Orvosi Hetilap, 1862. november (6. évfolyam, 44-48. szám)

1862-11-02 / 44. szám

869 porczhártyai szélen a Beer-féle görbe, láncsaidomú kést be kell szúrni, s a heghez feszesen vont szemrekeszi rostok ha­­zántúl metszessenek be. Minthogy azonban ily módon nem mindig jutunk oda, hogy tátongó szemrekesz-sebet nyerjünk, azért a legújabb időben , midőn a porczhártya fekélyedései után látazárulat szemrekesz porczhártyai összenövéssel (syne­chia anterior) fordul elő. a következő, tapasztalat által szen­tesített eljárást követem: közönséges Rosas-féle hályogkész hátával a heg, élével pedig a porczhártya még áttetszékeny része felé fordítva a még meglevő láta magasságán vízszin­tes irányban az igen megszűkült mellső szemcsarnokon ke­resztül a látába, majd azután a szemrekesz mögé vezetem, minélfogva a késnek kiszúrásakor a szemrekeszen seb képez­­tetik, mely a késnek előtolása által (egészen úgy, mint a len­csekivételnél), minthogy a csarnokvíz elfolyása után a szem­rekesz a kés éle felé feküdt, szükség szerint nagyobbítható. Az új látának igen természetesen a porczhártya átlátszékony helye mögött kell lennie. Ha a látából mi sincs jelen, a szem­rekesznek kétszer kell átszúratnia. Elegendő nagy szemreke­szi nyilat esetében a kés visszavonva távolíttatik el. A mester­séges láta mindig a porczhártya központjától inkább kivü­lre esik ugyan, minthogy ottan a szemrekesz a kés pengéjének szélesebb része által nagyobb mértékben feszíttetik, és hama­rább metszetik át, mindamellett az eredmény mindannyiszor kielégítő, hahogy a porczhártyának elegendő nagy része át­látszékony maradt. Ha visszamaradt hályogrészek a szemrekesz lobos izga­tását eredményezik, maszlagal (atropin) ismételt becsepege­­tése okvetlenül szükséges, részben azért, hogy a nyomás megszűnjék, részben pedig azért, hogy a lázazárulat kikerül­tessék. A hályogmaradékok gyors megduzzadása és savós izzadmányok meggyülemlése heveny üveghályog tüneteit hozhatják létre, melyek csak a porczhártya megszúrására szűnnek meg, s többszöri ismétlésük szükségeltetik. Szerencsésen végezett lencse kivétel után az első, máso­dik hétben lappangó szemrekeszlob (iritis) léphet fel, mely azután látazárulatra vezethet; ez pedig maga részéről a hátsó és mellső szemcsarnok közti közlekedés megszakítása követ­keztében az idült lobos folyamatot fenntartja. Az itteni egye­düli mentőeszköz a szemrekesz kimetszése (resectio), mely műtétei által az izzadmányi rostok szinte elválasztatnak. Z. M. 60 éves czigánynőnél 1861-ki­tételő 13-án a len­csét mind a két szemből kivettem. A látás helyre volt állítva, s meg is maradt 1862-ki tél­ó kezdetéig, midőn a már több év előtt elkezdődött lappangó szemrekeszléb zsábaszerű fáj­dalmakkal fellépve a látásképességet jelentékenyül csökken­tette. A mentést egyedül a szemrekesz egy részének eltávo­lításában hittem lenni; minthogy azonban a szemrekeszből elegendő nagy darabot fel nem foghattam, nemkülönben üveg­test jővén ki, megelégedtem a most már kitágított látával. A látás, valóban javult, a láb megszűnt, s a beteg télutó 13-án látva a kórodát odahagyta. A szemrekesz-iszom és a porczhártya elődomborodása nyomó bekötés és az előiszamlott porczhártya-részletnek Sy­­denham-féle mákonyfesténnyel való többszöri megérintése után néhány hét múlva gyakran bámulatos szépen meg­szűnnek. Midőn a láza igen nagyra esett ki, akkor a staenopati­­kai szemüveg, vagy pedig a Böhm-féle isochromatikai üve­gek igen jó szolgálatot tesznek. Azon időpontra nézve , hogy mikor kellessék hályog­szemüvegeket használni, nemkülönben az oda vonatkozó sza­bályokra nézve csak röviden nyilatkozom, hogy tudniillik a lencse eltávolítása után a szemalkalmazás tertelme a rendes­hez igen közellevő nagyságot érhet el, mint ezt Voyk nevű, kolosvári czipés­zen észlelni alkalmam volt, ki műtett szemé­vel minden szemüveg nélkül finom munkát képes végezni, s hogy a szemrekesz által az üvegtestre gyakorolt nyomás itten mennyiben szerepel, meghatározni nem merem. (Folyt. köv.) —•ni*­— 870 A halpikkely-kiütés és annak különbféle alakjairól. Begbie Jr. Edinburgban tartott előadásai után közli K. A. A halpikkely-kiütés (Ichthyosis) nálunk igen ritkán szo­kott előfordulni; nem lesz azonban felesleges, ha erre vonat­kozólag néhány adattal ismertetjük meg a t. olvasót e helyen, B. tr. előadásaiból csupán azokat jegyezvén föl, melyek álta­lános érdekűek. A halpikkely-kiütés a legtöbb estben öröklött betegség­nek tartatik. Már a legrégibb orvosi iratokban is találunk em­lítést halemberek, azaz oly egyénekről, kik halpikkelyekkel voltak borítva; legfőkép pedig a középkor utolsó idejéből vannak jegyzeteink, melyek azt látszanak igazolni, hogy e be­tegség öröklés útján terjed ivadékról ivadékra. A bőrgyógyászat újabb tekintélyei a szóbanforgó bajt a pikkelynemű bőrbetegségek közé sorozzák ; Burgess azonban úgy vélekedik, mikép az jogszerűbben a szemölcsalakú bőr­kórok közé lenne igtatandó Bayer, Neligan és Simon G. a halpikkely-kiütést a bőrtúltengésekhez számítják; Begbie pedig szintén a pikkelynemű kiütések közé helyezve azt, úgy hiszi, miszerint a pikkelysömörrel (psoriasis) és poklosság­­gal (lepra , pikkelykor) ugyanegy sorozatba tartozik. Amint ezen bőrbaj alakjára nézve véleménykülönbség uralkodik, úgy ez sokkal inkább szembetűnő annak boncztani fejlődésére nézve. Wilson E. és Devergie a fadgyúmirigyek betegségének vélik, melyben azok kiválasztása gyarapo­dik ; egy féleség fordul elő, midőn ellenkező történik, a kivá­lasztás hiányzik, a bőr száraz és törékeny lesz, s úgy néz ki, mintha pikkelyekkel lenne fedve ; ezen féleségnek ekkor tu­lajdonkép bőrszárazság (xeroderma) lenne a neve s mint ilyen a sajátképi, valódi halpikkely-kiütést képezné. A két féleség ezen különbségére, melyeknek egymássali folytonos fölcseréléséből eredt a tévedés, főleg Wilson tesz figyelmessé. Az egyik alak (féleség) a száraii halpikkely-kiütés (ichthiosis vera, xeroderma), midőn a betegséget maga a fél­hám, törékenysége és szárazságánál fogva képezi; a másik alak ellenben melyet Wilson ál- vagy fadgyuszerű halpik­­kely-kiütésnek (ichth. spuria, sebacea) nevez , alapját a fad­­gyuelválasztás minő- és mennyiségi megváltozásában találja, mely a bőrön rakódik le. Devergie e kórt, kinézésénél fogva, háromféle alakban különbözteti meg: fehér (icht. alba, i. blanche), barna (i. bru­­nea, i. brune), és tüskés (i. spinosa, porc­ epic) ; az első a tu­lajdonképi halpikkely-kiütés, melynek ismét féleségei vannak, s ezek egyike korpaszerű (i. farinosa), másika pikkelyes (i. squammosa), s eze­n pikkelyek néha gyöngyházfényűek. A harmadik alak az említett két féleség között foglal helyet, s ennek ismét módosulásai vannak, melyek egyikét kígyószerű, fénylő pikkelykórnak „ichthypse nacrée serpentine“, másikát pontykinézésűnek „ichth nacro cyprine“ nevezi. A fehér vagyis valódi halpikkely-kiütés ezen három alakjának főjellege félhám képződésük színtelenségében áll. Ezen kiütés mindig általános bőrbajnak tekintendő, s ha a bőrnek nem minden részei vonják is be pikkelyekkel, az mégis egészben véve kóros állapotban van. A barna ichthyp­sis ellenben csupán helybeli baj és gyermekeknél felettébb ritkán, hanem inkább felnőtteknél, főkép pedig öregeknél fordul elő. A­mi végre a harmadik, vagyis tüskés feleséget illeti, erre vonatkozólag az úgynevezett tüskés-disznó-embe­­rekről szóló mondák majd minden nemzet irodalmába átmen­tek. Ide tartozik azon ismeretes Lambert család, melyről csak annyit tudunk, mikép Suffolkban 1710-ben mutogatta magát egy férfi, kinek egész bőre, az arcz, tenyerek és talpak kivé­telével, rövid, kemény tüskékkel volt fedve. Bőréből vala­mely anyag izzadott ki, mely tüskékké keményedett, s e baj nála születése után két hónappal kezdődött; egyébképen egészséges volt, megnősült s hat gyermeket nemzett, kik azonban valamennyien hasonló betegségben szenvedtek. Má­sik családról is létezik említés, melynél a bőrön a tüskekép­ződés hasonlólag mutatkozott, s e családnál a baj sajátságos módon csupán a férfinemzedékre szorítkozott, míg a nőtagok épek maradtak. 44*

Next