Orvosi Hetilap, 1874. október (18. évfolyam, 40-43. szám)
1874-10-04 / 40. szám
779 780 Számát szaporítani, mely szám már most oly nagy, hogy lelkiismeretes történész vagy statisticusnak nagy fáradságába kerül, hogy az egyiket vagy a másikat el ne felejtse. Itt egynéhányat említeni akarok, így Liebreich módosítását, mely abban áll, hogy a metszés a szaruhártyában fekszik, kissé ívalakúlag, s iridectomia-val összekötve vagy a nélkül vitetik véghez; azután Küchlernek haránt kihúzását (Querextraction), melynél a metszés a szaruhártya közepét találja; Charles Bell Taylor-extractio-ját a szivárványhártya megett és ezen hártya egy darabjának a ciliaris insertio-ján történő kimetszése után; továbbá Bribosia (Namurban) módszerét előleges toknyitással az át nem metszett szaruhártyán keresztül és a szarumetszéssel egy időben keresztülvitt iridectiomia-val; végül le Brun által felállított „extraction mediane a petit lambeau“, mely Liebreichétól csak abban különbözik, hogy a be- és kiszúrás helye a szaru és abban, hogy helyezkedése valamivel magasabban fekszik, mint a szaru közepe és domborúságával felfelé van irányozva. Sok más kevésbé lényeges modificatiót mellőzni, valamint tartózkodni akarok ezen módszerek különféle előnyei és hátrányainak kritikájától, már azért is, hogy a statistikai anyag nagyon is csekély, némely módszer felett pedig épen nincs statistika. Sőt inkább én a tisztelt szűkülés figyelmét egy más lényegesen különböző metszési módszerre akarom irányozni, mely Jaeger Ede tulajdona, melyet mi most másfél év óta majdnem kizárólagosan gyakorlunk, s mely eljárás nekünk egyelőre kielégítőbb eredményeket szolgáltat, mint az eddig alkalmazott más módszerek. Ezen metszési mód magában véve a szemészekre nézve sürgős szükség ugyan nem volt, miután a környi metszés az operált szemek veszteségi számát — mely oly nagy volt, míg csak lebenymetszés volt gyakorlatban — oly jelentékenyen kisebbítette ; de a mi új metszési módszerünk épen úgy, mint Graefe metszése szükséges, csak más irányban fejlődött folyománya a szemműtétek Jaeger Frigyes által képviselt tanának , mint melynek tulajdonképi örököse, hű követője, fia és tanítványa Jaeger Ede. Miért is ezen módszer történeti jelentékenység által jogosított léttel bir, s ezenfelül —legalább az én szerény nézetem szerint — tökéletesebb fokú eljárás lévén, mint Graefeé, ennek egy irányban elébe, de semmi esetre utána nem helyezhető. Jaeger Ede a lebeny helyettesítésének szükségét más, kevésbé veszélyes eljárás által korán vette észre, daczára annak, hogy atyja házában oly nagy eredményeket észlelt, mint milyeket más műtevő lebeny által soha el nem ért. Jaeger Frigyes ugyanis csak 4%-ot vesztett, mi akkori időben mesés kis szám volt. Jaeger Fr. törekvéseit, az ő általa úgynevezett részletes kivételt a szaruba metszett vonalas seben keresztül lehetőségig nagy térre kiterjeszteni, már említem; s innen keletkeztek azon mathematicus és physicus különböztetések (distinctiók) a lebeny és a vonalos metszés között, melyekre Jaeger Ede ösztönöztetett, s melyek az ő székfoglaló iratában olvashatók, nemkülönben e két metszésmódnak a szemre alkalmazásukban előnyei és hátrányai. Azért is már 1846-ban egy 11 millim. széles homorú lándzsát készíttetett, normális nagyságú hályogok kivételére alkalmas seb végbevitele végett; de a seb nagysága elégtelen lévén, s így ez úton kívánt czélját el nem érvén, 1865 és 1866-ban a metszés helyéül a tülkhártyát választá és a homorú lándzsák egy egész lépcsőzetét (scala) készíttette 8-tól 16 mm.-nyi görbületi sugárral és 10—13 mm.-nyi szélességgel, melyek a nyak és nyélhez ferdén valának illesztve. Itt ezen a helyen kiemelhetem, hogy mint a mondottakból is világosan kitetszik, a lándzsás metszés prioritása Jaeger Edét és nem Weber Adolfot illeti. De az ezáltal nyert eredmények még roszabbak valának azoknál, melyeket a lebeny szolgáltatott, különösen ha vele a szivárványhártyametszést összekötő, mit éveknek jó sora óta tett. Már most 1865-től 1868-ig és azután 1870-től 1872-ig nagyszámú kivételes extractiót vitt ki Graefe szerint a várt siker nélkül; bárha a Graefe metszése szerinti műtétek szerencsésebben végződtek, mint bármely más módszer szerint, mely rendes nagyságú hályogok eltávolítására alkalmas, mégis Jaeger Ede nem vola oly annyira kielégítve, mint más műtők, s különösen a siker nem vola oly kedvező, mint melyet Jaeger a lebenyextractio után nyert, ha ezzel az irideetomia vala öszszekötve. Ezért is azon tényből kiindulva, hogy két gömbszerűen görbült felületnek átmetszése egy síkban fekszik, 1872-ben egy új metszésmódot és pedig homorú ék alakú, a Beer-féléhez hasonló, de hengeresen görbített késsel kísértetett meg, s általa egyelőre kielégítő eredményekhez jutott. Szükséges vala a késnek hengeres görbítést adni, mivel gömbszerűen idomított műszer a szivárvány és lencse állása végett alkalmazható nem volt. Ezen metszésmód előnyei abban állanak, hogy alakja majdnem mathematikailag tökéletesen vonalszerű, hogy helyzése a szaru teteje, a szaruban magában van, hogy ennek következtében nagyon kis mérvben tátong, továbbá hogy az előkamra és állandó szembelnyomás a metszés egész tartama alatt épen fenntartatnak, s hogy mi az említett körülményekkel, főkép a seb helyzetével összefüggésben áll, kevés hajlamot mutat üvegtest- és szivárványelőesésekre és friss beékelésre; további előnyei a gyógyulás per primam intentionem, s az e gyógyulás után netalán hátramaradó csekély görbülési rendellenességek, tehát csekélyfokú astigmatismus, aminek szükséges következményeként pedig a jobb láterő, a jobb látél származik. És valóban a mi jó és rendes módon gyógyult eseteink statistikája nagyon kitűnő látéllel dicsekedhetik, olyannal, mint milyent azelőtt nem észlelhettünk. (Folytatása következik). Ritka nagyságú mígykó, a húgyhólyag nyákhártyájának regeneratiója. Közli Weis Sándor tr. Az augustus-septemberi szünidőt Darányi János tr. Arad városa tiszti főorvosának magánkórházában töltvén, ott több érdekes műtétnek valók szemtanúja. E műtétek közül egyet a gyógylefolyással a végből óhajtók röviden közölni, mert tárgyát ritka nagyságú és súlyú húgykő képezte, s mert ezen eset mutatja, hogy mennyi és mily mélyen beható bántalmakat tűrhet el a különben oly érzékeny húgyhólyag, s hogy a szervezet egyes esetekben e nagymérvű behatásokra mily kevéssé hat vissza. Az eset következő: Augustus 30-kán Zakor Boldizsár, 30 éves, dohányültető vánszorgott a kórházba, s azon kéréssel nyitott be hozzánk, hogy „vágjuk ki kövét“, mert fájdalmait már nem tűrheti. Rövid kikérdezés után a beteget vizsgálat alá vettük. A meglehetősen jól kifejlett, de igen nagyon elsoványodott egyén görnyedve áll, arczkifejezése és nyögő hangja kínos fájdalmakat gyaníttat. Monya vékony, hosszú, kisfokú fitymaszer van jelen. A húgycsőből folyton penetrans ammoniaszagú, véres húgy csöpög, mely a praeputium belső lemezét köröskörül kifekélyesítette. A kőkutaszszal a húgycsövön akadály nélkül lehet áthatolni a hólyagszájadókig, itt azonban már a kutasz ellentálló, kemény, érdes akadályra talál, mely a hólyagba való hatolást lehetlenné teszi és a kutaszt tartó ujjaiban azon érzést gerjeszti, melyet rendesen nem igen kemény kőbe ütköző fémrúd szokott. Hogy a kő nagyságáról, annak alakjáról némi támpontokat nyerjünk, a vizsgálatot egyszersmind per rectum vittük véghez. Ekkor tapasztaltatott, hogy a végbél mellső fala anynyira hát felé van domborítva a kő által, hogy az így képzett szórón csak bizonyos erővel lehet áthatolni, hogy a kő határait sem felfelé, sem jobb-, sem bal felé elérni nem lehet. Ezen utóbbi leletből és azon körülményből, hogy a kő akként valt a hólyagnyakba ékelve, miszerint azt onnét kimozdítani nem lehetett, azt következtettük, hogy a kő az egész húgyhólyagot kitölti, hogy igen nagy, s hogy úgynevezett pipakő, melynek makkja a hólyagszájadékba szorult, feje pedig a hólyag testét és alapját tölti ki. E szerint emberünknek önmagán tett kórisméjét csak helybenhagyhattuk. Az előzményekből megtudtuk, hogy beteg már 10 éves korában kezdett vizelési nehézségekben szenvedni.