Ország-Világ, 1921 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-01 / 1. szám
Engedelmes, suhogón terült a gyász szép lába alá az első bosnyák zenekar kürtjeiből ömlő kísérő beethoveni mise. Az ágyútalp oldalán kopp keményen hang® zott a kondukt egyszerre lépése. Mint valami láthatatlan hatalmas párnán ringatózott a budai katonatemető felé a koporsó. A lovak hátán ülő tüzérek dereka ritmusosan hajlott balra, jobbra. Érzékei, bánata elaludtak. Végre fel® hangzott a Gotterhalte. Aztán dísztűz a sír szája felett... Sokkal a temetés után jutott eszébe Napos® nak, Jolán előtt említeni, hogy a holttestnek erős korszakába volt. A holttest hazahozatala körül felsereglő gondok, a hosszú utazás, elfelejtették az öreg emberrel, hogy menyével Endre posthumus állapotáról beszélgessen. Pedig az ő Endréjének soha nem nőtt szá® kálja. Egy kis gyenge szőrzet ütögetett ki az állában, ha nem borotválkozott, de a két arca csupasz, szőrtelen volt, akárcsak egy asszonyé. Valamit olvasott róla, hogy a halál után néhány órával még nő a haj, köröm és a szakáll, de még az ő asszony fejének is lelte® tétlennek tűnt, hogy a koporsó levegője dús szakállat növesszen lakója ábrázatán. Mennyi kitörő örömre, jajgató bánatra fakasztotta a szakadról beszélő híradás Jolánt. Újra letépte a belenyugvás gyenge hegeit. Buzogásba fogtak a sebszájak vérbeboruló mélyei. Okos, nyugodt rábeszélések csorogdtak felettük, mint melegvízlemosások. Apósa előszedte minden világos argumentumát, hogy Endre fia csakugyan és mégis meghalt. A szakáll nem bizonyíthat semmit. Valami holt® testcsere esett csupán. A tömegelföldelések káoszában, mikor az oroszok feladták Prze® mslt bizonyos, hogy több ilyen felcserélés történt. Közembereket századosok zubbonyán bán és törzstiszteket káplár parokival eresz® tettek a sírokba. Az argumentumözönök nem gyógyították Jolán kétségek körmétől felvájt sebeit. De az idő, az évek monoton egymásra patakzó seb® víz borogatása mégis rájuk növesztette az epidermis takarót. Nem jött hír, levél az élőnek elremélt szá® zadásról. Az élet múlt. Harmincesztendős eveiben leküzdhetetlen egészségű vér járta útját és termelt vágyakat, vidámság, élniakarás utáni sóhajtást. Acélos férfiszemek, harapni tudó hófogak, kékfényű fekete halak úgy odavágyódtak a pálmájára, hol az ő hamvas aranykontya egyedül hagyott nyomot. Hajnalok, sokat alvó éjszakák után, kialudt, fáradság mérgét veszi® tett karok, a szív felett üresen összecsukódók. Két kicsi lába, melynek körmei alól rubin® tosan tetszik át a „vér, oly egyedül tévelygett takarója alatt... Öt évig. Őt megölt, kifosztott, nirvánába taposott esztendő. Öt évnek meggyilkolt lelke eljárt kísérteni hozzá. Mint szívet facsaró szimfóniát énekelték puszta reggeles ágyánál: asszony élj! Ne öld meg születendő társainkat. Ezen az őszön meghallgatta őket. A mélyen alvó csend pihenésébe belevij® fogott a villamos ajtócsengő. Jolán egy erőltetett izomfeszítéssel felugrott. Karcsú testét megrázta, hogy lefejtődtek róla a múltból köréje fonódó karok. A csillárból fényatomok seregei hatoltak be minden zugba és a sötétség megtépázott szárnyait sietve repülésre egyenesítette. Kopogtak. Az asszony belerepült az élet karjába. Rostás magához szorította. Szerelem® részeg szeme végig meg végig csókolta Jolán arcát. A karjában volt magán. Még tegnap hideg volt és visszahúzódott. Csak a könyö® kéig csókolta. Mai est az ajkak találkozásá® nak ünnepe volt, úgy gondolta Rostás. Kék® fekete hajdísze alatt hófehér homlok épült. A fal mögött a gondolatok boldog táncot jártak. Nyírott selymes bajusza lecsapott az asz® szonyaik korallzsákmányára, mint a gyöngy® halász búvárpengéje. Öt év után az első csók elszédít egy harmincéves asszonyt. Jolán agyában az életmámor szédülete belecsapott idegzete gazdátlan hárfahúrjaiba és eljátszott egy túl édes, túl rövid dalt... A meghitt kettes vacsoráját édes vörös bor hulláma fűtötte még forróbbá. Két apró papucs egymásra csúszottan bújt bele a pamlag előtt heverő farkas bunda szőrméibe. Rostás Aladárban buzgótt a végső férfidiadal utáni való éhség. Talán négy, talán öt napja ismerkedtek meg a villamoson. Az elejtett zsebkendők egészen sablonos mód® szerével. Az 55®ös kocsi vitte őket az apró, kedves villákig, hol Napos százados fiatal özvegye is öt év óta magánosan élt. Rostás Aladárt az élet dolgozó mechanizmusa tolta Jolán karjába, mikor a gyász és az emlék teljesen elkopott. A férfi bőre önhittségével, szépsége és casanovai nagyszerűségeinek bókolt magában, mikor az ősz zörgő levélruhája felett tapodott a kerten át a földszintes villa felé. — Először! Pedig csak az idő végezte be a feledtetés gyógyító kúráját és az ölébe fektette a karcsú, icipici lábú, szőke asszonyt. Ott kuporodott most az ölében rózsaszín talpaival, mint egy jóllakott angoramacska. Aladár úr ölelte, magához szorította majd a lélegzete elállt. Fülébe suttogott mámorba® boruló éjszakákról. Véget nem érő ölelések® ről. Jolán hallgatta a férfihang suttogó muzsi® arcáját mint valami régen elfelejtett dal újra® éledt zümmögését. Rostás karjába kapta és vitte az asszonyt hálószobája felé, mint valami illatos, meleg, nagy babát. Jolán ájult volt az élete újrater® mesétől, öt év minden böjtje, a hamvazó szerdai gyásza párolgott ki idegeiből, mint a fázó test pórusaiból a fagy, ha a parázs mellé kuporodik. Rostás az ágyra tette gyengéden, csókos babusgatással az elszédült asszonyt. Vágyuk elkapta őket, mint forgószél a mező letépett virágát. A férfiak láza közeledett az asszonyhoz ... Ekkor az ablak alatt megzörrent az avar. Jolán megrázkódott. Pillantása az ablakra rándult. Felugrott az ágyról, hogy a redőnyt leeressze. Az alacsony ablak párkánya alig ért állig középmagas embernek. Benézhetett, aki akart. Csupasz lábacskáival odatippent a redőny szalagjához. Rántott rajta egyet. Szeme iparkodott áthatolni az őszi éj koromtakaróján. Aztán visszadöbbent. A párkány felett egy báránybőrkucsma jelent meg, mint a cserke® széké, akik a százados sírját feltárták, aztán feljebb bukott kucsmához tartozó fej és haj, az Endre szeme tekintett rá. Ijedt kezéből kicsúszott a redőnyhúzó szalagja. Csattanva szaladt le a roló. Jolán e pillanat alatt magához tért. — Uram az istenért szedje magát, megjött a kapitány! Siessen. Rostás csak bámult. Jolán vállára dobta a kabátját, kalapját. Felrántotta újból a re® dőnyt. Az ablakot egy fogással felszakította. Aladár habozás nélkül beleugrott a hideg éj® szakába... Már hallani vélte a csengő sivítását! Az ebédlőben eltüntette a páros lakoma beszédes nyomait. A cigarettavégeket kályhába haji® totta. Eltette a bort, poharakat és mezítelen lába fürgén vitte a villa ajtajához. Feltárta az ajtót. Jegesszél kúszta át zúz® marás csókjával csupasz bokáit. A küszöb üres volt. Az erőszakos novemberi szél kikapta kezéből az ajtó kilincsét és sarkig nyi® tótta az ajtót. A kertben vonagló kíntáncot roptak a dermedt falevelek. A villa kerítésén túl az utcalámpa alatt összecsuklottan távo®lodott egy fekete árnyék. Rostás húzott a mámorrablott éjszakában, maga se tudta merre, haza. Jolán hidegtől, csalódástól elejtetten hanyatlott az ajtófélfához. Forró lábacskáit mohón összecsókolta fagyos szakállával a november. Összedidergett. Bezárta az ajtót. Megfázva, kijózanodva ágyába bújt és verej® tékes álma volt a przemysli sírról... LEGÉNY ELEMÉR, lapunk munkatársa, ki a Területvédő Liga drámai jelenetre kiírt pályázatán az 1000 koronás díjat nyerte el. ORSZÁG-VILÁG 1921 KOLDUSOK SZERELME! Uram ! A vállunkon aranytalár volt s volt, volt szép hímes hit®ruhánk, volt hangos, bízó, büszke szavunk, vadpiros, bibor-csókú szánk, s most betegek vagyunk ! Uram ! Elindultunk felemelt fővel, kezünkben volt egy csókpohár, — nem tudom átok vagy csoda jött — meg se koccintottuk és már és máris eltörött! Nézd, uram, én csak megfogtam a kezét, megfogtam halkan s jött velem. Uram, ő árva kis testvérem, — a kezét én nem engedem, én, én elkísérem ... . Uram, mi akartunk visszafordulni, de tisztán lehetett hallani, mikor alig bírtuk már a kint, hívott, vagy küldött valami, és mi mentünk megint!... Uram, most itt vagyunk, uram, megálltunk, nézd, pedig menni akarunk. Uram, te, te biztosan tudod — betegek, fáradtak vagyunk, — miért lettünk koldusok ? Messziről akartunk messzire menni! Gyengék vagyunk, erőtlenek ? Többet vagyunk, amennyit szabad S többet akarunk, mint lehet, bús mezítlábasak! Uram, mi csak álmot, álmot keresünk, csak egy szép, nagy hazugságot, édes zokogást, közös nagy dalt, örökzöld álomvilágot, egy igazi kacajt! Mert Uram, bizony csak azon kacagunk, hogy még nem kacagtunk soha s keressük, hol a boldogság honol — uram, és ez a mostoha, — tudjuk, hogy nincs sehol! A boldogság, uram, tudjuk, nincs sehol, s hiába, egyre keressük. Nem tudom, csodánk-e vagy átkunk, babonánk, hitünk, végzetünk, hisszük, megtaláljuk ! Vagy már a boldogság, uram, a miénk s nekünk a boldogság szegény ? Zokogás csak közös szép dalunk ? Uram, uram, nem értem én, vagy boldogok vagyunk ?... Szilárd Tibor.