Orvosi Hetilap, 1865. március (9. évfolyam, 10-13. szám)

1865-03-05 / 10. szám

149 vak hol nincsenek jelen, hol találhatók, majd végül a sejtek úgy néznek ki, hogy a kötszövetiektől miben sem különböznek, s az i és j csoport egészen olyanokból állottak, de elég számosan találtattak a többiek közönyén is, a csoportok közti szövet sejtei (k—k, k'—k‘) pedig hozzájuk mindenben hasonlók voltak. A sejtek és sejtcsoportok mindannyian alaktalan kötszövetbe lévén mélyesztve, ez megfejthetővé tette a kivájt szemcséknek sajátszerűen történhetett összenyomását, s hogy a kivájás miért ment véghez oly nehezen, mint említettem, azt azon viszony teszi érthetővé, melyben a rekeszkék közti alaktalan kötszövet hosszú nyúlványos sejtjeivel (k—d, k‘—k') a szemcséket környező feszes kötszövettel (1-sőábrac—d) állott. A szemcsék közönyén levő rekeszkéknél ugyanis látni lehetett, mint az utóbbiak kötszöveti sejteiből eleinte tágközű (3-ik ábra a), míg később, a szemcsék közti 3-ik ábra. rostkötegek tengelyében szűkebb körű ruganyos rosthálózat (Ъ) fejlődött, s mint a kötszöveti sejteknek ruganyos rostokká való átváltozása végbe ment, a köztük levő anyag is megszűnt alaktalan lenni, hanem határozottan kivehető rostokká hasadozott. A szemcsék közti rostkötegek nem voltak mindenhol egyenlő vastagságúak, míg némelykor oly rendszeresen vastagultak meg, hogy több szemcsét nagyobb csoporttá egyesíteni látszottak, s az 1-ső ábra e rostkötege olyan, mi pedig a megvastagodást illeti, ez részint a kötszövet túlképződése (hyperplasia), részint a ruganyos rostok túlfejlődéséből (hypertrophia) 4) állott, mely fejlődési viszony megfelelt a tulajdonképeni bőrben talált leletnek, hol a kötszöveti rostkötegek tömöttebb voltát szinte csak a rostok túlképződésének lehetett tulajdonítani, míg a nagyobb számmal képviselt ruganyos rostok, ezeknek a kötszöveti sejtekből való dúsabb alakulására utaltak. A tulajdonképi bőr szövete pedig a bőralatti kötszövet szemcse közti rostkötegeivel, mint említtetett, elválaszthatlanul össze volt szövődve.Tekintve, hogy a bőralatti kötszövetben tömöttebb és ruganyos rostokban dúsabb kötszövet képződött, valamint hasonló történt a tulajdonképeni bőrben is, azon fokozatos átmenetet, mely a bőralatti kötszövet szemcséinek zsír- és kötszöveti sejtei között tapasztalható, akként lehet és kell értelmezni, hogy a zsírszövetből kötszövet újképződése történt, s valamint az újonnan képződött, úgyszinte a már előbb megvolt kötszövet is túlképződés útján gyarapodott, egyszersmind tömöttebbé válván, így pedig a jelenlevő kórfolyamatot közszöveti új- és túlképződésnél egyébnek nem nézhetni, s valóban a dolog ilyetén felfogása elegendő, hogy a betegséggel járó jelenségek értelmezhetők legyenek. (Folyt. köv.) *) Túlképződés, midőn valami nagyobb számmal keletkezik, míg a túlfejlődés a térfogat növekedésére vonatkozik. 150 A gégetükrészet (Laryngoskopie). Navratii Imre tudortól. (Vége) A mesterséges világításnál mérsék-lámpa-fényt használunk ; a lámpát szilárd állású asztal szélére tesszük, a beteget akkér ültetvén le, hogy a jobb oldalán levő lámpa lángja szája nyílásával egy vonalba essék. A vizsgáló a beteggel szemközt foglal helyet, mint már említők, oly távolban, hogy behajtott karokkal fejét elérhesse, — fölteszi a Semeleder, Stellwag, vagy (főkép kezdő) Kramer-féle tükröt s úgy igazítja be, hogy élénk fénygomoly jusson a garatba. A vizsgálat sikerére nem kis befolyással van azon körülmény, hogy a világítás mindig a tükör lapjára essék. Szükséges tehát, hogy a vizsgáló fejét ép oly nyugodtan tartsa,, mint a vizsgálandó. Kinek feje remeg, jól teszi, ha a Czermák által használt Kvette, vagy a hasonlag külön állványú üveggolyók, vagy amerikai vájttükrök segítségével világítja meg a garatot. Többiben az eljárás hasonló a természetes világítás használta gégetükrözésnél, azon különbséggel, hogy itt az eszközöket nem a borszesz lángjával, hanem a lámpa üveghengere fölé tartva is megmelegíthetjük. Némelyek kezdőknek gyakorlatul bábokon (phantom) teendő gégetükrözést ajánlanak ; e phantom egy tökéletes koponya nyitott állkapocscsal, mely öreg libával állványra szegzett vasrúdon nyugszik. A hullából kivágott, vagy a papier macidból mesterségesen készült gége szokott helyén csüng. Az így történő vizsgálgatásnak kettős czélja van. Jártasságot szerez az eszközök kezelésében, s megismerteti a kezdőt a tükör különböző helyzetében kapott képekkel. A gége részeinek hangzás általi elváltozásait csak élőn láthatni, s azért jól teszi, ha — kinek csak alkalma van — báb helyett mindjárt eleve élőn gégetükröz. A garat megvilágítása s a gégetükör bevezetése után a vizsgáló balszemét bezárva, a jobbal a visszahajtó tükrön át a gégetükörbe néz és látja, ha jó magasan, függőleges irányban a lágy szájpad kezdetéhez nyomja a gégetükröt, mellyből hátfelé a nyelv gyökét (durva szemcséivel) s a gégefedő mellső részét. A gégefedő alakja, nagysága és vastagsága szerint csaknem minden egyénnél különbözőképen mutatkozik. Ha nagyon hátra fekszik — mi nem ritka eset — fölötte akadályozó a vizsgálatnál. Vályú alakú, hossztengelyében erősen meghajlott gégefedő is útját állja a szemlélésnek. Ennek elhárítására Bruns egy a gégefedőt felfogó csipeszt gondolt ki, ez azonban ritkán alkalmazható , mert köhögést és ökvöndözést okoz. Ily esetekben el kell térni a tükör rendes tartásától, azt a körülmények szerint módosítván. E tükör fönnemlített tartása mellett, ha a beteg jól kinyújtja nyelvét s egymásután gyöngén í-t iparkodik hangoztatni, láthatóvá lesznek a nyelv és gégefedő szalagai is. Tovább tolva a tükröt, láthatjuk a hátsó gégefal felső szélét, a kanna alakú s az ezeken ülő Santorini-féle porezokat, úgyszintén a hangrés hátsó részét. A tükröt valamivel függőlegesebben tartva, s inkább hátra és fölfelé tolva, a gégefedő tükörképben mindinkább eltávozik a kán porczoktól, úgy hogy rögtön a hangrésnek nagy része tűnik elő. Gyakorlatlan vizsgáló ezt még könnyebben fölleli, ha a beteg a e hangzót mond, köhécsel vagy nevet. Eleve a hangrésnek csak hátsó szaka látszik, ha a mellső részt s a hangszalagok elejét is látni akarjuk, a tükröt még hátrább toljuk, lapjának alsó szélét, függélyes iránybani tartással a garat hátsó falához támasztjuk. A valódi hangszalagok határolt szélekkel, mint fénylő ívszálak jelennek meg. A hangzó kimondásakor köhécselésnél előtérbe lépnek, sőt ha a hangzót jól megnyúgtatjuk, hosszanti rezgést vehetni rajtuk észre, így győződhetünk meg kellő működésükről is. Kívülről ezek fölött látjuk az álhangszalagokat. Halvány-piros színük már eléggé megkülönbözteti őket a valódiaktól. Ha a beteg köhécsel, jobban láthatjuk, ilyenkor csaknem kölcsönös érintkezésbe hozhatók.10*