Orvosi Hetilap, 1869. május (13. évfolyam, 18-22. szám)

1869-05-02 / 18. szám

293 294 homályban űzhetik mesterségüket, azért is tapasztaljuk, hogy a test fedett részei és ezek közül azok, melyek a fehérnemű nedűihez legközelebbek, leghomályosabbaknak tűntek fel. Számos leválásban levő hámpikkelyek borították e sötét bőr­területeket. Bennem e körülmény megemlítése a véghezvitt vakarás eszméjét idézte elő. Némi kórházi tapasztalat elégséges bennünk azon meggyőződést kelteni, miszerint a tetves koldusok és rongyszedők a homályos bőrszínben gyak­ran szenvednek, mely a bőrnek a sokszoros vakargatás által előidézett könnyű sebzései és vérbőségei által időfolytán léte­sül és pedig ép az elődiek lakhelyének megfelelőleg a test ruhákkal fedett és takart helyein. Hogy Martineau figyel­mét e nagyon ismert kórházi tapasztalat miért kerülte ki, igazán feltűnő. Nagyobb kórházakban, melyek a szegényebb nép rendelkezésére állanak, hasonló okokból keletkezett bőr­­elváltozások nem éppen ritka látványok. A g­y­e­n­g­e­s­é­g és erőhanyatlás nem épen mindjárt eleitől fogva mutat­koztak, s hogy 77 éves egyénnél, mely különben felette szegény életmódot viselt, akármily csekély bántalom nagy erőfogyatkozást és így meleg hiányt is von maga után, nem igényel taglalást. Szerző pedig nem csekélyebb bántalmat, mint az úgynevezett öregségi üszköt (gangraena seni­lis), mely az lsterek betömü­lése folytán keletkezik és épen a lábhegyeken kezdődik, észlelt betegjénél. Nem magyarázza ez eléggé a szűnni nem akaró fájdalmakat, az erőhanyat­lást és annak kimúlását? Martineau felemlíti, hogy a lábháti ütér megszűnt lüktetni és e körülmény beálltával az üszök mindinkább terjedt. A szív első hangjakor fúvó zörej, mely a függőrny felé erősbödött és a fejüterekig volt kisér­hető, hallatszott. Öreg egyénnél alig lehet kétség, hogy e zörejek az üterek belső fajzatának érdességéből származtak (processus atheromatosus). De mindezen kiáltó jelek daczára, melyek a szerzőt hamar az igaz útba vezethették volna, Vernois és Martineau az erdőt fák miatt nem látják, s a szint szem elől nem tévesztvén, Addison-féle kór jelen­létére teszik meg a kórismét. A megérdemlett kudarcz, nem váratott magára; a mellékvesék egészen rendeseknek mu­tatkoztak. (Folytatása következik). Gyakorlati jegyzetek néhány nevezetesebb szü­lészi műtétről. Török János orvos-sebésztudor és szülészről. 11. A kézzeli kivonás (Manual Extraction.) E műtét alatt a lefelé álló medenezésii magzat alvégtagjai­nak, törzsének és végül felső végtagjainak s fejének kézzeli nemleges kivételét értjük. Mind természetes láb- és farfekvésnél, mind fordítás után, ha az a láb lehúzása, az alsó törz­svég bevitele által történt, lehet annak helye. Első esetben, kivált akkor, ha a köldök megszületése után a felső testfél késlelt megszületése miatt a magzat életveszélyben van. Ezt a köldökzsinóri érlökések lassúdása s a magzati szívhan­gok gyöngüléséből, továbbá a magzat erős, siettetett légzési moz­gásaiból vehetjük ki, melyek a hasnak heves összehúzódásai s kitá­gulásaival járnak. Másodszor a méhlepénynek a fordítás közben történt leválá­sakor (péld. placenta praeviánál), vagy méhvérzésnél, repedésnél, méhi hütöttség eseteiben, nehézkóros rohamoknál, köldökzsinór előesésnél pedig ritkán, vétetik e műtét elé, de legtöbbször a magzat életveszélyének jelei szolgálnak ekkor is irányadóinkul. A köldökzsinórt előeséskor inkább valamelyik medenczei oldalöbölbe (Beckenbucht) oly helyre toljuk fel kézzel, hol kisebb nyomásnak van az kitéve. Harmadszor szülés alatt hirtelen elhalt vagy tetszhalottá lett anyából a törzs alvégével előfekvő magzat szinte gyorsan ki­­ vonandó, ha a lágy szülutak átjárhatók. Végül midőn kettős csodaszülöttnek egyik feje már megszü­letett, ugyanennek lábait kell előbb levonni (lábfordítást téve), majd a másikat szükséges két lábra fordítani, ekkor a két törzs lábait, végül a másik fejet a megszületett fej helyretétele, vagy levágása kerülésével kell kihúzni. A műtét kivitele. A jól felpolc­­ozott kereszttájjal az ágyszélhez hosszában, vagy pedig az ágyon keresztben fektetett nő szülészeiből kiálló egy két lábat két kézzel megfogjuk és lassan húzzuk lefelé a szálfájdalmak alatt. Ha egyik alvégtag már kijött­, egyik kezünk az alszárra, másik a czombra illesztendő, de előbb melegített ruhaneművel fedessék be a végtag, nehogy igen sikam­lós legyen. A felcsapódott alvégtagot nem bántjuk, néha különben a czombnak a hashoz nyomása után magától lejön az. Ha már a medencze is, vagy csupán ez a lábak nélkül künn van, a két hüvelyk a kereszttájra, a mutató­ujjak a csipcsontta­réjra illesztetnek, ekként húzatik velük lefelé a törzs, míg köldök több bordával együtt szem elé kerül. Ez alatt az erősebbe lefelé húzott törzset koronkint jó fel-felemelni s a húzás sem teen­dő folyvást, hanem a szülfájdalmakkal egyidőben koronkint. Eddig a természet maga elvégzi nem ritkán a szülést. Ezután jön a felső végtagok kiszabadítása Ez azáltal történik, hogy a keresztcsont vásulatához közelebb levő felső végtaggal egynevü kéz 2—4 ujja, míg a hüvelyk a magzat hátán nyugszik, amahoz felvitetvén, vele az alkar a könyöknél fogva az arezon át az ellenoldalra tolatik, mire rendesen kiesik a magzat keze. A műtő a magzat testét e művelet közben másik kezével azon oldal felé tartja, melyen a felső végtag nem szaba­­díttatik. Hasonló eljárással hozatik le a másik is, miként az első, mindig a szülfáj­dalom szünete alatt. Ha a kézszaba­­dítás így nem sikerülne, például a felső végtagok egyenes felcsapó­­dásánál, vagy a tarkóvali keresztedzésük esetén, az el­enkező kéz vitetik be a magzat alatt e czélra, mi­közben a magzat testét kivül tartó kézzel a magzatot mintegy a szülészekbe toljuk. Midőn már egyik felső végtag kiszabadult, a másikat könnyebb lehozni, ha a künn levő kart előbb függélyesen felemeljük és ennélfogva mintegy az egész magzatot emeltetjük. A felcsapódott karnak megfelelő oldalra fektetve a szülőnőt és az illető vállat, lapvezőt lejebb vonva is könnyíthetjük a fölka­rok kiszabadítását. Mikor a magzat hasa előrefordult és mindkét felső végtag felcsapódott, nem lehet mindig az illető kart a másik oldalra a magzat arcza felett tolni át, hanem néha szükséges ezt a bevitt egész kézzel a magzat hátszínén tenni. A felső végtagok kiszabadítása után a fej kifejtése vá­lik feladatunkká. Ezt Smellie úgy téve, hogy a meleg ruhába ta­kart magzat­ test alatt, midőn a Dvakszirt, mint rendesen, a fan­csontnál fekszik, mutató és középujjunkat a felső állra illesztve, a másik kezet a nyakszirthez toljuk és mindkettővel mellfelé hajt­juk a magzatfejet. Mások ez eljárást úgy módosítják, hogy a bal kéz mutatóujját a szájba vivék, az állkapocsra ezáltal gyakorolt nyomásnál fogva akarván a fejet meghajtani, a jobb kéz mutató és középujját pedig, horogként meggörbítve, a két vállra helyezék s ezáltal is elősegítik kellő emelés mellett az arcának a gát feletti kifelé gördítését. Smellie modorának ezen módosítása könnyíti a műtétet, de kímélet szükséges hozzá, ugyanis nem kell nagyon mélyen betolni a szájba az ujjat. Kiwisch úgy jár el hasonló esetben, hogy a bal kézzel a magzat mindkét lábát megfogván és a jobb kéz mutató­s hüvelyk ujjával a tarkót, hátat körülfogván, a vállakra erős nyomást tesz és a fejet anélkül, hogy érintené, gyorsan kiemeli, a testet az anya hasa felé hajtva. Ily eljárással azonban könnyen megsérthetni a nyakgerinczet. Jobb ennél Smellie-féle modort a Kiwischével össze­kötni, mindkettőt úgy módosítván, hogy mialatt a lábakat egy segéd feltartja, a szülőnő baljánál álló műtő jobb kézzel a válla­­kat (Kiwischként) lefelé nyomja, a balkéz mutató ujjával pedig 18*

Next