Ország-Világ, 1934 (55. évfolyam, 1-24. szám)
1934-01-03 / 1. szám
hogy ennek dacára, ismétlem, vannak olya- nők, akik Oroszországgal szóba akarnak állni. A történtek eléggé igazolják, hogy Oroszországnak csak akkor vannak katonái, ha nincsen háború és amint sor kerül rá, csúfos kudarcot vallanak. Minden amellett szól, hogy ne hagyják magukat többé félrevezetni. Ma már Franciaországban olyanok is, vannak, kik csöppet sem csodálkoznak Németország fegyverkezésén, miután állandóan a Szovjet nagyszerű hadseregére történik hivatkozás. Franciaországnak semmi szín alatt sem szabad az orosz-japán konfliktusba beleavatkozni, de őrizkednie kell attól, hogy egy álatalában szövetkezzék az oroszokkal, mert Franciaországnak nem kell háború, de különösen azért az Oroszországért nem, mely 1914 óta csinálja Franciaországban a korrupciót, őt annyiszor félrevezette és meglopta. Ez a hangulat Franciaországban. Mi a magunk részéről is azon a nézeten vagyunk, hogy, Franciaországnak semmi keresnivalója sincsen a pánszláv oldalon, mert attól, mint a múltak igazolják, nemcsak, hogy semmi várni valója nincsen, de a saját létén kívül egész Európáét, végzetesen kockáztatja. Ez volt az a politika, mely Európa gazdasági romlását előidézte és csak örömmel üdvözölhetünk minden olyan hangot, mely Franciaországban is a békét hirdeti. A bosszú politikájával végre fel kell hagyni, Németország békés szándékait, Hitlernek Elzászra vonatkozó kijelentéseit komolyan kell venni. A békeszerződések revíziójának útjában ma már semmi sem áll. Franciaország érdekeit a revízió egyáltalában nem érinti. A német-lengyel kérdés a bekövetkezendő oroszjapán konfliktus következtében magától oldódik meg, mert Lengyelország máshol kap hat tengert, Olaszország adriai törekvései nem csorbítanak francia érdekeket, a mi határaink csupán cseh, román és jugoszláv érdekekkel ütköznek össze, ami Franciaországot nem zavarhatja. Ha pedig az oroszok-kai szövetségre lép, kik nem hagyják Bessarrábiát román kézen, maga is szembe fog kerülni a Kis-Entente-tal. A revízió tehát küszöbön van és a Kis- Entente rugdalódzásai sem fogják ezt megs gátolni tudni, mert el nem képzelhető, hogy Anglia vagy Franciaország még egyszer mér százszékre küldje fiainak millióit, csak azért, hogy Pozsony a cseheké, Arad az, oláhoké és Szabadka a jugoszlávoké ma maradhasson. ságos meleg és terített asztal fogadott. Ittam a forralt borból és az unszolásra a kalácsból is fogyasztottam. — Én tudom, mi bántja a tekintetes urat — szólt a főbíró, mikor letette a boros poharat. — Ez a francia vasúti szerencsétlenség forgattta úgy ki a valójából! — Hát biró uram is tud már róla? • — Tudok. A römnél rádió van. Annak az útján értesültünk az esetről. — Rettenetesen lesújtott, biró uram ez a nagy szerencsétlenség. A maga nemében példa nélküli ez a katasztrófa ! — Isten verése ez, nem katasztrófa... ! Uram, aki a magyart bántja, azt a mi Istenünk veretlenül nem hagyja! Kérdőleg néztem a főbíróra.— Hát azt tetszik hinni, hogy Trianont már elfelejtette a magyar Isten ?... Sokkat kell még azért a franciának vezekelni.. Azt mondta a rádió, hogy rosszi volt a fék, a jelzést sem látta a masiniszta... A fenét! A fék is jó volt, a jelzést is lehetett látni, csak a jó Isten vaksággal verte meg a masinisztát! Tessék elhinni, hogy egy igazi! — Ugyan, biró uram, maga értelmes, felvilágosodott ember. Trianonnak és a vasúti szerencsétlenségnek nincs semmi összefüggése ! — Maguk szerint, de mi szerintünk a kettő nagyon is összefügg! Ezernégyszáz felnőtt polgára van a falunak, valamennyi emellett tesz hitet, még a nagytiszteletű úr is !... Nézze, tekintetes úr, édesapám — Isten nyugosztalja haló porában — váltig azt erősítgette, hogy az aradi tizenhárom vértanú tábornokért tizenhárom Habsburgivadéknak nem természetes halállal kell elpusztulnia ! Hát nem megölték Erzsébet királynét? Rudolf trónörököst nem agyonverték? Mexikóban főbe lőtték Ferenc József édes testvéröccsét, Miksát; meggyilkolták Ferenc Ferdinándot, a vonat elgázolta Vilmos főherceget, Orth János nyomtalanul eltűnt, Albrecht főherceg leánya megégett, László főherceget sírba vitte egy vadászpatron, pedig az magyar volt, Palatínus Jóska véréből való! Nem tudom én mind’ felsorolni, de édesapám tudta !... Azért a 49 vármegyéért, amit a francia elvett a hatvanháromból és szétosztogatta a csehek, oláhok és rácok között, negyvenkilencszer veri meg a mi Istenünk ! Ez olyan bizonyos, mint az ámen az imádságban!! Egészen nekipirult a fanatikus magyar. Nem is próbáltam hitében megingatni, de nem is tudtam volna !... Én feltétlenül megbízom a szakvéleményekben. Elfogadom, hogy a francia vasutak jelzőkészülékei avultak, a forgalmat fejetlenül bonyolították le, de Pipás Szabó Péter bíró uram és még hozzá hasonló gondolkozású sok ezer magyar rendületlenül megmarad amellett, hogy a magyarok Istene Trianonért igy fizet... Nem kell ahoz más, hogy az ilyen történetnek hitelt adjon Pipás Szabó Péter biró uram és az egész falu népe, mint az Istenben való erős hit — és miután a francia is istenfélő, vallásos nép, azt hisszük, nagyon sokan kezdenek már arra a belátásra jutni,, hogy azt a sok szenvedést ás nyomort, ami elszakított testvéreinkre és az egész világra rászakadt —, valahogy jóvá kell tenni. És ezt a jóvátételt, ezt a reparációt a francia nemzettől, annak vezetőitől várja Pipás Szabó Péter bíró uram, aki a magyar nép szívéből beszélt!Jo—n— ORSZÁG-VILÁG 3 A székely eredet-kérdés irányadó szempontjai Irta: Csikszentsimoni dr. Endes Miklós m. kir. közig. bíró. Az ősmagyar és székely hagyományok és az azokat feljegyző forrásaink hyperkritizáló Hunfalvi Pál féle álláspont lidércnyomásként nehezedett félszázadon át történetírásunkra. 1921-ben történt a nyelvtudósok részéről az a nagy fordulat, mely Hóman Bálint helyes megjegyzése szerint korszakalkotó. Ekkor jelent meg a »Magyar Nyelv« 1921. évi XII. évfolyamának 15. és köv. lapjain Gombocz Zoltánnak »A bolgár-kérdés és a magyar kun monda« című tanulmánya, amelyben előre bocsájtja, hogy »Die bulgarisch-türkischen Lemnwörter in der ungarischen sprache« című könyvének megírása, másfelől Kunik, Asmarin és Munkácsi Bernát kutatásai alapján meggyőződött, hogy a csuvasok a római bolgár birodalom török lakóinak egyenes leszármazottjai, így a bolgár kérdés belekapcsolódik a magyar őstörténeti kutatásokba. Megállapította azt is, hogy a csuvasos jellegű jövevény szavaink fonása csak a keleti, kaukázusi, vagy bolgai bolgárság nyelve lehetett. Hogy a magyarság mikor hagyta el Ural vidéki őshazáját és vándorolt dél felé, arra semmi biztos adatunk nincsen, csak sejtelemszerű, hogy talán a magyarokat is az a kelet-európai, népmozgalom sodorta a Kaukázus felé, amely a hun birodalom felbomlása után a szabarok előnyomulása következtében zajlott le. Ily módon a bolgár hatás kezdetét az V. század közepe tájára, végét a VII. század elejére tehetnék, tehát arra az időpontra, mikor a nyugati türk birodalom romjaiból a kazárok hatalma kibontakozik s mikor a kaukázusi bolgárok északi vándorlása a közép Volga vidékére már szintén befejeződött, vagy legalább megkezdődött. A bolgár kérdés helyes beállításával, úgy vélte Gombocz, kielégítő megoldást nyerhet a magyar őstörténetnek e sokat vitatott kérdése, a hun-magyar rokonságnak és a magyar-hun monda eredetének problémája is, és Gombocz utal Hóman Bálintnak »A magyar nép neve a középkori latinságban (TSz. VI.)« című tanulmányának a következő szavaira : »A magyaroknak a hunokkal való azonosítása régi, első megjelenésükkel egyidős hagyományokon alapul. A magyarokat mind a görögök, mind a nyugatiak már a IX—X. században a hunok utódainak tartották. Az azonosítás annyira megy, hogy nemcsak a magyarokat nevezik a régi források hunoknak, ritkábban, megfordítva a hunokat magyaroknak is.« A Hóman-közölte adatokhoz még hozzáteszi Gombocz, hogy a XII. század vége felé Viterboi Gottfried »Memoria secolorum«-ban az Antenor-monda egy sajátságos változata kapcsán a hunoknak Maetis-vidéki őshazáját Ungara vetus-nak nevezi és magyarázólag hozzáteszi: Ungari etiam Huni sunt appelati; a XIII. századi nagy encyklopaedistája, Vincentius Bellovacensis, Pannóniáról ezt írja: P. Európáé est provincia, quae ab Hannis quondam occupata ab eodem populo Hungária est appelate. Közismert dolog, hogy a magyar-hun mondák Hunfalvy Pál, Riedl Frigyes és Marcali Henrik tudákus conpilationak, könyvmondának tekintették és tőle úgyszólván minden mondatörténeti értéket megtagadtak. Ezzel a túlzott kritikai állásponttal szemben már Petz Gedeon és a napokban elhalt Bleyer Jakab kutatásai kétségtelenné tették, hogy a huntörténet ama részei, amelyek a hun-mondát tartalmazzák, igenis a magyar nép száján éltek. (Bleyer Jakab : A magyar-hun monda germán elemei. Budapest, 1906. 16. lap.) Már most Gombocz azt hiszi, hogy a honfoglaló magyarság már magával hozta a későbbi hun monda néhány elemét. Magával hozta nevezetesen a hunmagyar rokonság hitét; magával hozta azt a hagyományt, hogy fejedelme, Árpád) a nagy hun királynak, Attilának leszármazottja, hogy a honfoglalás voltaképen második bejövetel, visszahódítása annak a földnek, mely a hunokkal való rokonság révén a magyarokat illeti meg. Magával hozta végre Attila kedvenc fiának emlékét, aki a hun birodalom bukása után népével keletre, az őshazába húzódott vissza. Ezt Gombocz annál inkább is hiszi, mert a hun hagyományoknak a magyar bolgár érintkezésben reális forrása kínálkozik. Úgyszólván minden kutató megegyezik abban, hogy a bolgárok is a hun törzsek közé tartoztak. Hogy a hunok épúgy törökök voltak, mint a bolgárok és avarok, abban ma már szintén nem kételkedik senki. De nem dönthető el, hogy a hunok minő török nyelvet beszéltek. Úgy látszik azonban, hogy a Mikkola által megfejtett bolgár fejedelmi lajtstromban közvetlen bizonyítékát is megtaláljuk a hunok és a pontusi bolgárok kapcsolatának, amely utóbbiak tudvalevőleg néhány évtizeddel a pannoniai birodalom felbomlása után, az V. század utolsó évtizedeiben tűnnek fel a Duna-delta vidékén. Ebbe a második bolgár fejedelem , Irnik, ki nem más, mint Attila fia, Hernac, kihez kapcsolódik a hun-monda Csabája. Ezek alapján, Gombocznak az a meggyőződése, hogy az a mélyreható nyelvű műveltségi és etnikai hatás, amelyet a bolgárság az ugor magyarságra gyakorolt, alig érthető másként, mintha feltesszük, hogy egy uralkodó bolgártörök réteg volt a magyarság igazi megszervezője, amely persze épen úgy beolvadt a magyarságba, mint ahogy Asparoch bolgárjai beleolvadtak a szlávságba. Ez a bolgár uralkodó hozta magával s tette magyar nemzeti hagyománnyá is a hunokkal való rokonságnak, a hun-magyar azonosságnak a hitét, ez hozta magával a keletre menekülő huh királyfinak és Attila pannoniai birodalmának halvány emlékét. (Folytatjuk.)