Orvosi Hetilap, 1860. július (4. évfolyam, 27-31. szám)
1860-07-15 / 29. szám
reczeg-pontoknak mindjárt a rovátkolt szél (ora serrata) mögött levő meglehetős élességgel határzott övszerű tájon kell lenniök, mely mind a két szemre nézve „azonos“ (identisch). Nincs a Zinnius-féle öves én kivül képlet, mely amaz övszerű tájon a reczeggel összefüggvén, erre kislingerkép hathatna. A Zinnius-féle övcse rostjai mindjárt a rovátkolt szél mögött az üveghártya (hyaloidea) kül felületén erednek (K 6 11 i k e r), ott tudniilik, hol vele a reczeg és az edényhártya a legszorosban összefüggenek. Azon reczeg táj külerős ingerlése tehát ama vonatás (Zerrung) eredménye, mely a Zinnius-féle övcső feszítése következtében származik. 3) A fénytünet tartama igen rövid, lefolyására nézve azonban mindemellett észrevehettem, hogy hatálya nem fokonkint növekszik, hanem főfokát egyszerre éri el, azután pedig fokonkint, habár elég gyorsan, gyöngül, egész az eltűnésig. Ez bizonyítja, hogy ezen fénytünet kellékei — a Zinnius-féle örcse feszülése és a környi reczeg táj vonatása — kezdetben legnagyobb mértékben vannak jelen, míg azután fokonkint alászállanak. 4) Különösen fontos volt meghatározni, hogy a kísérlettételkor véghezvitt szemalkalmazási mozgások mely szakával vág össze a fénytünet kezdete, lefolyása. Biztosan és tüzetesen kifürkésztem, hogy a fénytnet azonnal bekövetkezik, ha az ember a közelnézés miatt megerőltetést érezve, azt rögtön félbeszakítja, továbbá lefoly az mielőtt a valóságos megerőltetés megszűnése után a nyugállapot érzése előáll. Egészen elenyészett, mikorra teljes lett a nyugalom. Ha szemeim megerőltetését a közelnézésre fokonként annyira emelem, hogy azok a valódi közelpontra alkalmazva vannak , a karikaszerű fénytünetnek még a legnagyobb megerőltetés szakában sem láttam nyomát*), csak akkor, ha a megerőltetést abbahagyom, vagy pedig ha a közelpontra való feszítési állapot netovábbját addig fenntartom, míg az elfáradás által a szemben görcsös remegés, azaz rövid ideig tartó lazulás és összehúzódásoknak egymást érő gyors felváltása be nem következik, — ekkor azután a karikaszerű fénytűnet szemlélhető lesz, így tehát a szemalkalmazási fénytünet előállása és lefolyása — azaz a Zinnius-féle övcső feszítése és a környi reczeg-táj vonatása összevág a részek azon helyzetébe való rögtöni visszatérésével, mely a szem nyugállapotának megfelel. Az ellenállás, melyet — a közelnézés végetti megerőltetés rögtöni félbeszakítása után — a feszülő Zinnius-féle Övcsének ki kell állania, azon változatok egyikének, melyek a közeli szemalkalmazásnál előjönnek, lassú megszűnésében találja okát. Ami pedig azon változatot illeti, szerintem más nem lehet, mint a szemlencsének Cramer-Helmholtz által bebizonyított alakváltozata. Ezt pedig a szemalkalmazási fénytünettel oki összefüggésbe hozni igen könnyen lehet, a következő módon : A közelnézésnél az edényhártya-feszítő-izom (m. tensor chorioideae, Bruecke) összehúzódása következtében az edényhártya a vele érintkező reszeggel (melynek fogazott élén túl a Zinnius-féle övcse rostái követhetők) együtt kevéssé előre húzatik,ami által a Zinnius-féle övcse meglazul. A lencse ez által a nyomástól , melynek következtében a Zinnius-féle övcse lemezei lapossá teszik, megszabadulván vastagabbá, domborúbbá válik, mely a lencse ruganyos anyagának egyensúlyi alaka. Ha az edényhártya feszítő működése rögtön megszüli a közelnézésre való alkalmazás szerint helyeződött részek előbbi helyeikre visszatérnek. A reczeg előbbi helyzetébe iparkodván a Zilniusféle örcse feszíttetik , a lencse jelentékeny vastagsága és domborulata azonban a feszített Zinniusféle övcse lemezei lapító hatásának csak lassan enged, minek következtében a reczeg helyileg mindjárt a rovátkolt szél mögötti karikaszerű tájon, mely tájig az övcse rostái elnyúlnak, szükségképen vonatni fog, mely vonatás eleinte legerősebb, — így pedig a leírt fénytünetnek minden részleteivel együtt elő kell állania. Miután a szemalkalmazási fénytünet megfejtése minden tekintetben kielégítőnek látszik, létezése a szemalkalmazási erőműzet két, Helmholtz által felhozott pontjára nézve bizonyítékul szolgálhat, s pedig 1) hogy a lencse az övcse feszített lemezei közt meg van lapítva, és 2) hogy a lencse egyensúlyi alakja, melyet a közelnézéskor az övcse meglazulása után ruganyossága következtében felvesz az, melynek egyenlítői átmérője, valamint a mellső és hátsó felületek körsugara legcsekélyebb értékű. A sugárnyújtványok váltólagos megtelése és kiürülése, mint ezt Fick L. (Müll. Arch. 1854) látni állította, a mondottakkal, ha összehúzódásuk bebizonyítva volna, igen jól összeegyeztethető lenne. Egy pillanat Ecker Icones physiologici XX. tábláján 2. ábrában szépen és tisztán lerajzolt szemátmetszetre, egyszerre fel fog tűnni, hogy a sugárnyújtványnak az edényhártya feszítője által való kiürítése és térimé kisebbülése a közelre való szemalkalmazást előmozdítja, míg megtelése és felduzzadása a távol nézésnél hat segítőleg. Végre megemlítem, hogy a szemalkalmazási fénytünet úgy rövidlátóknál (Purkyné) mint rendes látásunknál (én, Balogh) előjön s bizonyítja, hogy van *) Néha azonban rendetlen alakú homályos fényködöket, melyek Balogh K.-nál különös szépen tűnnek elő, látok a láttérbe elszórva. *) A reczegnek a közelnézéskor való rovatolása mellett megerősítőleg állanak Aubert gyönyörű és gondos vizsgálatai által ismertté vált tünetek („Ueber den Einfluss der Entfernung des Objektes auf das indirecte Lehen.“ Moleschott’s Unters, z. N. d. M. Bd. IV. pag. 33.) A fentebb említett fényködök, melyek közelnézésre való erőtetett szemalkalmazáskor láthatók a szemürbeli erősebb nyomás mellett azzal viszonyba hozhatók.