Orvosi Hetilap, 1868. szeptember (12. évfolyam, 36-39. szám)
1868-09-06 / 36. szám
625 A meleg kifejlés heveny körfolyamatoknál s annak értékesítése jelzési, jóslati és gyógyjavalati tekintetben. A pesti kir. egyetem belgyógyászati korodáján tett saját észleleteire alapítva, írta Szaniszló Albert. (Folytatás.) III. Mint az eddigiekből látjuk, a kisebb nagyobb fokú láz a heveny kóroknak oly jelensége, melylyel a gyakorló orvos minden lépten nyomon találkozik. Tünetei: fej- és gerinczfájdalom, hangyamászás érzete a tagokon, fülcsengés, kábultság, szédelgés, nehéz vagy szapora légzés, reszketés, félrebeszélés (delirium). Magas fokú láznál, kivált ideges egyéneknél görcsös rángatódzások. Lúdbőr, az irha sima izomrostjainak görcsös össehúzódása folytán, a bőr és végtagok elkékülése, mely utóbbi két tünet a rázó hidegnél fordul elő. bűtvágyhiány, vagy annak jelenléte esetén, a kielégítés után fellépő ökvöndözés, hányás. Szomj fokozottsága. Nyelvnek bevont volta, nem ritkán kiszáradása A bélcsatorna nedveinek kisebb mérvben való elválasztása, úgy hogy itt a hasmenés mindig a bélcsatorna hurutos vagy másnemű elválasztásán alapul. A húgyelválasztás csekélyebb lesz, annak színe sötétebb, fajsúlya a megszaporodott szilárd anyagok miatt nagyobb. Az edényrendszer működése fokozott, az ürerek tágabbak, hosszabbak, erősen lüktetnek; a vérfeszülés csökken. A szív első hangja néha zörejes, melyet a billentyűk csekély ruganyosságából akarnak értelmezni. A belső szervekhez, rázó hidegeknél, nagyobb vértódulás. Az érülések száma szaporodik, a test hője emelkedik. Hogy azonban mily különféle azon tünetcsoport, mely egyes esetekben ezekből alakul, mutatja a mindennapi tapasztalás. Méhszenveseknél, nyavalyatöréseknél, a legkülönbözőbb változatát látjuk ezen tüneteknek. Látunk betegeket, kik az illető kór által a legnagyobb mérvben meg vannak támadva, alig panaszkodnak csekély bádgyadtságról, sőt hagymázosoknál, midőn a legrosszabb jóslatot tesszük, nem egyszer halljuk e betegek azon nyilatkozatát, hogy ők magukat jól érzik. Ellenkezőleg látunk beteget a kór csekély fokával, kik hol egy hol más tünetről panaszkodnak. Nem feltétlen értékűek tehát a láznak tünetei, s látjuk, hogy azok az egyéniségtől, annak idegrendszeri működésétől nagyban feltételezettek, miből következik, hogy ezen tünetek megbírálásánál, értékesítésénél óvatosoknak kell lennünk. Tapasztaljuk, hogy az edényrendszer működése nemcsak a láz által képes fokoztatni, hanem egyéb hatányok által is, nem említve, hogy az a különböző kor szerint is igen különbözik. Kórodánkon nem egyszer volt alkalmam észlelni, hogy különösen női betegnél, kinek ágyát a hallgatóság körülvette, az érülések száma 20—30-al emelkedett. W. tanár egy nőt említ, kinél ép állapotban az érülések perczenkénti száma 120. Hányszor találjuk ifjú embereknél, dús étkezés, szeszes italok élvezete után az érülések számát 90 — 110-nek. Tudomásom van egy küteges hagymáz esetről, hol 40° hő mellett az érverés rendes számú maradt, míg ugyanazon egyénnél ép állapotban dús étkezés után 90 —95 volt az. De a láznak nem is minden tünete olyan, mely vizsgálatunkra nézve könnyen hozzáférhető lenne, így a bőr a tüdőkiválasztási működése. A húgynak, mint a szervezet egyik végső terményének vizsgálata legelőbbre haladt, azonban e tekintetben is a viszonyok nem tisztán kifejezettek; másfelől a húgy vizsgálata szakképzettséget igényel, kivált ha a vegyelemzéseket mennyilegesen akarjuk tenni , mi nélkül a húgyvizsgálat a lázra nézve értéktelen. Van a láznak egy igen értékes tünete, mely minden esetben könnyen hozzáférhető, t. i. az emelkedett hő. Ez azon egyedüli tünet, melyre ideges behatások nem léteznek, mely bárminő körülmények közt is csak a láz erőssége szerint változik. Tudjuk , hogy a test ép állapotidőjére is a külviszonyok igen csekély behatást gyakorolnak ; dús étkezés, szeszes italok, legfeljebb 0,5°-al emelhetik. Az orvostan ős korában is látjuk már azon figyelmet, melyet az orvosok a betegek hőviszonyai iránt viseltettek. A „calor“ a láb sarkalatos tünetei közt foglal helyet. Galen korában a hő a láz tünetei közt, mint az érlökések minőségénél és számánál értékesebb tünet ismertetik el. Jóval később tanulmányoztatott ezen kor után az érlökések értéke, melyek a hőviszonyokat tekintélyes, érdemlett helyükből kiszokták, mindaddig, míg újabb időkben ismét ezeknek adatott előny. Boerhave tette a legelső hőmérést, ő mondja, bár hibásan: „Calor febrilis thermoscopio externus, sensu negri et rubore urinae internus cognoscitur“, majd ennek tanítványa de Haén Bécsben rendszeresen űzte a hőmérészetet; neki köszönjük azon érdekes felfedezést, hogy a rázó hidegben a beteg hője fokokra menő emelkedést mutat, melyet ő 1760-ban vett észre. Majd annyira elterjedt a hőmérészet, hogy most már alig van valamire való kóroda, hol ez rendszeresen ne űzetnék, — nem is ok nélkül, mert mint efelől megyőződhetünk, a hőkifejtés azon zsinórmérték, mely a láz mekkoraságára s minőségére nézve legbiztosabb irányt ad ; mint tudjuk ép állapotban ez azon élettünet, melyre külhatányok legkevésbé folynak be, míg a láz minden más tünetei külbefolyások sat, által feltűnően módosulnak, s részben élettani állapotban is legalább rövid időre megjelenhetnek. A jelenkor régibb iskola szülte orvosai is, kik pontosabban nem ismerik az egyes körfolyamatoknál előforduló hőviszonyokat, szinte kiterjesztik ez irányban is figyelmüket, a beteg test hőjéről tapintás által igyekezvén maguknak tudomást szerezni. Ezen mód azonban nem kielégítő; oly esetekben, hol a testfelület különböző részein a különböző hőelterjedést tekintjük; többé-kevésbé czélhoz vezet ugyan, de a test általános hőjének megtudására sohasem olyan biztosságot nyújt, mint a hőmérő, ha el is tekintünk azon esetektől, midőn az egész testfelület az emelkedett hő daczára hidegnek találtatik. Midőn a hőmérészetnek ily nagy súlyt tulajdonítok, ezzel korántsem azt akarom mondani, hogy a láz minden más tünetei elvetendők. A gyakorló orvosnak soha egyoldalúnak lenni nem szabad , hanem az összes tünetekből kell magának irányt találni. Mily hatalmas lázat talált volna azon orvos, ki egyoldalúlag csak az érverés szaporaságát veszi a láznál irányadóul, egy általán ismert kóresetnél, hol az egyén szívbajban szenvedett, folyton gyöngélkedett, érverése mindig 120 feletti volt. Az orvosnak minden tületet méltányolni kell, egy tünet sincs, mely adott esetben értékesíthető nem volna; de azt ismétlem, hogy a láznak legállandóbb tünete, legbiztosabb jelzője a hőemelkedés *) IV. Ha tudjuk, hogy a heveny kórok legtöbb esetében emelkedett hőmérsékek szerepelnek, melyek különféle jelleget szoktak követni, ha ismerjük azon körülményt, hogy különböző kóroknál a hőkifejlés különböző, a kór természetével összefüggő módon nyilatkozik ; nem fogjuk ezen hőkifejlési viszonyok kórjelzési értékét kétségbe vonni, nem fogjuk tagadni, hogy ezen viszonyoknak ismerete, különösen kétesebb esetekben, midőn az illető kór bélyegző tünetei nem egész határozottsággal vannak kifejezve, a kór meghatározásában lényeges segítséget nyújthat. Igaz, hogy ott, hol a kór bélyegző (characteristicus) tünetei tisztán kifejezettek, a kór ismét a hőviszonyok ismerete nélkül is megtehetjük. Ha például egy beteghez, betegsége első hetének végén hivatunk, kinél szapora érvelést, hörghurutot, fejfájást, levertséget, a mellen és hason elszórt, néhány ujjnyomásra eloszló, majd ismét visszatérő, piros, lencsemekkoraságú foltokat találunk, mely a betegség 5—7-dik napján lépett fel, s a beteg éjjenként félrebeszél, habozás nélkül fogjuk a beteges hagymáz jelenlétét megállapítani. Ámde tudjuk , hogy az egyes betegségek tünetei nem minden esetben vannak oly határozott szabatossággal kifejlődve, mint ezt a könyvekben leírva találjuk, tudjuk, hogy az egyes esetek nem mindig akkor jönnek kezelésünk alá, midőn már *) A hőmérőnek a test általános hője megmérése tekintetébeli alkalmazásakor leginkább a hónalját szokott választatni, ritkábban a végbél, szájür és méhhüvely, bár az utóbbiaknál mindig valamivel magasabb hőt találunk. Én ugyanazon időben egy egyénnél a hónaljürben 37.5, a végbélben 38-0°-ot, egy másiknál a hónaljürben 3 7.4, a végbélben 38-0°-ot találtam. Ezen helybeli különbségek azonban soha sem olyanok, hogy bennünket zavarba hozhatnának. Mindenesetre legkényelmesebb a hónaljüzek választása mely esetben vigyázunk, nehogy az izzadsággal nagy mérvben fedett legyen. Bárhol is alkalmaztatjuk a hőmérőt, azt addig tartjuk az illető helyen, míg ismételt megtekintésekor a higany emelkedését már nem tapasztaljuk, mire legfeljebb 20—30 perc elégséges. Az ily módon alkalmazott hőmérés által nyerjük a test általános hőjét. Hogy melyik hőmérőt használjuk, az teljesen mindegy, a Celsiusé mint amely 100 fokra van felosztva, talán könnyebb tájékozást nyújt. Használtatik még Réaumuré. Néha szükségünk van egy hőmérő szerinti fokozatot a másik szerinti értékben tudni. Ha R. fokokat számítunk át C-ra, akkor azokat szorozzuk 10-el, osztjuk 8-al, a C. fokoknak R. fokokra változtatásánál pedig szorozzuk 8-al, osztjuk 10-el. 36* 626