Orvosi Hetilap, 1868. szeptember (12. évfolyam, 36-39. szám)

1868-09-06 / 36. szám

625 A meleg­ kifejlés heveny körfolyamatoknál s annak értéke­­sítése jelzési, jóslati és gyógyjavalati tekintetben. A pesti kir. egyetem belgyógyászati korodáján tett saját észleleteire alapítva, írta Szaniszló Albert. (Folytatás.) III. Mint az eddigiekből látjuk, a kisebb nagyobb fokú láz a he­veny kóroknak oly jelensége, melylyel a gyakorló orvos minden lépten nyomon találkozik. Tünetei: fej- és gerinczfájdalom, hangya­mászás érzete a tagokon, fülcsengés, kábultság, szédelgés, nehéz vagy szapora légzés, reszketés, félrebeszélés (delirium). Magas fokú láznál, kivált ideges egyéneknél görcsös rángatódzások. Lúdbőr, az irha sima izomrostjainak görcsös össehúzódása folytán, a bőr és végtagok elkékülése, mely utóbbi két tünet a rázó hidegnél fordul elő. bűtvágyhiány, vagy annak jelenléte esetén, a kielégítés után fellépő ökvöndözés, hányás. Szomj fokozottsága. Nyelvnek bevont volta, nem ritkán kiszáradása A bélcsatorna nedveinek kisebb mérvben való elválasztása, úgy hogy itt a hasmenés mindig a bél­csatorna hurutos vagy másnemű elválasztásán alapul. A húgy­­elválasztás csekélyebb lesz, annak színe sötétebb, fajsúlya a meg­szaporodott szilárd anyagok miatt nagyobb. Az edényrendszer mű­ködése fokozott, az ürerek tágabbak, hosszabbak, erősen lüktetnek; a vérfeszülés csökken. A szív első hangja néha zörejes, melyet a bil­lentyűk csekély ruganyosságából akarnak értelmezni. A belső szer­vekhez, rázó hidegeknél, nagyobb vértódulás. Az érülések száma szaporodik, a test hője emelkedik. Hogy azonban mily különféle azon tünetcsoport, mely egyes esetekben ezekből alakul, mutatja a mindennapi tapasztalás. Méh­­szenveseknél, nyavalyatöréseknél, a legkülönbözőbb változatát lát­juk ezen tüneteknek. Látunk betegeket, kik az illető kór által a legnagyobb mérvben meg vannak támadva, alig panaszkodnak cse­kély bádgyadtságról, sőt hagymázosoknál, midőn a legrosszabb jós­latot tesszük, nem egyszer halljuk e betegek azon nyilatkozatát, hogy ők magukat jól érzik. Ellenkezőleg látunk beteget a kór cse­kély fokával, kik hol egy hol más tünetről panaszkodnak. Nem fel­tétlen értékűek tehát a láznak tünetei, s látjuk, hogy azok az egyé­niségtől, annak idegrendszeri működésétől nagyban feltételezettek, miből következik, hogy ezen tünetek megbírálásánál, értékesítésé­nél óvatosoknak kell lennünk. Tapasztaljuk, hogy az edényrendszer működése nemcsak a láz által képes fokoztatni, hanem egyéb hatányok által is, nem említve, hogy az a különböző kor szerint is igen különbözik. Kórodánkon nem egyszer volt alkalmam észlelni, hogy különösen női betegnél, kinek ágyát a hallgatóság körülvette, az érülések száma 20—30-al emelkedett. W. tanár egy nőt említ, kinél ép állapotban az érülések perczenkénti száma 120. Hányszor találjuk ifjú embereknél, dús étkezés, szeszes italok élvezete után az érülések számát 90 — 110-nek. Tudomásom van egy küteges hagymáz esetről, hol 40° hő mellett az érverés rendes számú ma­radt, míg ugyanazon egyénnél ép állapotban dús étkezés után 90 —95 volt az. De a láznak nem is minden tünete olyan, mely vizs­gálatunkra nézve könnyen hozzáférhető lenne, így a bőr­ a tüdő­kiválasztási működése. A húgynak, mint a szervezet egyik végső terményének vizsgálata legelőbbre haladt, azonban e tekintetben is a viszonyok nem tisztán kifejezettek; másfelől a húgy vizsgálata szakképzettséget igényel, kivált ha a vegyelemzéseket mennyilege­sen akarjuk tenni , mi nélkül a húgyvizsgálat a lázra nézve értéktelen. Van a láznak egy igen értékes tünete, mely minden esetben könnyen hozzáférhető, t. i. az emelkedett hő. Ez azon egyedüli tü­net, melyre ideges behatások nem léteznek, mely bárminő körül­mények közt is csak a láz erőssége szerint változik. Tudjuk , hogy a test ép állapoti­dőjére is a külviszonyok igen csekély behatást gya­korolnak ; dús étkezés, szeszes italok, legfeljebb 0,5°-al emelhetik. Az orvostan ős korában is látjuk már azon figyelmet, melyet az orvosok a betegek hőviszonyai iránt viseltettek. A „calor“ a láb sarkalatos tünetei közt foglal helyet. Galen korában a hő a láz tü­netei közt, mint az érlökések minőségénél és számánál értékesebb tünet ismertetik el. Jóval később tanulmányoztatott ezen kor után az érlökések értéke, melyek a hőviszonyokat tekintélyes, érdemlett helyükből kiszok­ták, mindaddig, míg újabb időkben ismét ezeknek adatott előny. Boerhave tette a legelső hőmérést, ő mondja, bár hibásan: „Calor febrilis thermoscopio externus, sensu negri et ru­­bore urinae internus cognoscitur“, majd ennek tanítványa de Haén Bécsben rendszeresen űzte a hőmérészetet; neki köszönjük azon érdekes felfedezést, hogy a rázó hidegben a beteg hője fokokra menő emelkedést mutat, melyet ő 1760-ban vett észre. Majd annyira elterjedt a hőmérészet, hogy most már alig van vala­mire való kóroda, hol ez rendszeresen ne űzetnék, — nem is ok nélkül, mert mint efelől megyőződhetünk, a hőkifejtés azon zsinór­­mérték, mely a láz mekkoraságára s minőségére nézve legbiztosabb irányt ad ; mint tudjuk ép állapotban ez azon élettünet, melyre külhatányok legkevésbé folynak be, míg a láz minden más tünetei külbefolyások sat, által feltűnően módosulnak, s részben élettani állapotban is legalább rövid időre megjelenhetnek. A jelenkor ré­gibb iskola szülte orvosai is, kik pontosabban nem ismerik az egyes körfolyamatoknál előforduló hő­viszonyokat, szinte kiterjesz­tik ez irányban is figyelmüket, a beteg test hőjéről tapintás által igyekezvén maguknak tudomást szerezni. Ezen mód azonban nem kielégítő; oly esetekben, hol a testfelület különböző részein a kü­lönböző hőelterjedést tekintjük; többé-kevésbé czélhoz vezet ugyan, de a test általános hőjének megtudására sohasem olyan biztosságot nyújt, mint a hőmérő, ha el is tekintünk azon esetektől, midőn az egész testfelület az emelkedett hő daczára hidegnek találtatik. Midőn a hőmérészetnek ily nagy súlyt tulajdonítok, ezzel ko­rántsem azt akarom mondani, hogy a láz minden más tünetei el­­vetendők. A gyakorló orvosnak soha egyoldalúnak lenni nem sza­bad , hanem az összes tünetekből kell magának irányt találni. Mily hatalmas lázat talált volna azon orvos, ki egyoldalúlag csak az érverés szaporaságát veszi a láznál irányadóul, egy általán ismert kóresetnél, hol az egyén szívbajban szenvedett, folyton gyöngélke­dett, érverése mindig 120 feletti volt. Az orvosnak minden tü­le­tet méltányolni kell, egy tünet sincs, mely adott esetben értéke­síthető nem volna; de azt ismétlem, hogy a láznak legállandóbb tünete, legbiztosabb jelzője a hőemelkedés *) IV. Ha tudjuk, hogy a heveny kórok legtöbb esetében emelkedett hőmérsékek szerepelnek, melyek különféle jelleget szoktak követni, ha ismerjük azon körülményt, hogy különböző kóroknál a hőkifejlés különböző, a kór természetével összefüggő módon nyilatkozik ; nem fogjuk ezen hőkifejlési viszonyok kórjelzési értékét kétségbe vonni, nem fogjuk tagadni, hogy ezen viszonyoknak ismerete, különösen kétesebb esetekben, midőn az illető kór bélyegző tünetei nem egész határozottsággal vannak kifejezve, a kór meghatározásában lénye­ges segítséget nyújthat. Igaz, hogy ott, hol a kór bélyegző (charac­­teristicus) tünetei tisztán kifejezettek, a kór ismét a hőviszonyok is­merete nélkül is megtehetjük. Ha például egy beteghez, betegsége első hetének végén hivatunk, kinél szapora érvelést, hörghurutot, fejfájást, levertséget, a mellen és hason elszórt, néhány ujjnyomásra eloszló, majd ismét visszatérő, piros, lencsemekkoraságú foltokat találunk, mely a betegség 5—7-dik napján lépett fel, s a beteg éj­jenként félrebeszél, habozás nélkül fogjuk a beteges hagymáz jelen­létét megállapítani. Ámde tudjuk , hogy az egyes betegségek tünetei nem minden esetben vannak oly határozott szabatossággal kifejlődve, mint ezt a könyvekben leírva találjuk, tudjuk, hogy az egyes esetek nem mindig akkor jönnek kezelésünk alá, midőn már *) A hőmérőnek a test általános hője megmérése tekintetébeli alkal­mazásakor leginkább a hónalját szokott választatni, ritkábban a végbél, szájür és méhhüvely, bár az utóbbiaknál mindig valamivel magasabb hőt találunk. Én ugyanazon időben egy egyénnél a hónaljürben 37.5, a végbél­ben 38-0°-ot, egy másiknál a hónaljürben 3 7.4, a végbélben 38-0°-ot találtam. Ezen helybeli különbségek azonban soha sem olyanok, hogy bennünket zavarba hozhatnának. Mindenesetre legkényelmesebb a hónaljüzek választása mely esetben vigyázunk, ne­hogy az izzadsággal nagy mérvben fedett le­gyen. Bárhol is alkalmaztatjuk a hőmérőt, azt addig tartjuk az illető helyen, míg ismételt megtekintésekor a higany emelkedését már nem tapasztaljuk, mire legfeljebb 20—30 perc­ elégséges. Az ily módon alkalmazott hőmérés által nyerjük a test általános hőjét. Hogy melyik hőmérőt használjuk, az teljesen mindegy, a Celsiusé mint a­mely 100 fokra van felosztva, talán könnyebb tájékozást nyújt. Használtatik még Réaumuré. Néha szüksé­günk van egy hőmérő szerinti fokozatot a másik szerinti értékben tudni. Ha R. fokokat számítunk át C-ra, akkor azokat szorozzuk 10-el, osztjuk 8-al, a C. fokoknak R. fokokra változtatásánál pedig szorozzuk 8-al, osztjuk 10-el. 36* 626

Next