hosszú Scheibert érkezése. Ő hozta el Villányra a paksi, bonyhádi meg a mohácsi szenzációkat. Mikor letették hátukról a kissé kopott plédbe csavart cók-mókjukat és Scheiber levette felesége karjáról a nehéz kosarat, leültek az asztal mellé és Scheiber megkérdezte : — Hamze epesz én esz’n ? Még volt valami. És mikor az ételnemű egymásután tűnt el Scheiber feneketlennek látszó gyomrában, Simon mester nem tudta visszafojtani kíváncsiságát, megszólalt: — Honnan ? Scheiber egy csonttal birkózott, melyről még az utolsó szál húscafatot is le akarta tépni, és nem válaszolt. A felesége mondta : — Siklósról. — Gyalog? — kérdezte elszörnyülködve Simon mesterné. — Naná, gummikerekűn! — szólt, dühösen Schreiber. — Kutyául megáztunk . . . Harkányon elfogott bennünket az eső . . . — Mondtam, hogy maradjunk ott a Krausz korcsmájában, — szólt Scheiberné, — de te csak menni akartál . . . — Benn voltak a Krausznál? — kérdezte Simon mester. — Benn! — mondta röviden Scheiber. — Hogy van, mit csinál? — Elég baja van neki . . . Alig akart velünk szóbaállni . . . Azért adott egy koronát . . . Krausz úr, mondtam néki, gyalog jövünk Siklósról, éhesek vagyunk . . . Erre kifőzetett hat tojást ... De hát mi az kettőnek ... A hegynek föl bizony elfárad az ember . . . — Valami bajt emlegetett? Milyen baja van ? — érdeklődött kíváncsian Simon mester. — A fiával mérgelődött. — Azzal az áldott jó fiatalemberrel? — csodálkozott Simon mester. — Hisz arról csak jót lehetett hallani ... És most egyszerre? . . . — Most egyszerre. — Hát mi történt most egyszerre? — Elzüllött a fiú, — újságolta Scheiber és élvezte szavai hatását. — Elzüllött . . . Áldott jó gyerek volt, jól tanult, az első volt a pécsi reálban és most elzüllött. Leérettségizett, vagy hogy hívják, mikor elvégzi a nyolc, iskolát, az apja azt akarta, hogy doktor legyen és a fiú megbolondult . . . — Mi az, hogy megbolondult? Hogy bolondult meg? — Hát az úgy volt . . . Scheiber eltolta maga elől a tálat, fogpiszkálóval kitakarította a száját és csendben elmormolta a vacsora utáni imát. Aztán felkelt és vetkőzni kezdett. A szomszéd szoba ajtaját nyitva hagyták, ahol Scheiberék aludtak és Scheiber, mint aki teljesen informálva van mindenről, előadta az eseményeket: — így volt. A fiú elvégezte a reált és vizsga után a Krausz hazavárta a gyereket. Büszke volt, hogy a gyerek jól levizsgázott és alig várta, hogy hazajöjjön és karján végigvezethesse a faluban. De a fiú nem jött haza. Az apja írt neki, jöjjön haza, mert közel a szeptember, amikor fel kell mennie Pestre, mert a mamával úgy határoztak, hogy orvos lesz. A stafirungot is rendbe kell szedni, egy pár új ruhát is kell csinálni, Pesten mégsem járhat úgy, mint Pécsett. De a fiú csak nem jött. Ellenben jöttek a rossz hírek a fiúról. Itt látták, ott látták, színésznőkkel járkál és nagy csomó papírosok vannak mindig a zsebében. Az asszony sírt, a Krausz meg fogta magát, mivel úgy is dolga volt a pénzügyigazgatóságnál a trafik miatt, bement Pécsre. S akkor látta, hogy a fiú elveszett. Vége van. Abból már nem lesz tisztességes ember. A haját tépte, sírt, átkozta a sorsot és önmagát, de hiába. A fiún már nem lehetett segíteni. Újságíró lett . . . Nem akar tovább tanulni, hanem mindenféléket összeír... És ebből akar majd megélni . . . — Mit nem mond? — szörnyülködött Simon mester. — Hát hogy züllhet ennyire egy gyerek ? . . . Szegény Krausz . .. Egyetlen fia . . . — Bizony, egyetlen fiú, — mondta Scheiber. Sándor szorosabban simult az ágyban nagyapjához. Sehogysem tudta megérteni, mert szégyen az, ha valakiből újságíró lesz. Ámbár azzal sem volt tisztában, mi az az újságíró. Odakünn tisztult az ég. A felhők elszakadtak egymástól s mint a parttól felszabadult bárkák siklottak tova a mennyboltozaton. A csillagok előbújtak a felhők mögül és mint