Orvosi Hetilap, 1875. november (19. évfolyam, 45-48. szám)

1875-11-07 / 45. szám

■PPPF ’’WW-' — 899 — Saját vizsgálataim is Axel Rey és Gustav Retzius lele­teivel hasonló eredményekre vezettek. Hosszabb ideig Müller­­féle folyadékban áztatott, s glycerines enyvkeverékbe fektetett középnagyságú emberi Pacini-testek haránt metszetein látni, hogy a körkörös tokvonalak közötti rétegek nem egyöntetűen átlátszók, különösen ha erősebb nagyítást használunk, s oly metszeteken, melyek nem carminnal és savakkal kezelés után vizsgáltatnak meg, hanem haematoxylinnal festett készít­ményeken. A tokvonalak közvetlen szomszédságában kör­körösen elfutó finom rostokon kívül részint a tokvonalak mellett, részint azoktól távolabb hosszrostoknak pontszerű átmetszetét láthatni, s ezenfelül különösen a szélesebb tokvonal közti ré­szekben gyér, sugár irányban futó és szétágazó rostágakat is. Igen vékony metszeteken a tok­vonalban — majdnem kivétel nélkül — helyenkint szétválásokat is lehet látni, melyek egészen élesen határoltak és tiszta átlátszóságuk által szembetűnőleg különböznek a tokvonal közti részektől. Ezen hasadékokban egyszersmind kivétel nélkül a hasadék felé kiemelkedő magvak tűnnek elő, s pedig mindkét felől és oly távolságban, hogy ezek kétségkívül a Hoyer-féle endothel sejtmagvaknak felelnek meg. S ha már középnagyságú emberi Pacini-testecseken ezen lelet könyen észlelhető, még sokkal határozottabban bebizo­nyítható ez az óriási Pacini-testecseknél (pyelonephritisben elhalt 80 éves férfitől származó, 7 mmtr. hosszúságú Pacini-test haránt átmetszete), hol a rostos szerkezet sokkal erősebben ki van fejezve, s a tokvonalak közti terek széles­ülése miatt a felcserélés alantabb fekvő tokcsíkokkal ki van zárva. Ezüsttel festett Pacini-testeken is kimutatható, hogy a tokvonalak két sejthártya által képeztetnek, ha t. i. egy festett Pacini-testet erős nagyítás alatt szemlélünk, az ezüstvonalak pontos beállítása esetében a csavar igen csekély forgatásánál egy másik reszézet tűnik fel szemünk előtt, s most erősebb csavarás szükséges, mire a harmadik jelenik meg, de a 4-diknek előtüntetése megint csak igen csekély csavarást igényel, mi arra mutat, hogy az 1-ső és 2-dik, valamint a 3-dik és 4-dik hámrajz szorosan egymás felett állanak. Ennek folytán — vé­leményem szerint — a Pacini-test tokjai a hagyma levélbur­­kainak felelnek meg, mely hasonlatosság annál is inkább találó, miután a Pacini-test külső lemezei úgy, miként a legbelsőbbek vékonyabbak. Hogy vájjon a Pacini-test burkai közt, folyadék foglaltatik-e, nem tudom; véleményem szerint a hártyák szo­rosan feküsznek egymáshoz és a rések csak műtermékek, a Pacini-testek folyadéka csakis a burkok állományába lévén beszűrődve. A Pacini-test tokjai a test nyele felé gyorsan megvéko­­nyulnak, nem ritkán többen (2-en, 3-an) egymással össze­­folynak, s a nyélnek idegközötti hártyáiba (Perineuralmembran) folytatódnak, míg a hártya közti rések idegközötti résekké (Perineuralräume) lesznek. Az idegközötti hártyákon belül a nyélben Schwann-féle hüvelylyel burkolt velős idegrost fekszik, mely mindig még külön rosthüvelylyel van körülvéve. Utóbbi az idegtörzs rosthüvelyétől ered és igen fénylő, hullámzatos, sűrűn egymás mellett fekvő rostokból áll; kifelé sejthártyá­val van bevonva, melyben protoplasmaticus tömegtől kö­rített magvak láthatók, s néha a rosthártya belső felületén is egy-két ilyen hártyasejt van. A nyélnek ezen rostos hüvelye, sem az idegközötti hártyákkal, sem a Pacini-test tokjaival összefüggésbe nem lép. Az idegrost a nyélben a bélbunkóhoz ér, mely a rosthüvelynek direct folytatása, csakhogy itt a hüvely kitágul és rostozatossága inkább protoplasmaticus lesz, itt-ott hosszcsíkolatot mutat, szűk résekkel, de minden további rosto­­zatosság nélkül, s kifelé szintén magtartalmú sejthártyával körül van véve, mely élesen megkülönböztethető a legközelebbi vékony tokhártyácskától. A belbunkó vastagságát és h­engerded alakját megtartja majdnem a belső tokrendszer felső végéig, s­­az idegvégződésen túl egyszerre megszűkülvén, megint rostos és fénylő lesz, majdan a szabad sark felé néhány tokot átfutván, a felület alatt megszűnik, s a már Pacini által észlelt tokcsa közti szalagot (lig. intercapsulare) képezi. Néha azonban tokcsa közti szalag nem is létezik, hanem a belbunkó folytatása a tokok alatt, a­nélkül, hogy a tokokat átfutná. Axel Rey és Retzius utóbbi leleteit is saját készítményeim alapján igazolhatom azon hozzátevéssel, hogy oly esetekben, melyekben az idegrost, a­z egyes Pacini-testecsen keresztül hatolva, egy másik Pacini­­testtbe fut, az idegrosthüvely az első Pacini-test környi sarka felé, s azon túl egészen a második test központi tokjáig épen olyan alkatot vesz fel, mint az első testbe való betörése előtt. Az idegrost a belbunkóba jutva, többnyire rögtön elveszti velős burkát, s mint végrost fut el annak csúcsa felé, néha azonban a velős hüvelyt továbbra is megtartja vagy lefutásában körülírt helyen felveszi. Körülötte Axel Rey és Retzius szerint majdnem mindig igen vékony, kissé fénylő hártyát — egye­netlen határokkal — lehet megkülönböztetni, mely a rostot végkészülékei felé kíséri; ezen hártyát nem láttam, de az idegrostot olyan helyeken, a­hol végkészülékek nincsenek, éles és si­ma szélűnek találtam. A már Keferstein’­ és W. Krause által végidegrostnak nevezett képlet — fenntebbi szerzők szerint is — többé-kevésbé kifejezett rostozatosságot mutat és nem szalagszerű, mint Kölliker mondta, hanem haránt met­szetén kerekded vagy tojásdad, mit magam is erősíthetek. Az idegrost betörése helyén vagy lefutásában a látszólagosan egyszerű Pacini-testekben is gyakran nagyobb ágakra oszlik, melyek kígyózottan egymás körül futnak, hasonló külsejűek, mint az osztatlan rost, s néha az ily rost már a belbunkó kezdetén végkészülékeibe megy át. Axel Rey és Retzius t­r.-ok szerint az ágak a végződés előtt gyakran visszahajolnak és ily módon mennek át a végkészülékbe, mit én részemről ritkábban találtam, mint az egyenes végződést. Helyén látom itt felemlíteni azon esetemet, melyben a vélőtlen végzést köz­vetlen a betérés helyén egy és valamivel fenntebb még egy ágra oszott, s a két idegág egy ferdén átfutó idegrost által össze­függésbe lépett A végbimbók (Aiel Rey és Retzius tanárok), me­lyekben a végrost és ágai végződnek, szemcsés tömegből álla­nak és igen különböző alakúak; többnyire rendetlen gumósze­­rűek, néha petédedek vagy körteidomúak, kissé egyenetlen, rücs­kös felülettel. Ezen gumók a végrostok végei felé többnyire kisebb-nagyobb csoportokat képeznek; az ideg mentén pedig oldalvást egyenkint találtatnak, s — az idegrosthoz való viszo­nyuk szerint — némelykor, mint az idegrost egyszerű megvas­­tagodásai tűnnek elő. Szemcsés tömegükbe a végrost bemélyed, s e helyen az Axel Rey és Retzius szerint világosan kivehető rostokra oszlik, melyek­­, szemcsés tömegben különböző irány­ban széttörnek, s itt-ott a végbimbó felületéhez közel, annak periphericus végén erős fénynyel előlépnek; utóbbiról azonban nem győződhettem meg és megvallom, hogy említett búvárok rajzaiban se voltam képes a végbimbóban rostozatot fel­fedezni. Ellenben gyakran találtam a végbimbók belsejében­­ nagyobb, s 2—3 kisebb világos magszerű testeket, éles ha­tárral, melyek gömbölydedek és vacuola­ khoz hasonlítanak, mi­lyeneket Axel Rey és Retzius tanárok nem találtak. Idegsejt­­magvaknak azért nem tartom ezeket, mert igen különböző nagy­ságot mutatnak és csak egyszerű határral bírnak. Kétségkívül azon­ban ezen magszerű képlet indította Jacubowitschot* 2) és Ciag­­giot3) arra, hogy a tengelyfonal bunkós végét magtartalmú végidegsejtnek nyilvánítsák. Utóbbi szerint t. i. a végrostok ritkán érik végüket a nélkül, hogy ne oszlanának, s a halaványnyá lett idegrost soha másképen nem végződik, mint idegsejtekben, melyeknek száma az ágak mennyiségétől függ. Uder is mondja­­, hogy a végidegrost, mely az egész idegrostnak folytatása, mada­raknál ganglionsejtben végződik, melynek magja azonban a szemcsés bennek miatt fel nem ismerhető. Miután Axel Rey és Retzius kiemeli, hogy oly képek, melyek némileg a dúcz­­sejtek magvainak felelnének meg, nem észlelhetők, valószínűnek tartom, hogy készítményeikben eme magszerű képletek az os­­mium-sav sötétítő hatása miatt kivehetők nem voltak. Axel Rey és Retzius, mint igen gyakori leletet, a vég­rost finom ágainak egy nemét említi fel, melyek majd nagyobb, majd kisebb mennyiségben fordulnak elő, s néha már a belbunkó *) Göttinger Nachrichten. 1858. Nr. 8. 2) Comptes rendus. Tome L. p. 859. s) Virchow és Hirsch. Jahresber. 1870. I. 3. 4) Ugyanott, I. 16. — 900 —

Next