Orvosi Hetilap, 1874. november (18. évfolyam, 44-48. szám)

1874-11-01 / 44. szám

melyek között még kisebb és legkisebb fekete szemcsék (1. 1. ábra a) elhintvék. A középső hártya egyes helyeken épen nem, vastagabb vagy meg nem duzzadt edényrészleteken pedig elég tisztán ismerhető fel mint magcsákkal ellátott, némileg szemcsése­­debtnek látszó környi rostréteg (1. 1. ábra m). Belhártya gyanánt szerfelett vékony, hullámszerűen kanyarort vonal mutatkozik, mely néha a közép­hártyából kiemelkedik és a másik oldaléval összeesik, majd ismét oda­tapadt szemcsetömegeket, majd pedig tojásdad serlegidomú sejthez hasonló duzzadságot mutat (1. 1. ábra­­, 5. ábra­­). Minél inkább megszűkülnek a belhártya lefolyásában az edények, annál inkább csökkennek az (első ábrában) leírt morzsolékony orsó-sejtrögök, s az edénycső csakis kettős­vonala által egyik oldalon marad látható, mely helyenkint hosszirányban sorakozott apró gömbszerű szemcsékkel teli megvastagodásokat mutat (1, 4. ábra 1). Ezen edények elágazásai a csíkolt testben nem egyszerűen megvastagodott és képletcsövet képeznek, hanem párhuzamos vonalakból (csövekből) álló csinos képet alkot­nak, melyeknek külső falai számtalan, majd gyöngyfüzérsze­­rűen egymás mellé, majd pedig csoportosan sorakozott apró szemcsékkel fedvék (1. 2. ábra V). Ezek feketék és éleshatárúak, erősen fénytörők, s azo­kon, melyeknek egynémelyike a belső tok edényeihez voltak tapadva, a csíkolt test feji részébe való átmeneteinél tisztán lehet körkörös rétegzést felismerni, mely még fokozottnak mutatkozott a környezeti dús festenytartalma által (1. 3. ábra c). Ily edényeknek haránt metszései (1. 2. ábra c) olva­­sószerűek, s rajtuk a magcsák gyakran oly tömegesen mu­tatkoznak, hogy a tulajdonképeni edényfal fel nem ismerhető. Más viszonyt mutatnak a láztelep és lencsemag haj­­száledényei. Míg az előbbieken a gyöngyszemalakú felrakod­­mányok által a cső kaloldala (adventitia) szenvedett el­változást, addig az utóbbinál a belhártya képviseli a megbetegedett részletet. Ezen, némely helyütt mintegy finom sárga rétegen, szerfelett apró sárgás tömecseket észlelünk, melyek apró, lapos rakásokká csoportosulnak, s ezen felrakodmányok három-négy csoportban két-két elágazás között, leggyakrab­ban pedig a villaszerű elágazás előtt fordulnak elő (1. 4. és 5 ábra 1). Ezen körülmények közt az edénycső részint egészen szabadon maradt, részint pedig egészen hajszálvastagságig tölti ki az edényt ily felrakodás, s annak mögötte vérteke­­csekből álló csoportokat halmoz össze, melyek későbben az edény közötti területekbe és az agyszövetbe látszanak beha­tolni ; részint pedig az edények belülének eltörneszelésére és az ezen körülményből folyó következményekre szolgáltatnak alkalmat (1. 4. ábra­­). Az edényfal szövete ezen kisebbszerű elváltozásának nagyobb fontosságot kell tulajdonítanunk, ha ama képek természetszerű értelmezését kutatjuk, melyek a láttelep te­rületén előfordulnak, s melyeknek egyikét a 7. ábra mutatja. Számos edény található, melynek belüre az edényfaltól visszahúzódó és már szilárdan megaludt rostonya-alvadék által van kitöltve; ezek t. i. tömeszek, melyekben a jellem­­zetesen össze-vissza kuszált csíkolat itt-ott a szervülés kez­detét látszik mutatni (1. 7. ábra B). Más részleteken, me­lyeknek ártere nagyobb, a tömesz vértestecsek által környez­tetik, melyeknek korong alakja sértetlenül megmarad. Ezen tömeszek mellett azonban az edényfalak megvastagodottak, egynemű szövetűek, mintegy szétoszlottak (1. 7. ábra a), úgy hogy ily edényfalaknál nem sokáig keressük azon teste­­csek keletkezési helyét, melyek mint nagyobb halmazokká töpörödött, itt ott kör alakú, de sokkal inkább töm­ecses fes­­tenyszemcsékké szétesett testecseket mutató tömeg, — a velő­állományt eltolván, — az edény közötti tért kitöltik, s hajszál­­edényrepedés vagy pedig szétfosztó ütértágulat (aneurisma dissecting, 1. 7. ábra vő) képét mutatják. E mellett a belhártyának egyes, függönyszerűen a tö­­mesz felé vonuló lemezei láthatók, melyek az imént felhozott hasonlatot igazolják. Hogy ily edényes változásoknál a kör­nyezet szükségképen ugyanazon átváltozásokon megy keresz­tül, ezt mutatja az azokat képező elemek küleme. A velőszélek kötszövete nem mutatja a rendes agyban feltűnő gyöngéd vonalakat, hanem az egyes rosthuzamok vastagabbak, s azokat nagyobb durva szemcsés, carminban nem jól színesedő magvak hatolják keresztül, s helyenkint egyes csillag, orsóalakú sejtek észlelhetők, melyek mintegy támpontokat képeznek. Ezek között a hosszúkás, majd pe­dig harántirányú tojásdad hézagok sokkal kisebbek. Ezen hézagokban gyakran látható még a szélen elhelyezett sejt­­testecs, mely egy fehér vértekecsnek nagyságával és alak­jával bir. Az edényekben mutatkozó elváltozásokkal egyenlő ha­ladást mutat apró tömecsszerű, gyakran csipkézett halmocs­­kákat képező sárgás rozsdabarna festénynek előfordulása, mely az edények körül, valamint a velőszál szövetébe van behintve és kétségtelenül az edényekből származik, melyek­nek nagyobb ágai a már említett tömecses festenysejteket mutatják. Ezen apró csipkézett festenygóczok a csíkolt test feji részétől egészen az agykocsányig terjednek (1. l.ábrai). Hogy továbbá ezen festenygóczok nem újabb eredetűek, azt nem csak tömecs elrendezettségük és színezetük, hanem a közelükben levő dúczsejtek viszonya is mutatja. A dúczsejttelepek az agykocsányban és a nyúlt agyban rendes állapotban is mutatnak ugyan többé-kevésbbé jelen­tékeny testenygyíilemez ősképlesükben, mely utóbbi azonban tisztán felismerhető és az eg­­es sejtek világosabb terében található. A viztánczos egyén agyában a festenyszemcsék oly mérvben töltötték ki a dúczsejteket, úgy látszik, mintha az összes ősképlét szétroncsolták és annak helyét elfoglal­ták volna. Ezen esetben azonban a sejtkörüli leggyöngébb szegély sem látható, hanem az elmosódott és majdnem szín­telen magosával csipkézetten a beburkoló szövetbe van be­hintve, s maguk a nyujtványuk (nem úgy mint a gerincz­agyban) csak­is festenyszemcsék által képezvék (1. 6. ábra). A csíkolt testnek nagyobb dúczsejt körüli hézagai igen cse­kély számúak, s maguk a sejtek nem tartalmaznak ugyan festényt, azonban minél közelebb fekszenek a fenntebb leírt edényes változásokhoz, annál alaktalanabbakká válnak; né­melyek darabosak és nagyobb magot tüntetnek fel, tisztán kivehető magtestecs nélkül, mások ismét mintegy finom szemcsés zsírtömecsekkel telvak, miáltal — miként Mey­­n­e­r­t nevezi — tejszerűen elhomályosodottakká (apák) lesz­nek (1. 2. ábra a, 7. ábra is). A dúczsejtekben mutatkozó magoszlást, mint a sejtsar­­jadzásnak jelét M­e­y­n­e­r­t adatai szerint nagy figyelemmel kerestem, azonban előfordulásukat csak is az e 1­ő f a­r­­cia.-

Next