Orvosi Hetilap, 1871. november (15. évfolyam, 45-48. szám)

1871-11-19 / 47. szám

észre azt, hogy a phenylsav máskép habna fert­őt­tele­­nít m­­­eg mint bármely közönséges evőszer, azaz a bujakór épen úgy folyt le e szerek alkalmazása mellett is, még­pedig azon egyszerű, ma már általában elismert ok mi­att, mivel az elsődleges megbetegedési alakok: a megkemé­­nyedés, szemölcs és fekélyes seb a bujakórnak nem helybeli alakját képezik. Az etetés a betegségnek csak helybeli ter­ményét pusztította el, s legfeljebb a helybeli átvitelt akadályozta meg más testrészekre. E­miatt a phenylsavnak az eddig ajánlott evőszerek felett semmi előnyt se adhatok, sőt ezek közül soknak utánna kell tennem, mint a kénsavas rézélegnek, higany­­halvagnak, veres higanyéregnek, horganyhalvagnak, a bé­csi evőpépnek, az evő haranyvizegynek, különösen az ib­­lanynak vagy a bromfestvénynek, a b­romsavnak, a légeny­­sav vagy kénsavnak, melyek nemcsak biztosabban hatnak, hanem részben könyebben is kezelhetők. A fájdalom, mely az etetés alatt jönni szokott, a phenylsavnál egyáltalában nem csekélyebb, mint bármely más evő szernél. A savnak még legkedvezőbb a sikere akkor, ha az mint tisztító szer (Reinigungsmittel) alkalmaztatik, a bőven gengedő, nevezetesen erjedési és rohadási termények­kel fedett sebeknél és fekélyeknél, habár igaz az, hogy a felette undorító bűzt e szer alkalmazása mellett sok betegnek — és az egészségesnek — nem épen kellemes szag váltja fel. Ez a felváltás gyorsan áll be, s tovább tart mint bár­mely más szagtalanító szer használatánál, még igen nagy hígításnál is, mint 4,5—10,15—20 sz. egy font vízre (rendesen 7a—2 nehezéket szoktunk venni egy font vízre). A beteg e szer alkalmazásánál nem panaszkodik semmi fáj­dalomról. A sebek és fekélyek gyógyulásának lefolyásában legalább tetemes kár nem esik. Az előbbinél nagyobb adagok azonban gyakran fájdalmat okoznak, határozottan gátolják a sarjadzást és bőrképződést, a­miről az ember legkönyebben bizonyságot szerezhet akkor, ha hasonló esetet feleselénysavas harany oldatával kezel, mi­vel ez utóbbi szer­­önyen szétbomlik, s aránylag még min­dig költségesebb és beszenyezi a ruhát, s így a közönsé­­g­e­s kórodai gyakorlatban felette a phenylsavnak adok előnyt, így én pl. bőven genyedő mirigylob, továbbá üszkösödő fe­kélynél, főleg pedig nőknél a havi vérzés alatt, különösen akkor, ha a méh hüvelyes része be van szakítva és ha a hü­­velybemenet zúzva van, — rendelni szoktam a szokott chlor­­kalis és chlormeszes keverék mellett még a phenylsav befecs­­kendését is. Ugyanez áll a száj-, orr- és torokór tisztogatását illetőleg akkor, ha roncsoló lob, vagy higanymérgezési szájlob, vagy fekélyedés van jelen; azonban csakhamar undorító lesz e szer a betegek előtt oly­annyira, hogy a gyakori és beható alkalmazás biztosítása végett a kevésbé hatásos chlorkali- és felesenysavas hamang-oldathoz kell fordulni, mivel az ajánlott javító szerek nem képesek a phe­nylsav kellemetlen szagát megszüntetni. Különös haszna van a phenylsav­nak mint tisz­togató szernek az ápolókra nézve, mivel a beteg körüli levegő tiszta, s a kórcsír átszármazására sokkal cseké­lyebb lesz az esély, ha az ápolók ezen sav oldatával (1—2 neh. 1 font vízre) mosakodnak, s minden ruhaneműt, mely azelőtt sebbel vagy fekéllyel volt érintkezésben, ezzel tisz­títanak, mi mellett még a ruha sem romlik annyira mint a chlormésszeli mosásnál. Tudvalevőleg a phenylsavat mint kötszert a róla ne­vezett pépben Lister hozta felettébb sokoldalú alkalma­zásba, minél azonban nemcsak a vegyélettani hatást kell mint olyant számba venni, hanem azt is, hogy vele a leve­gőnek távoltartása, s e mellett rögtöni és állandó elzárása van czélozva. Az egész szer­­sav és pép egyike) e fő hatá­sáról majd máskor fogok szólani. Itt csupán csak a szernek a sértett szövetekre való vegyélettani hatására fogok szorít­kozni. E sav igen híg elegyekben (1—2 szemer 1 obonra) semmi különös befolyással sincs a szövetekre; valami­vel töményebben (3—5 szemet r­obon vízre) azonban már a sebnek és fekélynek,­­genynek és vérnek savójára alvasztó­­lag hat. Azonban m­ár ily adagban is korlátozólag hat az állati tenyészetre: a sarjadzás kevésbé élénken és lassabban történik, mint más kötszer alkalmazása mellett (pl. vörös higanyéregből 1—2 szemer 1 nehezék zsírra; jegeczes le­­genysavas ezüst 1 — 2 szemer 1 obon vízre; 1 szemer ib­­lany és 10 szemer hamanyiblag 1 obon vízre vagy zsír­­dékra — Glycerin — stb.), egyszersmind a felhám- és a hegkép­ződés is sokkal lanyhább. Igaz, a genyedés maga mérsékelt és a geny jó külemü,s a fekély, valamint a seb széle és alapja többnyire tiszta, sőt gyakran élénk piros, de feltűnő gyógy­hajlam nem mutatkozik. A phenylsav nyilván hátráltatólag hat a folyamatokra, sőt gyakran összezsugorodik a szövet, ahelyett, hogy terje­delmében növekednék. A phenylsav huzamosabb alkalmazá­sakor, különösen nagyobb adagokban, valamint ha nagyter­jedelmű sebfelületeknél történik az alkalmazás, nem marad el a húgyra való ismeretes hatása. Tulajdonképen és feltű­nően topikus hatást azonban ily körülmények közt sem észleltem. Mindezek érvényesek a másodlagos elne­vezés alatt egybefoglalt — különösen gumós — buja­­kórnál. A phenylsavat a kankó­n­ál is ajánlották befecsken­dezésre , de akármely alakban és akármely hígításban al­kalmaztam, soha se vettem észre valami nevezetes előnyös hatását. Az ismert sikeresen ható szerek — mint a horgany, eczetsavas ólom, csereny, timsó stb. — mellé nem is soroz­ható. Midőn vele még nem régen a heveny és idült kalikónál sokféle kísérlet létetett, a betegek csak szenvedésük gyara­podását, de a kezelésnek semmi előnyös sikerét se tapasztal­hatták ; legroszabbul jártak pedig azok, a­kik nagy meny­­nyiségű ily szerrel kezeltettek, s épen ezeknek kellett többé vagy kevésbé heves húgycső- és mellékherelek mellett még heveny húgyhólyag-hurutot is kiállani. Az eddig előadatottak szerint a phenylsav használatára nézve a következőket lehet mondani: 1) hogy a phenylsav belső adagolása a bujakór­nál kártékony, sikertelen, s így teljesen elvetendő; 2) hogy mint evőszer a bujakórosoknál és bujafeny­­veseknél semmi különös ajánlást se érdemel; 3) hogy mint tisztító­szer bőven genyedő feké­lyekkel és sebekkel biró betegeknél lényeges becsű, s ily értelemben befecskendezés és borogatás stb. alakjában a gya­korlatban alkalmazást érdemel; különösen az üszőknél és ro­­hadásnál lesz kiváló feladata szagtalanítólag és fertőztele­­nítőleg hatni, s az orvosok, ápolók, bábák és temetőszolgákat kötelezőleg megvédeni; 4) hogy mint kétszer semmi különös beccsel nem bír, kivéve, ha oly elegyekben van, mint a levegő elzárását

Next