Orvosi Hetilap, 1863. április (7. évfolyam, 14-17. szám)
1863-04-05 / 14. szám
271 tételét, a pontos és könnyű vizsgálatot hozzáférhetővé tette tágasabb köröknek. Halottakon és élőkön tett vizsgálatainak eredményét és nagy gyakorlatából merített tapasztalatait huszonöt akadémiai előadásban összefoglalva terjeszti ezen könyvben a nyilvánosság elé, melynek azonkívül még azon érdeme is van , hogy a fontos részeket, mennyire e szakma mai álláspontja megengedi, kimerítőleg, a mellékeseteket pedig csak érintve tárgyalja. Az előadás modora egyszerű, világos és a gyakorló orvos szükségeihez mért; a sok felosztás helyett összevont egészet nyújt az olvasónak, és a kórok kimeneteleit és következményeit, mint olyanokat és nem mint külön kór-csoportozatokat sorolja elő. Hogy csak egy példát említsek: Tröltsch a doboz korait nem adja elő a szokásos felosztás szerint, mely itt lakhártya és csonthártya kórokat különböztet meg; nem teszi pedig ezt azért, mert nem csak hogy boncztanilag lehetetlen e bántalmakat egymástól elválasztani, a dobortakhártya oly vékony lévén, hogy a legfinomabb eszközökkel sem különíthető el, de a gyógykezelésre és kórismére nézve sem vetne ezen felosztás a legcsekélyebb volágot, sőt terhelné csupán az olvasót. A mily alapos e tankönyv mindazon tárgyakra nézve, melyek elvitázhatlan tényekre fektetvék, épen oly őszinte és ment minden föltevénytől ott, hol okadatolt magyarázat hiányzik ; ily alkalommal szerző inkább felszólítja mindazokat, kiknek alkalmuk van ez irányban tapasztalatokat gyűjteni, hogy a kétes tárgyat megfigyelésük és kutatásuk tárgyává tegyék. Ily eset például az , hogy gyermekhulláknál a dobüregben gyakran gényt találni; ezen tény megfejtése még hiányzik; a gyermekgyógyászati könyvek e tekintetben alig említenek valamit, noha előre föltehető, hogy geny, ily közel az agyhoz, annak működésére befolyás nélkül nem maradhat. Ugyanoly elővigyázatra és a töltevények óvatos használatára inti az olvasót az ideges süketség kórjelzése és gyógykezeléséről szóló 22-ik előadásában. Szóval bíráló a munkát mind orvosgyakorlati nagy becse, mind pedig szabatos búvárlati és őszinte előadásai módjánál fogva az orvosi közönségnek ajánlhatja, meg lévén győződve arról, hogy minden olvasóban előidézendő azon eredményt, mit T. előszavában óhajt : „Möge es mir gelingen .... beizutragen, dass dieser Specialität die Achtung gegeben wird, welche ihr gebührt.“ Beke Gyula tr. LAPSZEMLE. (—h—n) Bujasenyvi termények zsigerekben egy 7 és fél hónapos ébrenynél. Martineau a párisi „Société anatomique legközelebbi ülésében a következő kortörténetet beszélte el: Marlaise Céline, 16 és fél éves korában 1862-ben jött a Beaujon-kórházba, hol őszute 20-án a sz. Ilona teremben Fremy felügyelete alá jutott. Gyermekkora óta folytonos egészségnek örvendett, mint szinte szülei mindig egészségesek voltak. Ivarvérzése tíz éves korában minden fájdalom nélkül következett be, s azóta havonként minden nehézség nélkül ismétlődött. 1862-iki tavaszelőben egy fiatal emberrel ismerkedett meg, kivel ivarvérzési időszak után neszési viszonyai voltak, s ezen időtől fogva az ivarvérzés többé vissza nem tért, hanem terhessé lett, miért kedvese őt elhagyván, hogy megélhessen, másik férfival bocsátkozott legközelebbi ismeretségbe, kivel alig hogy egy hónapon át együtt élt, midőn nyárhó 20-án külső ivarszervein gümők támadtak , melyek rendkívül viszkettek, s ezenkívül az előbbiekből, sárgás folyadék bőven ömlött elé. Baját nem orvosoltatta, hanem ivarszerveinek tisztán tartására rendkívül nagy figyelmet fordított. Másfél hónap múlva, a bőrön sötét vörös foltok jelentek meg, melyek nem viszkettek, s egy időben torka is fájdalmas lett, miért is 1862-iki őszelő 24-én a Beaujon-kórházba Gubler osztályára felvétetett. Felvételekor a bujasenyvi roseola kiváló tüneteit mutatta. A szájpadvitorla vörös volt, s a tarkótáji nyirkmirigyek megdagadva találtattak; az ivarszervek pedig több helyen ki voltak evődve. A gyógyeljárás higanyillacs (protosoduretum hydrargyri) adagolásából állott. Minthogy később szálfájdalmak fejlődtek ki, a beteg a fenn már kijelölt időben Fremy osztályára tétetett át, hol még azon este satnya szerkezetű leánykát szült, kinek bőrén bujasenyvi, vagy másféle kötegnek nyoma sem volt, ki azonban lassan kint enyészve három nap múlva meghalt. A bonczolást Martineau és Cornilra végezték, s a tüdőkön és a májon kívül mi említésre méltót sem találtak. A baloldali tüdőnek nem volt semmi baja, még a jobb oldalinak felső lebenye is majdnem egészen rózsaszínűen, lágyan és egészségesen nézett ki, hanem az alsó lebeny és a felső lebenynek alsó részlete, oly formán mutatkozott, mint ezt a tüdőmálasodásnál látni szoktuk; midőn azonban a kóros részletet közelebbről megtekintették, az alsó lebenynek a felső lebenynyel való érintkezési felületén két, igen szabályszerűen kerekded térecske — 3 milliméternyi átmérővel — tűnt fel, melynek sárga színe a környezet vörös-barna színétől meglepően elütött. A foltok felülete a tüdőkével egy síkot képezett, s a körülöttük levő szövet vértől volt megduzzadva. A metszéslapon, mely a felső lebeny mellső élétől kezdve az alsó lebenyen keresztül intéztetett, gombostű fejnyi, sárga, a leírtakhoz hasonló folt mutatta magát, de a legnagyobbak az alsó lebeny többi felületén foglaltak helyet, némelyik közülök, 6—8 milliméternyi átmérőjű is lévén. Átmetszetekben fehéressárga színűeknek látszottak, s a nagyobbak közülök közepükön genyedésben voltak, míg a környi részlet keményebbnek tűnt elő, ugyancsak ezen nagyobbak vastag rosthártya által vétettek körül, mindannyian azonban a vértől duzzadt környezettől élesen elhatározódtak. A genyedő középrészlet nagyobb hörgágcsával nyílt össze. A kicsinyek egészen kemények voltak. Ezen lelet után mindjárt nagy jogosultsággal támadhatott azon gondolat, hogy bujasenyvi göcsök (gommes syphilitiques, Gummi-Geschwülster Virchow) vannak jelen ; hogy azonban az értösüléseket követni szokott tályogképződés és vértorlódottság (infarctus) egészen kizárassék, a tüdőüzér minden ágcsája szorosan meg lett vizsgálva anélkül, hogy abban alvadéknak csak nyomára is lehetett volna akadni. Cornil a göcsöket a szomszéd tüdőszövettel együtt krómsavban való áztatás után, górcső alatt vékony lemezekben vizsgálván, találta. A kisebb göcsök egészen túlfejlődött kötszövetből állottak, melynek rostjai a tüdőtömlőcséket (alveolen) olyannyira szorosan körülfogták, hogy azok majdnem teljesen vagy végképen eltörlődtek Az így túlfejlődött kötszövetben a kötszöveti sejtek igen jelentékeny szaporodásban voltak. A nagyobb göcsök kövületi része hasonló szövetű volt, közepett pedig, hol genyesen szétfolytak, a kötszöveti rostok teljesen szét voltak esve, s csak a sajátságos genysejtek nagy halmaza volt ottan található, melyek kifejlődését a kötszöveti sejtekből ki lehetett mutatni. A göcsöket körülvevő szövet teljesen egészséges volt, nem lehetett tehát kétség az iránt, hogy a tüdős kórképződmények bujasenyvi, mert csak ezeknél találhatni a kötszövet túlfejlettségét a kötszöveti sejtek túlságos szaporodásával egybekötve, anélkül, hogy a környező szövet, melytől életlen el voltak határolva vértorlódáson kívül más valamiben szenvedett volna. A rendes térfogatú máj szabad felületén, mint szinte a metszéslapokon is fehéres sárga pontocskákét lehetett látni, melyek sötét vörös felületen mint kásaszemcsék voltak szétszórva, s a májkarélycsák középpontjának feleltek meg. Górcső alatti vizsgáláskor kitűnt, hogy nemcsak a karélycsák voltak túlfejlett (hypertrophicus) kötszövet által körülvéve, hanem még a lebenykékben a májsejtek körül is fejlődésben levő kötszövet (tissu embryoplastique de Robin) találtatott. Ezen lelet felnőttnél kétségkívül a legnagyobb fontosságú leendő, ha Colin más három, egészen egészséges májú ébrenynél a leirthoz igen hasonló górcsős leletet nem talál, így tehát egyedül csak a tüdőlelet marad meg teljes bizonyító érvényében. 272