Orvosi Hetilap, 1862. november (6. évfolyam, 44-48. szám)
1862-11-02 / 44. szám
869 porczhártyai szélen a Beer-féle görbe, láncsaidomú kést be kell szúrni, s a heghez feszesen vont szemrekeszi rostok hazántúl metszessenek be. Minthogy azonban ily módon nem mindig jutunk oda, hogy tátongó szemrekesz-sebet nyerjünk, azért a legújabb időben , midőn a porczhártya fekélyedései után látazárulat szemrekesz porczhártyai összenövéssel (synechia anterior) fordul elő. a következő, tapasztalat által szentesített eljárást követem: közönséges Rosas-féle hályogkész hátával a heg, élével pedig a porczhártya még áttetszékeny része felé fordítva a még meglevő láta magasságán vízszintes irányban az igen megszűkült mellső szemcsarnokon keresztül a látába, majd azután a szemrekesz mögé vezetem, minélfogva a késnek kiszúrásakor a szemrekeszen seb képeztetik, mely a késnek előtolása által (egészen úgy, mint a lencsekivételnél), minthogy a csarnokvíz elfolyása után a szemrekesz a kés éle felé feküdt, szükség szerint nagyobbítható. Az új látának igen természetesen a porczhártya átlátszékony helye mögött kell lennie. Ha a látából mi sincs jelen, a szemrekesznek kétszer kell átszúratnia. Elegendő nagy szemrekeszi nyilat esetében a kés visszavonva távolíttatik el. A mesterséges láta mindig a porczhártya központjától inkább kivülre esik ugyan, minthogy ottan a szemrekesz a kés pengéjének szélesebb része által nagyobb mértékben feszíttetik, és hamarább metszetik át, mindamellett az eredmény mindannyiszor kielégítő, hahogy a porczhártyának elegendő nagy része átlátszékony maradt. Ha visszamaradt hályogrészek a szemrekesz lobos izgatását eredményezik, maszlagal (atropin) ismételt becsepegetése okvetlenül szükséges, részben azért, hogy a nyomás megszűnjék, részben pedig azért, hogy a lázazárulat kikerültessék. A hályogmaradékok gyors megduzzadása és savós izzadmányok meggyülemlése heveny üveghályog tüneteit hozhatják létre, melyek csak a porczhártya megszúrására szűnnek meg, s többszöri ismétlésük szükségeltetik. Szerencsésen végezett lencse kivétel után az első, második hétben lappangó szemrekeszlob (iritis) léphet fel, mely azután látazárulatra vezethet; ez pedig maga részéről a hátsó és mellső szemcsarnok közti közlekedés megszakítása következtében az idült lobos folyamatot fenntartja. Az itteni egyedüli mentőeszköz a szemrekesz kimetszése (resectio), mely műtétei által az izzadmányi rostok szinte elválasztatnak. Z. M. 60 éves czigánynőnél 1861-kitételő 13-án a lencsét mind a két szemből kivettem. A látás helyre volt állítva, s meg is maradt 1862-ki téló kezdetéig, midőn a már több év előtt elkezdődött lappangó szemrekeszléb zsábaszerű fájdalmakkal fellépve a látásképességet jelentékenyül csökkentette. A mentést egyedül a szemrekesz egy részének eltávolításában hittem lenni; minthogy azonban a szemrekeszből elegendő nagy darabot fel nem foghattam, nemkülönben üvegtest jővén ki, megelégedtem a most már kitágított látával. A látás, valóban javult, a láb megszűnt, s a beteg télutó 13-án látva a kórodát odahagyta. A szemrekesz-iszom és a porczhártya elődomborodása nyomó bekötés és az előiszamlott porczhártya-részletnek Sydenham-féle mákonyfesténnyel való többszöri megérintése után néhány hét múlva gyakran bámulatos szépen megszűnnek. Midőn a láza igen nagyra esett ki, akkor a staenopatikai szemüveg, vagy pedig a Böhm-féle isochromatikai üvegek igen jó szolgálatot tesznek. Azon időpontra nézve , hogy mikor kellessék hályogszemüvegeket használni, nemkülönben az oda vonatkozó szabályokra nézve csak röviden nyilatkozom, hogy tudniillik a lencse eltávolítása után a szemalkalmazás tertelme a rendeshez igen közellevő nagyságot érhet el, mint ezt Voyk nevű, kolosvári czipészen észlelni alkalmam volt, ki műtett szemével minden szemüveg nélkül finom munkát képes végezni, s hogy a szemrekesz által az üvegtestre gyakorolt nyomás itten mennyiben szerepel, meghatározni nem merem. (Folyt. köv.) —•ni*— 870 A halpikkely-kiütés és annak különbféle alakjairól. Begbie Jr. Edinburgban tartott előadásai után közli K. A. A halpikkely-kiütés (Ichthyosis) nálunk igen ritkán szokott előfordulni; nem lesz azonban felesleges, ha erre vonatkozólag néhány adattal ismertetjük meg a t. olvasót e helyen, B. tr. előadásaiból csupán azokat jegyezvén föl, melyek általános érdekűek. A halpikkely-kiütés a legtöbb estben öröklött betegségnek tartatik. Már a legrégibb orvosi iratokban is találunk említést halemberek, azaz oly egyénekről, kik halpikkelyekkel voltak borítva; legfőkép pedig a középkor utolsó idejéből vannak jegyzeteink, melyek azt látszanak igazolni, hogy e betegség öröklés útján terjed ivadékról ivadékra. A bőrgyógyászat újabb tekintélyei a szóbanforgó bajt a pikkelynemű bőrbetegségek közé sorozzák ; Burgess azonban úgy vélekedik, mikép az jogszerűbben a szemölcsalakú bőrkórok közé lenne igtatandó Bayer, Neligan és Simon G. a halpikkely-kiütést a bőrtúltengésekhez számítják; Begbie pedig szintén a pikkelynemű kiütések közé helyezve azt, úgy hiszi, miszerint a pikkelysömörrel (psoriasis) és poklossággal (lepra , pikkelykor) ugyanegy sorozatba tartozik. Amint ezen bőrbaj alakjára nézve véleménykülönbség uralkodik, úgy ez sokkal inkább szembetűnő annak boncztani fejlődésére nézve. Wilson E. és Devergie a fadgyúmirigyek betegségének vélik, melyben azok kiválasztása gyarapodik ; egy féleség fordul elő, midőn ellenkező történik, a kiválasztás hiányzik, a bőr száraz és törékeny lesz, s úgy néz ki, mintha pikkelyekkel lenne fedve ; ezen féleségnek ekkor tulajdonkép bőrszárazság (xeroderma) lenne a neve s mint ilyen a sajátképi, valódi halpikkely-kiütést képezné. A két féleség ezen különbségére, melyeknek egymássali folytonos fölcseréléséből eredt a tévedés, főleg Wilson tesz figyelmessé. Az egyik alak (féleség) a száraii halpikkely-kiütés (ichthiosis vera, xeroderma), midőn a betegséget maga a félhám, törékenysége és szárazságánál fogva képezi; a másik alak ellenben melyet Wilson ál- vagy fadgyuszerű halpikkely-kiütésnek (ichth. spuria, sebacea) nevez , alapját a fadgyuelválasztás minő- és mennyiségi megváltozásában találja, mely a bőrön rakódik le. Devergie e kórt, kinézésénél fogva, háromféle alakban különbözteti meg: fehér (icht. alba, i. blanche), barna (i. brunea, i. brune), és tüskés (i. spinosa, porc epic) ; az első a tulajdonképi halpikkely-kiütés, melynek ismét féleségei vannak, s ezek egyike korpaszerű (i. farinosa), másika pikkelyes (i. squammosa), s ezen pikkelyek néha gyöngyházfényűek. A harmadik alak az említett két féleség között foglal helyet, s ennek ismét módosulásai vannak, melyek egyikét kígyószerű, fénylő pikkelykórnak „ichthypse nacrée serpentine“, másikát pontykinézésűnek „ichth nacro cyprine“ nevezi. A fehér vagyis valódi halpikkely-kiütés ezen három alakjának főjellege félhám képződésük színtelenségében áll. Ezen kiütés mindig általános bőrbajnak tekintendő, s ha a bőrnek nem minden részei vonják is be pikkelyekkel, az mégis egészben véve kóros állapotban van. A barna ichthypsis ellenben csupán helybeli baj és gyermekeknél felettébb ritkán, hanem inkább felnőtteknél, főkép pedig öregeknél fordul elő. Ami végre a harmadik, vagyis tüskés feleséget illeti, erre vonatkozólag az úgynevezett tüskés-disznó-emberekről szóló mondák majd minden nemzet irodalmába átmentek. Ide tartozik azon ismeretes Lambert család, melyről csak annyit tudunk, mikép Suffolkban 1710-ben mutogatta magát egy férfi, kinek egész bőre, az arcz, tenyerek és talpak kivételével, rövid, kemény tüskékkel volt fedve. Bőréből valamely anyag izzadott ki, mely tüskékké keményedett, s e baj nála születése után két hónappal kezdődött; egyébképen egészséges volt, megnősült s hat gyermeket nemzett, kik azonban valamennyien hasonló betegségben szenvedtek. Másik családról is létezik említés, melynél a bőrön a tüskeképződés hasonlólag mutatkozott, s e családnál a baj sajátságos módon csupán a férfinemzedékre szorítkozott, míg a nőtagok épek maradtak. 44*