Orvosi Hetilap, 1871. december (15. évfolyam, 49-53. szám)
1871-12-03 / 49. szám
819 kelésemre állót) idevágó irodalmat felhasználva, ezen tan történetét a fennálló elméletekkel együtt röviden kifejteni, annál is inkább, mivel ezen eset megfigyelése után még egy szemröphártyás eset lett észlelésem tárgya, mellyel egyidejűleg látatágulat volt jelen, mely a röphártya eltávolítása után azonnal megszűnt és visszahajlási hűdésnek bizonyult be. Ezen esetet ez értekezéssel összefüggésben szinte közleni fogom. 820 KÖNYVISMERTETÉS. Klinische Studien über die verschiedenen Formen von chronischen diffusen Nierenentzündungen. Von Prof. C. Bartels in Kiel. Sammlung Hin. Vorträge Nro. 25. Leipzig. Bruck und Verlag von Breitkopf und Härtel. (Vége). A veséknek kettős működési feladatuk van; általuk nemcsak a sajátlagos húgyalkatrészek távolíttatnak el a vérből, hanem egyúttal a vérsavó víztartalmának szabályzói is. Ha ez utóbbi feladatoknak hiányosan felelnek meg, úgy a rendesnél több víz marad vissza a vzérben, a vérsavó vízdúsabb lesz, és a nagyobb folyadékmennyiség jelenléte folytán az edényekbeni feszülés emelkednék, ha a szövetekbe és savós ürekbe átizzadás nem jönne létre, így támad a vízkór. Ha a lobosan megduzzadt vesék vízelválasztási képességét összehasonlítjuk a genuin sorvban levő vesékével, úgy azt találjuk, hogy az előbbiek a rendesnél tetemesen kevesebb vizet választanak ki, míg a sorvadt vesék vízelválasztási képessége a rendes viszonyokat gyakran jóval meghaladja. A lobosan duzzadt vesék néha heteken, sőt hónapokon át csak 4 - 500 CC. vizeletet választanak el naponkint, míg a sorvadtaknál ez 3—4000 CC.-re emelkedhetik. Ezen körülmény okozza, azt, hogy a lobosan duzzadt veséknél mindig vízkór áll be, míg a sorvosoknál csak kivételesen. Azon kérdés felderítésére, vajjon mi az oka az említett vesebajoknál a vízelválasztási képesség rendellenes voltának, tekintetbe kell vennünk az elválasztóképes edényfalak területi kiterjedését, továbbá az átfolyó vér sebességét és nyomási viszonyait, az átömlési (Diffusio) viszonyokat, az edényfalak alkatát, s végül az akadályokat, melyek a húgycsatornácskák rostonyaalvadék általi bedugulása által létrejöhetnek. Kórboncztani vizsgálatok által ismeretes, hogy a genuin sorvvesékben a Malpighi-edényhálózat nagy része a környező kötszövet által összenyomatott és a véráram által átjárhatlanná lesz, a hozzájuk tartozó húgycsatornácskák elsatnyulnak és hámrétegüktől megfosztatnak. A veseütereken befolyó vér tehát nagyobb nyomással és sebességgel fog a még átjárható Malpighi-edényeken áthatolni. A véráram iránti növekedő ellenállás azonban visszhatással lesz az egész függérrendszerbeni vérnyomásra, ennek folytán a bal szív túltengése lép fel, s ezáltal némileg kiegyenlíttetik a vesesérv által okozott vérkeringési zavar. Amíg a túltengett szív erélyesen működik, addig az ép Malpighi-gomolyokban a vérnyomás a rendesnál nagyobb sebességgel nyomatik a húgycsatornákon keresztül, s így az átjutás alatt kevés ideje marad átömlés útján töményülni. Ilykép lehető, hogy sorvadt vesék egyidőben, elválasztó edényeik gyérülésének daczára, több vizeletet választanak el, mint ép vesék rendes viszonyok közt, s váladékuk vizenyősebb lesz. Ha azonban a működő Malpighi-gomolyok összege igen kis mennyiségre sülyed le, vagy pedig a vérnyomás veszt erejéből, akkor a sorvadt vesék által elválasztott vizeletmennyisége is rendellenesen csekély lehet, s következményeként vízvérűség és vízkór léphet fel Kevésbé világos előttünk a lobos duzzadt vesék elválasztási képességének csökkenése. Annyi kétségen kívül áll, hogy ilyen vesékben a vérfolyás sebessége igen csökkent, s így az elválasztott vizelet is lassan nyomulván a húgycsatornácskákon át, átömlés útján vizének nagy részét elveszti, a rendesnél töményebb lesz, s fajsúlya magasabbá válik. Másrészt tekintetbe kell venni azt is, hogy nagyszámú húgycsatornácskák dugatnak be rostonyaalvadék által. Ha a vesék sebes duzzadtsága csodlagos sorvos állapotba megy át, akkor a vizeletmennyiség szaporodni fog és maga a vizelet vegyi alkatára nézve a genuin sorvos vesékéitől nem különbözik, s ezen úton a fennálló vízkór is teljesen előtünhetik. A beteg vesék vízkiválasztási viszonyain kívül gyakorlati fontossággal bír még a sajátlagos húgyalkrészek visszamaradása által okozott zavar a szervezetben, a húgyvérűség. E tekintetben is eltérő viszonyok mutatkoznak az említett kétféle vesemegbetegedésnél. Húgyvérűség sokkal gyakrabban lép fel vesesorvnál mint lobos veseduzzadásnál. Ennek oka azon körülményben rejlik, hogy a lobos vesék gyér váladéka sokkal nagyobb százalék hugyanyt tartalmaz mint a sorvos vesék vizenyős és dús váladéka. Ezen két különnemű vesebajban szenvedő betegek általános tápláltsági viszonyaiban is jelentékeny eltérés mutatkozik. A lábos veseduzzadásban szenvedők csakhamar halaványak és vérszegények lesznek, izomzatuk elsoványodik, erejük gyengül és vízkórosakká válnak. A genuin vesesérv mellett ellenben a betegek éveken át megtartják egészséges külemüket és erős izomzatukat. Ezen eltérés okát a vizeletvizsgálat útján könyen megfejthetjük. Mindkét kóralaknál fehérnyevizelés áll fenn, de a lobos veseduzzsdásnál a fehérnyevesztés hasonlatlanul nagyobb, mint a vesesorvnál, s míg amannál folyton jelen van, addig ez utóbbi kóralaknál időnkint teljesen meg is szűnhetik. Ha most azon kérdést vetjük fel, vajjon mi az oka a fehérnyekiválasztásnak az itt tárgyalt kétféle betegségnél, meg kell vallanunk, hogy erre nem bírunk kielégítő választ adni. A szerző véleménye szerint a fehérnye többféle módon juthat a vérből a veseváladékba. Természettani kísérletek által ki lett mutatva, hogy állati hártyák mérsékelt folyadéknyomás alatt colloid anyagokat (pl. fehérnyét) nem bocsátanak magukon át, a nyomás nagyobbodásával azonban ilyen anyagok kis mennyiségben áthatolhatnak, s ily módon képzelhető a fehérnye átjutása a sorvos vesék edényfalain. Az üreres vérnyomás alkalomszerű kisebbedésénél a fehérnye is kevesbedni fog, sőt teljesen el is múlhatik. Sokkal nehezebb lesz azonban lobos veséknél a túl nagy mennyiségben megjelenő fehérnyevizelés magyarázatát adni. Valószínű ugyan, hogy itt is nagyobb a vérnyomás, miután a lobosan átváltozott edények ellenállása nagyobb, de a függérrendszerbeni feszülés mindig csekélyebb, s így nem fog okul szolgálni a fehérnye átnyomására. Virchow és Coberg vizsgálatai azt mutatják, hogy a Malpighi-féle gomolyok lobosan duzzadvak, s ezeken át nemcsak vérsavó, hanem fehér vérsejtek is átjutnak, így pedig a szűrőkészülékek lobos elváltozásai okozhatják nagy részt a fehérnyevizelést. A vizeletteli fehérnyevesztésen kívül természetesen még emésztési zavarok is károsan folyhatnak be a táplálkozásra. Azonban e tekintetben is eltérésekre akadunk a kétféle vesebajnál. Míg a lábos veseduzzadtságnál az étvágytalanság, rostullét, hányás, néha hasmenés már a baj kezdetén be szokott köszönteni, addig a gemin sorvos alaknál ezen tünetek csak a kór utolsó szakában mutatkoznak. Az általános tápláltsági állapottal szoros összefüggésben látszik lenni a bal szív túltengésének létrejötte vagy kimaradása. Ezen elváltozás keletkeztét Traube dönthetlen érvekkel vezette le a függérrendszerben fennálló nagyobb vérnyomásból. A bal szívtúltengés rendes kísérője szokott lenni a vesék genuin sorvadásának, ellenben idült lábos veseduzzadásnál rendesen hiányzik. A bal szív túltengése gyakorlati jelentőséggel bír azon körülménynél fogva, miszerint viszonyban áll a vesesorvnál gyakran beálló agygutához; a lobos veseduzzadásnál agyguta nem fordul elő. Az agyvérzés okvetlen a nagyobb üreres vérnyomás eredménye. Traube a vesesorvban szenvedők reczegbaját is ezen bal szívtúltengés okozta nagyobb vérnyomásból származtatja. A kiváló alapossággal és dicsérendő könyedséggel összeállított füzetke becses tanulmánytárgyul szolgálhat minden gyakorló orvosnak. A Bright-féle vesekór elnevezés már annyi zavart *) a) Romberg: Lehrbuch der Nervenkrankheiten des Menschen. 3. Auflage. Berlin 1857. b) Niemeyev : Részletes kór- és gyógytana. c) Rosenthal : Die Electrotherapie. Wien, 1865. d) Mayer : A villamosság alkalmazása az orvosi gyakorlatban ford, a m. orv. k. kiadótárs. Pest, 1870. e) Leyden: Über Reflexlämungen. Sammlung klinischer Vorträge No. II. von Volkmann. Leipzig 1870. f) Eulenberg : Lehrbuch der functionellen Nervenkrankheiten etc. Berlin 1871. g) Folyóiratok. h) Virchow; Über das Rückenmark. Vortrag, gehalten zu Stettin. 1870. i) Funke : Lehrbuch der Physiologie, Leipzig, 1863.