Orvosi Hetilap, 1861. július (5. évfolyam, 27-30. szám)
1861-07-07 / 27. szám
527 túra. Ezúttal a siker tökéletes volt. A féreg egészben távolíttatott el, s az ismert kórtünetek nem újultak meg. A féregnek sikerült elűzetése után mintegy fél évvel azt közlé velem a beteg, hogy az előbbi bajnak nincs ugyan új emlékeztetője, hanem néha jobb oldali súlyos égetést érez, mely helyen időnkint daganat is mutatkozik; azt véli a beteg hogy ott az elűzött féreg fészkének kell lenni, melyben ezelőtt tanyázott. A légzési és vérkeringési szervek megvizsgálása semmi rendellenességet nem mutatott. Az altest vizsgálása jelen esetben a beteg nagy soványsága által igen könnyítve volt, s megengedő, hogy a mellső hasfalon keresztül vízirányos hanyattfekvésnél nem csak a gerinczoszlop s a rajta nyugvó hasi függér, hanem a csípcsont hátsó része is tapintható, s a medenczeűrben a vékonybelek egy körülírt csomója mozgás által volt fölismerhető. Ezen vízirányos hanyattfekvésnél a májszél a bordák alatt mintegy % hüvelyknyire találtatott; a májszél alatt és mögött az ágyéktáj felé egy %" hosszú és 1" széles toboz alakú (zapfenformig) daganat észleltetett, melynek határát felfelé nem lehetett meghatározni, míg alsó lassan kint keskenyülő vége tiszta kerekséget mutatott. A daganat felülete sima, szilárd tapintatú volt, egyik oldalról a másik felé igen, de fel- vagy aláfelé nem mozgattathatott. A kopogatás ezen tobozalakú daganat körében dobos hangot adott. Ha a beteg a bal oldalra feküdt, a jobb oldali hasfejen egy tojásdad alakú dag azonnal lett tapintható, mely az ezen oldali közép hastáj (regio mesogastrica) legnagyobb részét elfoglalá, és abban hosszátmérőjével fölül- és kívülről le- és befelé állott. A dagot a beteg nagy soványsága mellett bal kézzel egészen körül lehetett fogni, mi mellett a hüvelyk mellső, a többi ujj pedig a hátsó felületére illeszkedett. Az így rögzített dagot a jobb kéz ujjaival sajátságaira megvizsgálni könnyű volt. Tapinthatni rajta egy mellső és hátsó tökéletes sima, mérsékelten domború félholdképű szélet, alul és felül kerek véggel. A dag hossza mintegy IV-i, szélessége 2%, vastagsága pedig egy jó hüvelyknyire becsülhető. Az említett baloldali fekvésnél a dag alsó vége a felső mellső csíptövis vízirányos magasságán állott, 1% hüvelyknyire a köldök alatt,"-nyire kifelé a fehér vonaltól; a felső vége ferdén fel- és kifelé a felső mellső csíptövis és bordaív között, az utolsótól ujj szélességnyi távolságban. Ha a bal kéz singi széle a dag felső vége és a bordaív közé benyomatott, a dagot annyira leszorítani sikerült, hogy domború, előbb kifelé fordított széle most csaknem vízirányosan a csípcsont taréj mellső végének magasságába jött, míg belső széle a dagnak egyenesen felfelé tekintett. A dag ezen helyzetében lehetséges volt ezen belső szélnek tulajdonsága felől tudomást szerezni, ami az előbb említett inkább függőleges helyzetben nem igen sikerült. A vizsgáló ujj ezen szélt szorosan határoltnak, közepén sekély homorú kivágánynyal találta. Mind a két szél, a külső domború és a belső sekély homorú — a dag fennemlített kerek végén egymásba átment. A dag felülete oly sima volt, hogy nem elég szorgos vigyázatnál a rögzítő ujjak közül gyorsan kicsúszott és a jobb oldali bordaív alá bújt. A dag minden hozzá érintés nélkül ugyanezen irányban tűnt el, ha a beteg a baloldali fekvésből a vízirányos hanyattfekvésbe fordult. Lételét ilyenkor nem tanúsította más, mint azon bordaív és májszél alól kinyúló tobozalakú nyújtvány, melyet a vízirányos hanyatfekvési vizsgálásnál említek , és mely a beteg ismételt helyváltoztatásánál — vízirányosból baloldaliba és viszont — kétségkívül ama nagy tojásdad daganat alsó végének bizonyult be, melynek tulajdonságait épen vázoltuk. Jobb oldali fekvésnél a daganat nem mutatkozott másnak mint vízirányos hanyattfekvésnél. Álló helyzetben a dag azon módon tűnt elő, mint baloldali fekvésnél, csak hogy első esetben inkább alá és egyszersmind mellfelé esett. Az altest többi részei a szemmel, tapintattal, valamint kopogtatással, végre a hüvelyen és végbélen keresztül tett kutatásnál semmi rendellensséget nem mutatnak. Ezen esetben tehát egy az altestben lévő daganattal volt dolgunk, mely a fentebb leírt alaki, összeállási és terjedelmi tulajdonságainál, továbbá azon körülményeknél fogva, hogy vízirányos hanyattfekvésnél a bordaív és a májszél alá bújt, és felette a kopogatás dobos hangot adott, a vesének minden sajátságaival bírt. Annak sülyedése a test bizonyos helyzeténél be- és lefelé — mely körülmény tette egyedül lehetségessé a kimerítő vizsgálatot — adja a mozgó vesének fogalmát. A mozgékonyság jelen esetben nagy fokú volt és a nagy soványság mellett igen megkönnyítő a daganat felismerését. És valóban megfogván a hasfalon keresztül a daganatot, jelentősége felől a legkisebb kétség is eloszlott, mert a vese úgy feküdt a vizsgáló kezében mint az a hullában lenni szokott, ha azt közelebbi vizsgálás végett a hasüregből ki akarjuk venni. A baj zavart nem okozott sem a vizelet kiürítésében, sem más élettani működésben. Alanyi tünetek közül csak a már fentebb említett égetési érzet a májtájon hozható fel — melyről még kétséges, váljon nem a méh rendetlen működésén alapult-e — azonkívül tartós testi munkánál rongálás érzete a hasürben. Én a beteget ismételve, több havi szünet után vizsgáltam meg, és a vese helyzetében és mozgékonyságában változást nem találtam. De ezzel nem akarom azt állítani, mintha évek múltával nagyobb mozgékonyság nem állhatna be, vagy mintha a vese lassan kint nem rögzíttethetnék egy mélyebb helyen, mint a minőt vízirányos hanyatfekvésnél elfoglal. Ami a gyógykezelést illeti, a betegnek azon jószándékú tanácsot adtam, hogy a mennyire lehet nehéz munkától tartózkodjék és nyugodjék meg sorsában, miután közvetlenül a daganat ellen semmit sem lehet tenni. Ezzel nem volt egészen megelégedve, mert mint későbben elbeszélő, más oldalról azon szándékból kapott labdacsokat, hogy „a daganatot el fogja oszlatni.“ Nem fáradoztam ezen labdacsok összetételének kipuhatolásában. 528 LAPSZEMLE. (T.B.) A makony értéke az elmeháborodottságnál. Erlenmeyer (Bendorf, Coblenz mellett) koszorúzot értekezlete végén a mákony hatását a szoros értelemben vett elmeháborodottságoknál a következőkben foglalja egybe : 1) Az ingerlékenységgel párosult mélakórságban (melancholia) van a illékonynak legtöbb sikere, míg annak tompa feleségeiben tőle nem sokat várhatni. 2) Az őrjöngésnél (Tobsucht) alig van hatása. 3) Úgy az élénk mint a komor tébolynál (Wahnsinn) nem sokat várhatni tőle. 4) A butaságnál, legyen bár ez elsőleges v. másodlagos, jöjjön elő felnőtteknél vagy gyermeknél, legfeljebb enyhítést eszközölhet. Ezután a szerző észleleteiből következtetéseket vonva, ezeket más szerzők nézeteivel összehasonlítja, minek eredménye : 1) Közönségesen igen nagy a félénkség az elmeháborodottaknál a mákony adagolására nézve, mert agyi vértorlódások és vérömlenyektől tartanak. Ez azonban nincs okadatolva, s a szerző tapasztalata oda megy ki, hogy az olyan betegek a mákonyi nagyobb adagokban minden veszélyes tünet nélkül igen jól tűrik, ha az adagok lassan, de folytonosan emeltenek. Ha netán valamelyik pedig a mákony iránt a rendesnél érzékenyebb volna, annak nagyobb adaga ekkor sem fog sokat ártani, mert hányás által rögtön eltávolíttatik. S vannak végtére egyének, kiknek szervezete a mákonyt kisebb adagban meg nem szenvedheti, míg nagyobban igen jól eltűri. 2) A mákony kevés kivétellel hatását a megháborodott elmére akkor gyakorolja, ha legalább egy szemernyi adagban nyújtatik. Az említett kevés kivétel csak oly esetekre, vonatkozik, hol a beteg vagy igen érzékeny volt azon gyógyszer iránt, vagy pedig a kór magától gyógyult meg. A kellemet