Orvosi Hetilap, 1875. november (19. évfolyam, 45-48. szám)
1875-11-07 / 45. szám
■PPPF ’’WW-' — 899 — Saját vizsgálataim is Axel Rey és Gustav Retzius leleteivel hasonló eredményekre vezettek. Hosszabb ideig Müllerféle folyadékban áztatott, s glycerines enyvkeverékbe fektetett középnagyságú emberi Pacini-testek haránt metszetein látni, hogy a körkörös tokvonalak közötti rétegek nem egyöntetűen átlátszók, különösen ha erősebb nagyítást használunk, s oly metszeteken, melyek nem carminnal és savakkal kezelés után vizsgáltatnak meg, hanem haematoxylinnal festett készítményeken. A tokvonalak közvetlen szomszédságában körkörösen elfutó finom rostokon kívül részint a tokvonalak mellett, részint azoktól távolabb hosszrostoknak pontszerű átmetszetét láthatni, s ezenfelül különösen a szélesebb tokvonal közti részekben gyér, sugár irányban futó és szétágazó rostágakat is. Igen vékony metszeteken a tokvonalban — majdnem kivétel nélkül — helyenkint szétválásokat is lehet látni, melyek egészen élesen határoltak és tiszta átlátszóságuk által szembetűnőleg különböznek a tokvonal közti részektől. Ezen hasadékokban egyszersmind kivétel nélkül a hasadék felé kiemelkedő magvak tűnnek elő, s pedig mindkét felől és oly távolságban, hogy ezek kétségkívül a Hoyer-féle endothel sejtmagvaknak felelnek meg. S ha már középnagyságú emberi Pacini-testecseken ezen lelet könyen észlelhető, még sokkal határozottabban bebizonyítható ez az óriási Pacini-testecseknél (pyelonephritisben elhalt 80 éves férfitől származó, 7 mmtr. hosszúságú Pacini-test haránt átmetszete), hol a rostos szerkezet sokkal erősebben ki van fejezve, s a tokvonalak közti terek szélesülése miatt a felcserélés alantabb fekvő tokcsíkokkal ki van zárva. Ezüsttel festett Pacini-testeken is kimutatható, hogy a tokvonalak két sejthártya által képeztetnek, ha t. i. egy festett Pacini-testet erős nagyítás alatt szemlélünk, az ezüstvonalak pontos beállítása esetében a csavar igen csekély forgatásánál egy másik reszézet tűnik fel szemünk előtt, s most erősebb csavarás szükséges, mire a harmadik jelenik meg, de a 4-diknek előtüntetése megint csak igen csekély csavarást igényel, mi arra mutat, hogy az 1-ső és 2-dik, valamint a 3-dik és 4-dik hámrajz szorosan egymás felett állanak. Ennek folytán — véleményem szerint — a Pacini-test tokjai a hagyma levélburkainak felelnek meg, mely hasonlatosság annál is inkább találó, miután a Pacini-test külső lemezei úgy, miként a legbelsőbbek vékonyabbak. Hogy vájjon a Pacini-test burkai közt, folyadék foglaltatik-e, nem tudom; véleményem szerint a hártyák szorosan feküsznek egymáshoz és a rések csak műtermékek, a Pacini-testek folyadéka csakis a burkok állományába lévén beszűrődve. A Pacini-test tokjai a test nyele felé gyorsan megvékonyulnak, nem ritkán többen (2-en, 3-an) egymással összefolynak, s a nyélnek idegközötti hártyáiba (Perineuralmembran) folytatódnak, míg a hártya közti rések idegközötti résekké (Perineuralräume) lesznek. Az idegközötti hártyákon belül a nyélben Schwann-féle hüvelylyel burkolt velős idegrost fekszik, mely mindig még külön rosthüvelylyel van körülvéve. Utóbbi az idegtörzs rosthüvelyétől ered és igen fénylő, hullámzatos, sűrűn egymás mellett fekvő rostokból áll; kifelé sejthártyával van bevonva, melyben protoplasmaticus tömegtől körített magvak láthatók, s néha a rosthártya belső felületén is egy-két ilyen hártyasejt van. A nyélnek ezen rostos hüvelye, sem az idegközötti hártyákkal, sem a Pacini-test tokjaival összefüggésbe nem lép. Az idegrost a nyélben a bélbunkóhoz ér, mely a rosthüvelynek direct folytatása, csakhogy itt a hüvely kitágul és rostozatossága inkább protoplasmaticus lesz, itt-ott hosszcsíkolatot mutat, szűk résekkel, de minden további rostozatosság nélkül, s kifelé szintén magtartalmú sejthártyával körül van véve, mely élesen megkülönböztethető a legközelebbi vékony tokhártyácskától. A belbunkó vastagságát és hengerded alakját megtartja majdnem a belső tokrendszer felső végéig, saz idegvégződésen túl egyszerre megszűkülvén, megint rostos és fénylő lesz, majdan a szabad sark felé néhány tokot átfutván, a felület alatt megszűnik, s a már Pacini által észlelt tokcsa közti szalagot (lig. intercapsulare) képezi. Néha azonban tokcsa közti szalag nem is létezik, hanem a belbunkó folytatása a tokok alatt, anélkül, hogy a tokokat átfutná. Axel Rey és Retzius utóbbi leleteit is saját készítményeim alapján igazolhatom azon hozzátevéssel, hogy oly esetekben, melyekben az idegrost, az egyes Pacini-testecsen keresztül hatolva, egy másik Pacinitesttbe fut, az idegrosthüvely az első Pacini-test környi sarka felé, s azon túl egészen a második test központi tokjáig épen olyan alkatot vesz fel, mint az első testbe való betörése előtt. Az idegrost a belbunkóba jutva, többnyire rögtön elveszti velős burkát, s mint végrost fut el annak csúcsa felé, néha azonban a velős hüvelyt továbbra is megtartja vagy lefutásában körülírt helyen felveszi. Körülötte Axel Rey és Retzius szerint majdnem mindig igen vékony, kissé fénylő hártyát — egyenetlen határokkal — lehet megkülönböztetni, mely a rostot végkészülékei felé kíséri; ezen hártyát nem láttam, de az idegrostot olyan helyeken, ahol végkészülékek nincsenek, éles és sima szélűnek találtam. A már Keferstein’ és W. Krause által végidegrostnak nevezett képlet — fenntebbi szerzők szerint is — többé-kevésbé kifejezett rostozatosságot mutat és nem szalagszerű, mint Kölliker mondta, hanem haránt metszetén kerekded vagy tojásdad, mit magam is erősíthetek. Az idegrost betörése helyén vagy lefutásában a látszólagosan egyszerű Pacini-testekben is gyakran nagyobb ágakra oszlik, melyek kígyózottan egymás körül futnak, hasonló külsejűek, mint az osztatlan rost, s néha az ily rost már a belbunkó kezdetén végkészülékeibe megy át. Axel Rey és Retzius tr.-ok szerint az ágak a végződés előtt gyakran visszahajolnak és ily módon mennek át a végkészülékbe, mit én részemről ritkábban találtam, mint az egyenes végződést. Helyén látom itt felemlíteni azon esetemet, melyben a vélőtlen végzést közvetlen a betérés helyén egy és valamivel fenntebb még egy ágra oszott, s a két idegág egy ferdén átfutó idegrost által összefüggésbe lépett A végbimbók (Aiel Rey és Retzius tanárok), melyekben a végrost és ágai végződnek, szemcsés tömegből állanak és igen különböző alakúak; többnyire rendetlen gumószerűek, néha petédedek vagy körteidomúak, kissé egyenetlen, rücskös felülettel. Ezen gumók a végrostok végei felé többnyire kisebb-nagyobb csoportokat képeznek; az ideg mentén pedig oldalvást egyenkint találtatnak, s — az idegrosthoz való viszonyuk szerint — némelykor, mint az idegrost egyszerű megvastagodásai tűnnek elő. Szemcsés tömegükbe a végrost bemélyed, s e helyen az Axel Rey és Retzius szerint világosan kivehető rostokra oszlik, melyek, szemcsés tömegben különböző irányban széttörnek, s itt-ott a végbimbó felületéhez közel, annak periphericus végén erős fénynyel előlépnek; utóbbiról azonban nem győződhettem meg és megvallom, hogy említett búvárok rajzaiban se voltam képes a végbimbóban rostozatot felfedezni. Ellenben gyakran találtam a végbimbók belsejében nagyobb, s 2—3 kisebb világos magszerű testeket, éles határral, melyek gömbölydedek és vacuola khoz hasonlítanak, milyeneket Axel Rey és Retzius tanárok nem találtak. Idegsejtmagvaknak azért nem tartom ezeket, mert igen különböző nagyságot mutatnak és csak egyszerű határral bírnak. Kétségkívül azonban ezen magszerű képlet indította Jacubowitschot* 2) és Ciaggiot3) arra, hogy a tengelyfonal bunkós végét magtartalmú végidegsejtnek nyilvánítsák. Utóbbi szerint t. i. a végrostok ritkán érik végüket a nélkül, hogy ne oszlanának, s a halaványnyá lett idegrost soha másképen nem végződik, mint idegsejtekben, melyeknek száma az ágak mennyiségétől függ. Uder is mondja, hogy a végidegrost, mely az egész idegrostnak folytatása, madaraknál ganglionsejtben végződik, melynek magja azonban a szemcsés bennek miatt fel nem ismerhető. Miután Axel Rey és Retzius kiemeli, hogy oly képek, melyek némileg a dúczsejtek magvainak felelnének meg, nem észlelhetők, valószínűnek tartom, hogy készítményeikben eme magszerű képletek az osmium-sav sötétítő hatása miatt kivehetők nem voltak. Axel Rey és Retzius, mint igen gyakori leletet, a végrost finom ágainak egy nemét említi fel, melyek majd nagyobb, majd kisebb mennyiségben fordulnak elő, s néha már a belbunkó *) Göttinger Nachrichten. 1858. Nr. 8. 2) Comptes rendus. Tome L. p. 859. s) Virchow és Hirsch. Jahresber. 1870. I. 3. 4) Ugyanott, I. 16. — 900 —