Orvosi Hetilap, 1860. július (4. évfolyam, 27-31. szám)

1860-07-15 / 29. szám

reczeg-pon­toknak mindjárt a rovátkolt szél (ora serrata) mögött levő meglehetős élességgel határzott övszerű tájon kell lenniök, mely mind a két szemre nézve „azonos“ (identisch). Nincs a Zin­ni­us-féle öves én kivül képlet, mely amaz övsze­rű tájon a reczeggel összefüggvén, erre kislingerkép hathatna. A Zinnius-féle övcse rostjai mindjárt a ro­vátkolt szél mögött az üveghártya (hyaloidea) kü­l felületén erednek (K 6 11 i k e r), ott tudniilik, hol vele a reczeg és az edényhártya a legszorosban összefüg­genek. Azon reczeg táj külerős ingerlése tehát ama vona­tás (Zerrung) eredménye, mely a Zinnius-féle övcső feszítése következtében származik. 3) A fénytünet tartama igen rövid, lefolyására nézve azonban mindemellett észrevehettem, hogy ha­tálya nem fokonkint növekszik, hanem főfokát egy­szerre éri el, azután pedig fokonkint, habár elég gyor­san, gyöngül, egész az eltűnésig. Ez bizonyítja, hogy ezen fénytünet kellékei — a Zinnius-féle örcse feszülése és a környi reczeg táj vo­natása — kezdetben legnagyobb mértékben vannak jelen, míg azután fokonkint alászállanak. 4) Különösen fontos volt meghatározni, hogy a kísérlettételkor véghezvitt szemalkalmazási mozgások mely szakával vág össze a fénytünet kezdete, lefolyása. Biztosan és tüzetesen kifürkésztem, hogy a fény­t­­n­e­t azonnal bekövetkezik, ha az ember a kö­zelnézés miatt megerőltetést érezve, azt rögtön félbe­szakítja, továbbá lefoly az mielőtt a valóságos megerőltetés megszűnése után a nyugállapot érzése előáll. Egészen elenyészett, mikorra teljes lett a nyugalom. Ha szemeim megerőltetését a közelnézésre fokon­ként annyira emelem, hogy azok a valódi közelpontra alkalmazva vannak , a karikaszerű fénytünet­­nek még a legnagyobb megerőltetés szakában sem láttam nyomát*), csak akkor, ha a megerőltetést ab­bahagyom, vagy pedig ha a közelpontra való feszítési állapot netovábbját addig fenntartom, míg az elfára­dás által a szemben görcsös remegés, azaz rövid ideig tartó lazulás és összehúzódásoknak egymást érő gyors felváltása be nem következik, — ekkor azután a karikaszerű fénytűnet szemlélhető lesz, így tehát a szemalkalmazási fénytünet előállása és lefolyása — azaz a Zinnius-féle övcső feszítése és a környi reczeg-táj vonatása összevág a részek azon helyzetébe való rögtöni visszatérésével, mely a szem nyugállapotának megfelel. Az ellenállás, melyet — a közelnézés végetti meg­erőltetés rögtöni félbeszakítása után — a feszülő Zin­nius-féle Övcsének ki kell állania, azon változatok egyikének, melyek a közeli szemalkalmazásnál előjön­nek, lassú megszűnésében találja okát. A­mi pedig azon változatot illeti, szerintem más nem lehet, mint a szemlencsének Cramer-Helm­­holtz által bebizonyított alak­változata. Ezt pedig a szemalkalmazási fénytünettel oki összefüggésbe hozni igen könnyen lehet, a következő módon : A közelnézésnél az edényhártya-feszítő-izom (m. tensor chorioideae, Bruecke) összehúzódása következ­tében az edény­hártya a vele érintkező reszeggel (mely­nek fogazott élén túl a Zinnius-féle övcse rostái kö­vethetők) együtt kevéssé előre húzatik,a­­mi által a Zinnius-féle övcse meglazul. A lencse ez által a nyo­mástól , melynek következtében a Zinnius-féle övcse lemezei lapossá teszik, megszabadulván vastagabbá, domborúbbá válik, mely a lencse ruganyos anyagá­nak egyensúlyi alaka. Ha az edényhártya feszítő működése rögtön meg­szüli a közelnézésre való alkalmazás szerint helyező­dött részek előbbi helyeikre visszatérnek. A reczeg előbbi helyzetébe iparkodván a Zilnius­­féle örcse feszíttetik , a lencse jelentékeny vastagsága és domborulata azonban a feszített Zinniusféle övcse lemezei lapító hatásának csak lassan enged, minek kö­vetkeztében a reczeg helyileg mindjárt a rovátkolt szél mögötti karikaszerű tájon, mely tájig az övcse rostái elnyúlnak, szükségképen vonatni fog, mely vo­natás eleinte legerősebb, — így pedig a leírt fénytü­netnek minden részleteivel együtt elő kell állania. Miután a szemalkalmazási fénytünet megfejtése minden tekintetben kielégítőnek látszik, létezése a szemalkalmazási erőműzet két, Helmholtz által felho­zott pontjára nézve bizonyítékul szolgálhat, s pedig 1) hogy a lencse az övcse feszített lemezei közt meg van lapítva, és 2) hogy a lencse egyensúlyi alakja, melyet a közelnézéskor az övcse meglazulása után ru­ganyossága következtében felvesz az, melynek egyen­lítői átmérője, valamint a mellső és hátsó felületek körsugara legcsekélyebb értékű. A sugárnyújtványok váltólagos megtelése és kiürülése, mint ezt Fick L. (Müll. Arch. 1854) látni állította, a mondottakkal, ha összehúzódásuk bebizonyítva volna, igen jól össze­egyeztethető lenne. Egy pillanat Ecker Icones physiologici XX. táb­láján 2. ábrában szépen és tisztán lerajzolt szemátmet­­szetre, egyszerre fel fog tűnni, hogy a sugárnyújt­­ványnak az edény­hártya feszítője által való kiürítése és térimé kisebbülése a közelre való szemalkalmazást előmozdítja, míg megtelése és felduzzadása a távol nézésnél hat segítőleg. Végre megemlítem, hogy a szemalkalmazási fénytünet úgy rövidlátóknál (Purkyné) mint rendes látásunknál (én, Balogh) előjön s bizonyítja, hogy van­ *) Néha azonban rendetlen alakú homályos fényködöket, melyek Balogh K.-n­ál különös szépen tűnnek elő, látok a láttérbe elszórva. *) A reczegnek a közelnézéskor való rovatolása mellett meg­­erősítőleg állanak Aubert gyönyörű és gondos vizsgála­tai által ismertté vált tünetek („Ueber den Einfluss der Entfernung des Objektes auf das indirecte Lehen.“ Mole­­schott’s Unters, z. N. d. M. Bd. IV. pag. 33.) A fentebb említett fényködök, melyek közelnézésre való erőtetett szemalkalmazáskor láthatók a szemürbeli erősebb nyomás mellett azzal viszonyba hozhatók.

Next