Orvosi Hetilap, 1861. augusztus (5. évfolyam, 31-34. szám)

1861-08-04 / 31. szám

607 egyikét Schmidt György ügyfelem és barátom szíves­ségéből vizsgálat végett megkaptam. A nagyobbak közé tar­tozott, s petéded alakú volt. Az egyik sarkon lapítottan né­zett ki, s mindenütt szennyes sárga felülete érdességet sehol nem mutatott. Hosszabb átmérője 5, a rövidebb pedig 4,2 millimétert tett. 120 milligramme-ot nyomott, 1­ ső ábra, tatkozott. A közepetti részt foglalta el, mely körte alakú elhelyezésű rétegekből állott. (1. áb. d.) és pisztáciazöld (1. Felületéről vékony hártyát (1. áb. d.) lehe­tett levonni, mely aludt fehérnyé­­ből állott. Ezen burkoló hártya alatt a kő tiszta fehér volt. A hosszabb tengely szerint a középponton ke­resztül függélye­sen menő fűrésze­­lés után nyert váglapon a kő központilag elhe­lyezett rétegek­ből állónak rau­­sötét okersárga mag (1 áb. a.) volt, s szintén több központi A mag körül kifelé fehér színű áb. c.) rétegek váltakozva kö­vetkeztek. Ezen rétegek azonban nem voltak mindenütt egyenlőn vastagok és szakadatlan lefolyásúak. A fehér ré­tegtömeg ugyanis a zöldesen kinézőt folytonosságában több helyen megszakította. Ha a kő vízben áztattatott a rétegek egymástól igen könnyen el voltak választhatók, mert a fehéres rész, mely szá­razon porhanyó volt, víz által egészen lágygyá vált, s csak kevés kőmorzsa volt benne észlelhető. Úgy a sárga mag, mint a zöldes rétegek zsírfényűek és csontkemények voltak. A fehér színű rész halavány volt. A kőből finom szelet hígított kénhalványban (HC1) huszonnégy órán keresztül állani hagyatván, az egyes rétegek csak oly világosan tűntek elő, mint egyébként, csakhogy meg­duzzadtak, s a mag rétegei pikkelyekbe voltak szétszedhe­tők , melyek vörössárgán és szemcsésnek néztek ki. A magból kicsiny darabka tárgyüregen eczetsavban 2. ábra, összetöretvén, górcső alatt számos vörössárga vérsejttöredékeken és fe­­hérnye alvadékon kívűl kemnyéd (amyloid) testecseket (2. áb.) lehetett látni. Hamélenylúggal (Kalilauge) az imént előadott kezelés mellett a kemnyédtestecseket szintén elő lehe­tett állítani, de azon különbséggel, hogy míg az eczetsavas készítménynél az említett képletek iblany által kékre festettek, a hamékenylúgosnál ezen kém­szerre színtelenek maradtak, miután itten az iblany hamany­­nyal vegyülve, színítő hatását veszítette, mely azonban rög­tön előtűnt, ha kénsav által az iblany összeköttetéséből ki­­szabadíttatott. A talált kemnyédtestecsek, melyeket az emberi szervezet­ben Virchow R. fedezett fel, majd központilag elhelye­zett rétegekből állottak (2. ábra a.), majd pedig egészen egyneműek voltak (2. ábra b); találtattak továbbá számosak közepette szemcsés tömeggel (2 áb. c. c.), vagy olyanok, me­lyek szemcsésen egészen át voltak alakulva (2. áb. d. d.), s végtére szétesésben levők (2 áb. e.), nemkülönben szemcsék­ké teljesen szétesettek sem hiányzottak. A kömnyédtestecsek nagysága átmérőjükben 0,014—0,025 m­illim. között in­gadozott. A kamékenylúgban áztatott magdarabkákból néhány meglehetősen ép színes vérsejtet lehett elszigetelni. A fehéres rész egészen szerkezet nélküli fehérnye alva­ 608 dokból állott, melyben szétszórva szénenysavas mész darab­kák voltak. A zöldes rétegekben csekély számmal hosszúdad és keskeny üreket lehett találni, melyeknek hosszabb átmérője a kő hosszanti tengelyével ugyanazon irányban feküdt. Sav ál­tal az ásvány tokot eltávolítván, az ürek megmaradtak, a visszamaradt szervi tömeg pedig aludt fehérnyének bizonyult, mely tű által rostokra való szétszedhető, s ezek közt némely helyen még színes vérsejt maradvány is volt látható. A szervi anyagok az egész kőben meglehetősen egyenlő mennyiségben voltak a hamanyagokkal. Pontos mennyiségi vegybontást, valamint idevonatkozólag úgy a többi vegyré­­szekre nézve sem közölhetek, miután a kapott anyag, melyet többfélekép kellett felhasználnom, erre nézve felettébb ke­vés volt. Úgy a mag, mint a zöldes rész hamuanyagai főrészt szénenysavas együletekből állottak, s ezenfelül kevés vi­­lanysavas sókból. Az alagok közül találtam mészélenyt (CaO) túlnyomó mennyiségben, azután keserélenyt és végtére vasat, melyből a magban sokkal több volt jelen, mint a zöldes rétegben. Az elősoroltaknál fogva tehát a kemnyédtestecsek körül véralvadék képződött, mely ásványrészeket vett magába. S az így alakult mag körül rakodtak le azután váltólagosan a fe­hér fehérnyerétegek kevés szénenysavas mészszel és a zöldes, hamuanyagokban dús telepek. Hogy a kemnyédtestecsek honnét jutottak a vérbe, bizonysággal nem felelhetek, miután a kellő adatok hiányzanak, annyit azonban valószínűen fel lehet ven­ni, hogy azok az elől felhozott kórképletek terményei lehet­tek , melynek edényei által azután a húgyhólyagi fonatokba jutottak. A visszérkövek mint itten, úgy átalában véve oly helye­ken képződnek leginkább, hol a vérfolyás lassúbb. Ilyen he­lyek pedig a húgyhólyag, méhhüvely, végbél visszérfonatai, a lép, s azután a has és az alsó végtagok visszerei, nemkülön­ben a duczszöveti dagok.­­mi'— A keresz mirigy (thymus) szerkezete. Köli Tóth Sándor Jr. E czikk báseli tanár H­­­s-től a „Zeitschrift für v. Zoologie X. kötete 3-ik füzetének 341—356 lapjain jelent meg. Kísérleteit szerző főleg borjúkon , fiatal kutyákon, macskákon s annyira emberi mirigyeken tette, miként meg­győződhetett, hogy ezek é­s amazokéi közt lényeges különb­ség nem létezik. Köztudomás szerint a kereszmirigy feltűnőleg karély­­csás szerkezetű. Ha a karélycsa nevet a szerv két főrésze szá­mára megtartjuk, ezek mindegyike nagyszámú másodrendű karélycsákra oszlik, melyek üreges edény- s nedvdús kötszö­­vet által egyesít­tetnek; a borjúmirigyen igen könnyen kü­lönböztethetők meg harmadrendű karélycsák is. Mindegyik karélycsa egy kisebb vagy nagyobb edénykörnek felel meg, részint közvetve, részint közvetlen egy központon futó zsinór­ral függvén össze, a­mely, mint Cooper, Simon, Ecker s má­sok bebizonyíták, szabálytalan pödöreded lefolyású. A közpon­ton futó zsinór minden részben egy erősebb üt- és visszér­­törzsből, néhány nyirkedényekből, s egy később leírandó csa­tornából, a központi csatornából áll. Ugyane részekből álla­nak az oldalt elágazó kisebb zsinórok is , a­melyek által a központi csatornák a rajtok nem közvetlen­ülő karélycsákkal egyesülnek. A borjú kereszmirigye harmadrendű karélycsái késsel könnyen elkülöníthetők, rendesen kissé laposak, hosszas to­­jásdadok, gyakran tussú oldaluak és lapítottságuk miatt sok­szögalakúak. Teljesen különválasztva, alakjuk s nagyságukra nézve nagyon hasonlítanak a nyirkmirigyekhez; a közép nagyságúak közöttük 7—­8'" hosszúsági, 4—5'" szélességi, s 1 */a—2’‘ vastagsági átmérőjűek. Gyakran cserépzsindelyként fedik egymást, a közepi zsinór felőli oldaluk hasason kidombol

Next