Orvosi Hetilap, 1870. július (14. évfolyam, 27-31. szám)

1870-07-03 / 27. szám

bírnak. Miután ugyanis az áram iránya szerint az egyik sarkon támadt izgatási folyamatnak a másik sarok terü­letén majd át kell hatolnia, majd pedig nem, hogy az izom­hoz juthasson, ebből az következik, hogy az izgatási folya­mat az izomhozi útja alatt egyik esetben változást szenved­het, a másikban pedig változatlanul marad. Ezek alapján a­­ rángás nagysága az áram iránya szerint változhatik, ha a­­ sarkakon támadt változások olyneműek, hogy az izgatási folyamat izomhözi tovaterjedésére befolyással vannak. És­­ valóban a kísérletek ez elméletet igazolják is. A láncz zárásakor ugyanis — az ismert izgékonysági változásokon kívül, melyeket Pflüger anelectrotonus és katelectrotonus névvel jelölt — mindkét sarkon a vezetési ellenállás nagyobbodása jön létre az izgatási folyamatra néz­ve. Az ezáltal támadt késleltetés az izgatás tovavezetésében folytonosan növekszik a beható áram tartama és ereje sze­rint, s az akadály az áramvezetés teljes megszakításáig nagyobbodhatik. A láncz megnyitásakor ezen vezetési kés­leltetés la­s­sankint ismét elenyészik, s nyitás után a nemleges sarkon (Kathode) rövid ideig lefokozott izgékony­­ság (negative Modification) mutatkozik, az állító sarkon (Anode) pedig nagyobbodott izgathatóság. Ezen tényekből a rendes rángástörvény minden egyes tünetét könyen kimagyarázhatjuk. Jelen közleményünk hatá­­­­rain kívül esik minden egyes tünet magyarázatába bocsát­­­­kozni, miért csakis a fontosabb tények közlését kísértjük meg. Legállandóbban előjövő rángások a lehágó áramnál*) a zárási rángás, a felhágó áramnál pedig a nyitási rángás. Nagyon gyenge áram mellett azonban mindkét áram­irányban csak zárási rángás lép fel, mivel a nemleges sark erősebben izgat, mint az állító, s mivel felhágó áram mellett az utóbbi sarkon támadt változások nem elég erősek, hogy a nemleges sarkon támadt izgatási folyamat tovaterjedését az izomhoz megakadályozzák. Közép erejű áramoknál mindkét áramirány mellett úgy zárási mint nyitási rángás mutatkozik, miután ekkor az izgatási folyamat mindkét sar­kon elég erős arra, hogy rángást hozzon létre, s mivel a ve­zetési ellenállások a sarkokon nem növekedtek annyira, hogy az izgatási folyamat izomhözi tovaterjedését megakadályoz­zák. Erős áramok mellett rendesen zárási rángást nye­rünk a lehágó és nyitási rángást a felhágó áramnál; a lehágó áram nyitási rángása elmarad, mivel a nemleges sark köze­lében az ideg közvetlen a nyitás után, lefokozott izgékony­­ságban van, s mivel az itt támadt vezetési akadály csak las­­san kint enyészik el. A felhágó áram zárási rángása pedig azért marad el, mivel a láncz zárásakor az állító sarkon tá­madt anelectrotónus és vezetési akadály elég erős a nem­leges sarkon létrejött izgatási folyamat tovavezetését az izom­hoz megakadályozni. Az említett életbúvárok vizsgálataiból egyszersmind az is kitűnt, hogy a nemleges sarkon az izgatási folyamat az egész zárási tartam alatt fenáll, s eszerint minden záráskor dermének kell beállnia. És ezen derme csakugyan be is áll, de csakhamar gyengül, s végre a zárás tartamával növekedő vezetési ellenállás által teljesen megsemmisíttetik. Érthetővé teszen egyúttal az is, hogy miért világosabb és nagyobb gyengébb áramoknál a zárási derme, mint erősebbeknél, hol az lassan kint csak egyszerű, erős zárási rángássá válik. Néha a láncz kinyitásánál is lép fel derme vagy görcsszerű izom­rángás, s ezt nyitási dermének nevezzük. Magyarázatát pe­dig abban leli, hogy az ideg rendes állapotba való visszaté­rése csak lassan kint, s nem rögtön jön létre. A rángástörvény kutatása élő állatokon sokkal nagyobb nehézségekkel jár, mint az elszigetelt békaidegen; miután az áramot egy bizonyos idegre helybelisíteni alig lehet, a mellékáramok elágrása a szomszéd idegrészletekre ezen vizs­gálatokat mindig zavarják. Valentin*) munkálatainak ered­ménye azon egyedül állandó lelet, hogy élő rendes idegben mindennemű áramirány mellett zárási rángás lép fel. Ez azonban csak „mérsékelt erejű“ áramokra nézve áll. További vizsgálatok e téren még semmi megállapodásra se ve­zettek. Élő emberen a rángási törvényeket először Ke­rn­ak**) tanulmányozta.Akkor még a Pflüger és Bezold által tett felfedezések, a két ellenkező sark hatásai, s a rán­gási törvény ezektől­ függő volta nem volt ismeretes. Ez ok­ból Remak vizsgálatainál csakis az áram irányára volt kiváló figyelemmel, s innét van, hogy oly nagyszámú ellen­mondó és megc­áfolt eredmények jöttek napfényre. Brenne­r***) néhány év előtt ezen vizsgálatok ered­ménytelenségét bebizonyította, miután a galvánáramot az élőidegbe bizonyos határozott irányban bevezetni nem lehet. Ellenben azt állítja, hogy a két sark hatása jelentékenyen különböző, s hogy ezen hatás semmi függésben nem áll az áram irányával. Ez utóbbi nézet azonban ellen­kezik az áram élettani jellemével, s mások által méltán két­ségbevonatott. Azon villámsark, mely legközelebb fekszik az ideghez, s mely a legcsekélyebb ellenállási közeg által van tőle elválaszt­va, egyebekhez képest legkönyebben fogja az ideget izgatni, s az egyik sarknak sajátlagos — specificus — hatása annál jobban szembeötlik, minél kedvezőbb helyzete az ideghez. Ezen óvatosság mellett majd minden, az áram ál­tal elérhető idegben gyenge áramnál mindkét irányban zárási rángást nyerünk, s csak arra legyünk figyelemmel, hogy a nemleges sark lehető közeli érintkezésben álljon az ideggel. Nyitási rángás elérésére az állító sarkot kell az idegre alkalmazni. Erős áramokat élő emberen nem igen lehet tanulmányi czélból alkalmazni, mivel először nagyon fájdalmasak, s azután a létrejövő mellékáramok (Stromschleifen) a jellemző tünetekre zavarólag hatnak. A sarkaknak egymástól eltérő hatása igen szépen kimu­tatható a Brenner által ajánlott mód szerint. E czélból valamely könyen hozzáférhető ideget választunk, mint pl. a sing vagy szárkapcsi ideget, s az egyik sarkot a jobb-, a másikat pedig a bal hasonnemű ideg megfelelő pontjára alkalmazzuk. Először is zárási rángás mutatkozik a nemle­ges sarkkal ellátott idegen, s azután nyitási rángás lép fel, az állító sark idegén. Erősebb áram mellett csakhamar rá­ *) Azon áram, mely az idegközponttól a környi rész felé, vagyis az a központhoz közelebb fekvő állító sarktól a nemleges sarkhoz foly lehágó áramnak neveztetik; míg ellenkezőleg azon áram, mely vala­mely környi pontra helyezett állító sarktól a központhoz közelebb fekvő nemleges sarkhoz foly, fel­hágó áramnak neveztetik. *) Valentin, Die Zuckungsgesetze des lebenden Nerven und Muskels. Leipzig 1863. **) Galvanotherapie, p. 112 ff­**s) Brenner, Die polare Methode. Petersb. med, Zeitschr, Bd. HI. 1862. p. 257.

Next