Orvosi Hetilap, 1873. szeptember (17. évfolyam, 36-39. szám)
1873-09-07 / 36. szám
639 640 tok közötti hálózatba, valamint az endobelhártyák közötti résekbe helyezendők. Azonban még egy másik, az eddiginél az ondóelválasztásra fontosabb pontot kell a végső nyirkutak meghatározásánál figyelembe vennünk és ez a viszony a nyirkutak és az ondócsatornácskák falzata között. Váljon az ondócsatornák fala is endothéliák által van a nyirkhézagoktól elzárva, vagy azokkal közvetlen érintkezik ? Ezen kérdés eldöntése összeesik egy másikkal: minemü alakelemekből állóknak gondoljuk az ondócsatornák falát ? Ezen értekezés első czikkében nézetemet e tekintetben már előadtam, hogy az ondócsatornák fala lapos sejtekből összetett több rétegbeli hártyákból áll és így tulajdonkép az endobelhártyák falának tartandó. Ez magyarázza azt, hogy pokolkővel kezelés által az ondócsatornák külfelülete fekete körvonalakra oszlik, de ez nem az által jön létre, mivel annak egyedül felülete van endothelsejtekkel borítva, míg maga a faj rostos kötszövetből áll, hanem mivel e hártyák legkülseje épen megfestődik. Kisebb állatoknál (patkány, egér), hol az ondócsatorna fala csak egy réteg sejtből áll, a nyirk csak egy vékony hártya által van az ondócsatorna tartalmától elválasztva; váljon ott, hol a tok több hártyából áll, a viszony más? Az ondócsatornák falának leírásánál felemlítettem már azon sajátszerű belövelést berlini kékkel, melyet nyertem akkor, ha a nyirkutak már előbb megtöltöttek enyvvel. Gyakrabban észleltem, hogy a véredények belövelésénél színes enyvekkel a nyirkutak is megtelnek sokkal világosabb színű enyvvel mint az, mely a véredényekben van, ami arra mutat, hogy a here véredényei igen könyen átjárhatók és szűrőkként működnek. Ha most ily keréken berlini kékkel beszúrtam, az ondócsatornák tokját gyűrűalakban találtam kéken belövelve, mit a tartalomtól világos színű szegély, a tok legbelső hártyája, választ el. Ezen képekből azt következtetem, hogy a nyirka vastagfalú ondócsatornákat nemcsak körülfolyja, hanem magában az ondócsatornákat alkotó lemezek között is kering. Ez csak úgy történhetik, ha a külső lemezek, mint egyáltalán az endotheliális hártyák, helyenkint át vannak figyatva, melyeken át a hártyák közötti hézagok egymással közlekednek. A legbelső hártya azonban tökéletes, mivel be az ondócsatornákba a kék soha sem hat. Az ondócsatornák tartalmát a körülfolyó nyirktól tehát egyedül egy hártya, — melyet a mirigycső saját hártyájának (membr. propria) akarok nevezni, — választja el, úgy hogy e tekintetben különbség a vékony vagy vastagfalú tokokkal biró állatok herecsatornácskái között nincsen. E tény igen fontos az ondóműködésre nézve, mert e nélkül nem volna magyarázható miként veszik fel az ondócsatornák szükségletüket a keringő nyirkból a vastagfalú csatornákkal biró állatoknál. Az ondócsatornák egész felülete érintkezik tehát egy vékony hártya közvetítése mellett a keringő nyirkkal. Az előny, mely ebből ered az, hogy a nyomás az egész csatorna lefutásában egyforma marad a tartalomra, a számos közlekedő úton át az egyenetlen feszülés csakhamar kiegyenlítődik, így az ondó elvezetése, illetőleg kiürítése egyedül az elválasztás élénkségétől függ, míg ellenkezőleg, ha egyenetlen feszülés létrejöhetne, megtörténhetnék, hogy egy központibb részen nagyobb lenne a nyomás mint egy kerületin, mi a tartalom elvezetésére gátolólag hatna. S most át kell térnem a nyirkutak kezdetének felderítének oly állatoknál, melyeknél a herecsatornácskák közötti terekben nem közönséges kötszövet, hanem az interstitiális sejtek nagy mennyisége foglaltatik. Ezek nyirkutairól mindeddig semmit sem tudtunk. Beszúrás általi belöveléseknél macska- és disznónál az anyag mindenfelé elterjed az interstitiális sejtek között. Úgy látszik tehát, hogy ezek egyes felületeikkel összefekve úgy, mint a máj sejtek az epehajszáledényeket, képezik a kezdetleges nyirkutakat. Bizonyos az, hogy a szabályszerű sorrendben elhelyezett interstitiális sejtek között felosmiumsavval belövelt és Carminnal festett készítményeken sokhelyt endothelsejtek által bérlelt réseket láthatni. Macskánál e tekintetben igen tanulságos képeket nyertem. Több ondócsatorna összeütközési helyén a felhalmozott interstitiális sejtek részint hossz, részint haránt irányban talált réseket hagynak szabadon, melyek széleit ha erős nagyítással tekintjük, mindenütt felleljük az endothelímgvakat. Erések tehát már a nagyobb nyirktörzseket képviselik, míg a finom nyirkutak az interstitiális sejtek között vannak. A sövényekben a közönséges rostos kötszövet is előfordul, úgy hogy itt a nyirkkeringésre nézve a viszony már olyan, mint a házinyúl stb-nél. A nyirk elvezetése a kezdetleges nyirkutakból az ondózsinór edényeibe a következőleg történik. Saját fazatokkal biró nyirkedények a sövényekben, minőket az eddigi kutatók leírtak, nincsenek; a sövényekben a nyirk csak oly endothelsejtekkel bevont kötszövetkötegek és hártyák között kering, mint a lebenykékben. A sövényekből a nyirk részint a Highmor-féle test, részint a rostos tok belfelületén létező laza alkatú endotheliális kötszövetbe jut, s innen a rostos tok állományában létező szabálytalan alakú nyirkedényekbe szedődik össze. Ezek a rostos tokot ferde irányban átfúrván, annak legfelületesebb rétegeiben és a savós hártya alatt oly dús hálózatot képeznek, hogy itt egy a szem edényhártyájához hasonló erős fonat származik, melyben az edények több helyet foglalnak el, mint a köztük létező szövet. A benlevő billentyűk folytán az egész hálózat csomós külemi. Ebből a nyirk a vasfonatot képező viszerek körül szedődik össze, s itt az ondózsinór külfelületén az egyes ágak lassan kint öszszefolynak. Magában az ondózsinórban benn, a herétől jövő nyirkedények nincsenek. Könyen meggyőződhetünk erről oly here ondózsinórának harántmetszetén, melyen a vér- és nyirkedények különféle színű anyagokkal lettek belövelve. A mellékhere nyirkedényei csekélyebb számúak, mint a herétől jövők, s az ondózsinórnak ellenkező felületén futnak, mint emezek. A vasfonat gyökénél a here és mellékherebeli nyirkedények több haránt ág által közlekednek. A végleges egyesülés az ondózsinórnak lágyékcsatornás részénél történik. (Folytatása következik). Kísérleti töredékek a choleraürülékeknek hatásáról az állatokra. Hőgyes Endre tr. gyógyszertani tanársegédtől. (Folytatás). E kísérletek közben az ürítékek górcsői vizsgálatával foglalkozván, magam sem kerültem el hogy a lélegzés által egyes részecskéket be ne szívjak. Nem vihetem másra vissza legalább azt a nyelvbevontságot, étvágytalanságot, nyomási érzést a felhasi tájon, kis fejfájást és éjjeli álmatlanságot, melyet jul. 26. óta tapasztaltam magamon. A székelésben zavar nem volt, a bélházam baja a szájtól csak a gyomorig terjedt. 28-kán félbe hagytam az ürülékek közelebbi górcsői vizsgálatát. 31-kén már nem volt semmi bajom. Hasonló emésztési zavarról értesített utólagosan Balogh tanár úr, ki 1866-ban Kolozsvárott a choleraürülékek górcsői vizsgálatával szinte foglalkozott, miközben huzamosabb ideig tartó és csak nehezen csilapítható hasmenést kapott. Rakita főorvos úr és segédjei szinte panaszkodtak a felől, hogy gyakran szenvednek bélhurutban. Mindezen észlelett adatok a mellett szólnak, hogy a choleraürülék egyes részecskéi a légzési levegővel bejuthatnak vagy a tüdőn vagy — mi valószínűbb — a garaton át a szervezetbe és ott legalább is emésztési zavarokat okozhatnak. Hogy a gyökeres desinfectio a choleraürülékek e kártékonyan ható tulajdonságát megsemmisíti-e? a VIII. sz. kísérlet azt látszik bizonyítani, hogy igen, azonban többször kell ismételni meg e kísérleteket, hogy határozatra juthassunk ez iránt. A IX. és X. sz. kísérletnél a közönséges bélsár illetőleg rohadó folyadék részecskékkel teli légkör kártékony utóhatás nélkül volt az állatokra. Azonban kívánatos, hogy e kísérletek is minél többször ismételtessenek, mégpedig különböző ép és