Orvosi Hetilap, 1874. november (18. évfolyam, 44-48. szám)
1874-11-01 / 44. szám
melyek között még kisebb és legkisebb fekete szemcsék (1. 1. ábra a) elhintvék. A középső hártya egyes helyeken épen nem, vastagabb vagy meg nem duzzadt edényrészleteken pedig elég tisztán ismerhető fel mint magcsákkal ellátott, némileg szemcsésedebtnek látszó környi rostréteg (1. 1. ábra m). Belhártya gyanánt szerfelett vékony, hullámszerűen kanyarort vonal mutatkozik, mely néha a középhártyából kiemelkedik és a másik oldaléval összeesik, majd ismét odatapadt szemcsetömegeket, majd pedig tojásdad serlegidomú sejthez hasonló duzzadságot mutat (1. 1. ábra, 5. ábra). Minél inkább megszűkülnek a belhártya lefolyásában az edények, annál inkább csökkennek az (első ábrában) leírt morzsolékony orsó-sejtrögök, s az edénycső csakis kettősvonala által egyik oldalon marad látható, mely helyenkint hosszirányban sorakozott apró gömbszerű szemcsékkel teli megvastagodásokat mutat (1, 4. ábra 1). Ezen edények elágazásai a csíkolt testben nem egyszerűen megvastagodott és képletcsövet képeznek, hanem párhuzamos vonalakból (csövekből) álló csinos képet alkotnak, melyeknek külső falai számtalan, majd gyöngyfüzérszerűen egymás mellé, majd pedig csoportosan sorakozott apró szemcsékkel fedvék (1. 2. ábra V). Ezek feketék és éleshatárúak, erősen fénytörők, s azokon, melyeknek egynémelyike a belső tok edényeihez voltak tapadva, a csíkolt test feji részébe való átmeneteinél tisztán lehet körkörös rétegzést felismerni, mely még fokozottnak mutatkozott a környezeti dús festenytartalma által (1. 3. ábra c). Ily edényeknek haránt metszései (1. 2. ábra c) olvasószerűek, s rajtuk a magcsák gyakran oly tömegesen mutatkoznak, hogy a tulajdonképeni edényfal fel nem ismerhető. Más viszonyt mutatnak a láztelep és lencsemag hajszáledényei. Míg az előbbieken a gyöngyszemalakú felrakodmányok által a cső kaloldala (adventitia) szenvedett elváltozást, addig az utóbbinál a belhártya képviseli a megbetegedett részletet. Ezen, némely helyütt mintegy finom sárga rétegen, szerfelett apró sárgás tömecseket észlelünk, melyek apró, lapos rakásokká csoportosulnak, s ezen felrakodmányok három-négy csoportban két-két elágazás között, leggyakrabban pedig a villaszerű elágazás előtt fordulnak elő (1. 4. és 5 ábra 1). Ezen körülmények közt az edénycső részint egészen szabadon maradt, részint pedig egészen hajszálvastagságig tölti ki az edényt ily felrakodás, s annak mögötte vértekecsekből álló csoportokat halmoz össze, melyek későbben az edény közötti területekbe és az agyszövetbe látszanak behatolni ; részint pedig az edények belülének eltörneszelésére és az ezen körülményből folyó következményekre szolgáltatnak alkalmat (1. 4. ábra). Az edényfal szövete ezen kisebbszerű elváltozásának nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk, ha ama képek természetszerű értelmezését kutatjuk, melyek a láttelep területén előfordulnak, s melyeknek egyikét a 7. ábra mutatja. Számos edény található, melynek belüre az edényfaltól visszahúzódó és már szilárdan megaludt rostonya-alvadék által van kitöltve; ezek t. i. tömeszek, melyekben a jellemzetesen össze-vissza kuszált csíkolat itt-ott a szervülés kezdetét látszik mutatni (1. 7. ábra B). Más részleteken, melyeknek ártere nagyobb, a tömesz vértestecsek által környeztetik, melyeknek korong alakja sértetlenül megmarad. Ezen tömeszek mellett azonban az edényfalak megvastagodottak, egynemű szövetűek, mintegy szétoszlottak (1. 7. ábra a), úgy hogy ily edényfalaknál nem sokáig keressük azon testecsek keletkezési helyét, melyek mint nagyobb halmazokká töpörödött, itt ott kör alakú, de sokkal inkább tömecses festenyszemcsékké szétesett testecseket mutató tömeg, — a velőállományt eltolván, — az edény közötti tért kitöltik, s hajszáledényrepedés vagy pedig szétfosztó ütértágulat (aneurisma dissecting, 1. 7. ábra vő) képét mutatják. E mellett a belhártyának egyes, függönyszerűen a tömesz felé vonuló lemezei láthatók, melyek az imént felhozott hasonlatot igazolják. Hogy ily edényes változásoknál a környezet szükségképen ugyanazon átváltozásokon megy keresztül, ezt mutatja az azokat képező elemek küleme. A velőszélek kötszövete nem mutatja a rendes agyban feltűnő gyöngéd vonalakat, hanem az egyes rosthuzamok vastagabbak, s azokat nagyobb durva szemcsés, carminban nem jól színesedő magvak hatolják keresztül, s helyenkint egyes csillag, orsóalakú sejtek észlelhetők, melyek mintegy támpontokat képeznek. Ezek között a hosszúkás, majd pedig harántirányú tojásdad hézagok sokkal kisebbek. Ezen hézagokban gyakran látható még a szélen elhelyezett sejttestecs, mely egy fehér vértekecsnek nagyságával és alakjával bir. Az edényekben mutatkozó elváltozásokkal egyenlő haladást mutat apró tömecsszerű, gyakran csipkézett halmocskákat képező sárgás rozsdabarna festénynek előfordulása, mely az edények körül, valamint a velőszál szövetébe van behintve és kétségtelenül az edényekből származik, melyeknek nagyobb ágai a már említett tömecses festenysejteket mutatják. Ezen apró csipkézett festenygóczok a csíkolt test feji részétől egészen az agykocsányig terjednek (1. l.ábrai). Hogy továbbá ezen festenygóczok nem újabb eredetűek, azt nem csak tömecs elrendezettségük és színezetük, hanem a közelükben levő dúczsejtek viszonya is mutatja. A dúczsejttelepek az agykocsányban és a nyúlt agyban rendes állapotban is mutatnak ugyan többé-kevésbbé jelentékeny testenygyíilemez ősképlesükben, mely utóbbi azonban tisztán felismerhető és az eges sejtek világosabb terében található. A viztánczos egyén agyában a festenyszemcsék oly mérvben töltötték ki a dúczsejteket, úgy látszik, mintha az összes ősképlét szétroncsolták és annak helyét elfoglalták volna. Ezen esetben azonban a sejtkörüli leggyöngébb szegély sem látható, hanem az elmosódott és majdnem színtelen magosával csipkézetten a beburkoló szövetbe van behintve, s maguk a nyujtványuk (nem úgy mint a gerinczagyban) csakis festenyszemcsék által képezvék (1. 6. ábra). A csíkolt testnek nagyobb dúczsejt körüli hézagai igen csekély számúak, s maguk a sejtek nem tartalmaznak ugyan festényt, azonban minél közelebb fekszenek a fenntebb leírt edényes változásokhoz, annál alaktalanabbakká válnak; némelyek darabosak és nagyobb magot tüntetnek fel, tisztán kivehető magtestecs nélkül, mások ismét mintegy finom szemcsés zsírtömecsekkel telvak, miáltal — miként Meynert nevezi — tejszerűen elhomályosodottakká (apák) lesznek (1. 2. ábra a, 7. ábra is). A dúczsejtekben mutatkozó magoszlást, mint a sejtsarjadzásnak jelét Meynert adatai szerint nagy figyelemmel kerestem, azonban előfordulásukat csak is az e 1ő f arcia.-