Orvosi Hetilap, 1877. április (21. évfolyam, 13-17. szám)
1877-04-08 / 14. szám
— 279 — 280 — adagra, csak hasi hagymásnál alkalmaztunk a megállapított betegség első időszakában néha csak egy nap, néha 2—3 nap is egymásután. Hatása kivált az első napon rendesen i°-nyi, ritkán volt több esése a hőmérséknek. A bekövetkezett székürülésektől sohasem láttunk káros hatást a hagymáz lefogására. Ezen szerre nézve is meg kell azonban jegyeznünk, hogy silány szervezetű egyéneknél azt sohasem használtuk. Más részről kimutatható és hosszabbra kiható hasznot tőle szintén nem láttunk. Nagy számokbani összehasonlításokra — minek Liebermeisterei — az egyetem korodájának szerfelett csekély anyaga módot nem nyújt. Ezeknél sokkal hatályosabb hőcsökkentő szer a kénsavas és sósavas chinal. 40—50 centigrammnyi adagok, vagy 15 centigramm bőr alá fecskendezve már képes 0,5—1 foknyi esést előidézni, mely 6—12 óráig eltart, míg egy, egész másfél grammnyi adagok 2—3 fokú hőleszállást is hoznak létre. Ily adagok mellett azonban, többször áll be hányás, szinte mindig igen erős fülzúgás, a deliriumok néha fokozódnak, álomkórosság, rángások, reszketegség többször észlelhetők, mind oly körülmények, melyek a tiszta áttekintéssel biró orvost nem tartóztathatják ugyan vissza attól, hogy a hol kell a hinal nagy adagait nyújtsa; de mégis a képet kellemetlenné teszik, s ha egy és ugyanazon betegnél ezen eljárásnak ismételve kell történni, az elhatározás nem könyv, s a ki nem papirosra írott alakokkal, s nem is csak kórházi fegyelem alatt állókkal számol, hanem az élettel és gyakorlattal, az nem fogja túl csekélyre becsülni ezen körülményeket. A chinal tudvalevőleg még más czélból is adatik hagymáznál, mely kevésbé tisztázott, s tudományosan az „anyagcsere csökkenésének“ tényével fejeztetik ki, melynek alapjául sokszoros, de még mindig nem bevégzett vizsgálatok szolgálnak azon hatásra nézve, melyet a chinal egészségesek és betegeknek anyagcseréjére gyakorol. Nem lehet kétkedni, hogy a chinal kissebb adagainak tartósabb használata jótékonyan hat a hagymáz lefolyására, azonban ezen hatás inkább a gyakorlat adatainak nagyobb számcsoportokban való áttekintéséből tűnik ki, semmint az egyes eset lefolyásából és semmi esetre sincs eddig sem tér, sem szám, sem időbeli mértékünk ennek kimutatására. Ami a hideg mosásokat és a hideg vizes begöngyöléseket illeti: ezek, mint közvetlen hőelvonó eljárások önként érthető hatást gyakorolnak. Azonban ezen hatás körül is elég bizonytalan forrásaink vannak és részemről azt hiszem, hogy hőcsökkentő tulajdonságaikról többet tartottak, mint amennyit megérdemeltek. Nem akarom kétségbe vonni azt, mi minden lépten észlelhető, hogy a hideg mosások, borongatások, begöngyölítések a betegnek többnyire kellemes érzetet okoznak, néha a szunykóros állapotot is enyhítik; ami azonban a direct hőcsökkentő hatást illeti: erre nézve a kórodámon tett tüzetes hőmérések azt mutatták, hogy hagymázos betegnél begöngyölések által csak ritkán sikerül a hőmérséket egy, még ritkábban több fokra leszállítani; elég gyakran pedig a hőmérsék nem többet, mint 0.2—6.3°-ot esik; ha azután a beteg begöngyölve marad, már 1/2 —s/* óra múlva a hőmérsék ismét az előbbi magasságára emelkedik, s — elég meglepőleg — ismételve tettem azon tapasztalatot, hogy némely esetben egy, az egész testre kiterjedő hideg lemosás után a hőmérsék sokkal észrevehetőbb esést mutat, o.50-nyira, o.7°-nyira, sőt egy egész foknyit is, míg ugyanazon beteg vizes begöngyölése által ennyi eredmény nem éretett el. Physikailag ezen dolgot nem épen nehéz megfejteni. A begöngyölt beteg egy telített vízgőz athmosphaerában fekszik, mely a további elpárolgást, valamint a hősugárzást akadályozza, úgy hogy a hővesztés — bizonyos idő múlva — igen csekély értékre kell, hogy alászálljon. A vizes begöngyöléseknek kétségtelenül czélszerű hatása tehát minden valószínűség szerint a hőelvonáson kívül még valami egyébben is fekszik, erélyesebb hőcsökkentést pedig csak úgy eredményeznek, ha a vizes takarót gyakran változtatják, mi nem csekély alkalmatlansággal jár. A mondottakból nyilvános, hogy a vér hőemelkedésének felismert káros hatását a most elsorolt és mintegy 4-5 évig szinte kizárólag alkalmazott hőcsökkentők által csak igen ritkán voltunk képesek ellensúlyozni és hatásuk iránti várakozásaink csak kis mértékben teljesültek. Az első gyökeres eljárás, amely ez irányban nem mint új, hanem mint felújított módszer a hagymáz gyógyszerelésébe beiktattatott, a hideg fürdőknek és a zuhanyoknak Brand által gyakorlatba vett és Jürgensen által tudományos alapra fektetett alkalmazása volt. Hatása kézzel fogható, hőmérővel kimutatható; a következtetések biztos alapot nyerők lettek. Tagadhatatlan azonban, hogy ezen hőcsökkentő módszer mely a kórházi gyakorlatban oly gyors elismerésre és kiterjedésre emelkedett, a magángyakorlatba és így az orvosok zömének hatáskörébe csak igen lassan és sok nehézséggel tudott jutni. A hőcsökkentő eljárás kiterjedett használata azon legújabb időre viendő vissza, mióta egy, a belgyógyászati történetben szinte példátlan öszvejátszása folytán a szerencsés körülményeknek az újabb kórtani felfogásból kifejlett követelése a vérhőmérséket leszállítani, csattanólag teljesítve lett, a salicylsav és kresotinsav hatalmas hőcsökkentő erejének felismerése által. Ezen két, a vegyészetben régebben ismert, de nagyobb mérvben synthesis útján csak újabban előállított szer a hőcsökkentő hatás előidézésére és azon hatás eredményének felismerésére nézve annyit nyújtott, mint semmi más eljárás ezelőtt. A hideg és hűvös fürdők által képesek vagyunk a hagymázos beteg hőmérsékét a körülmények és a víznek hőfoka szerint majd 1/* , majd 1 sőt 2 °-nyira is leszállítani. A betegeknek közérzete rendesen szintén javul alatta , csak vérszegény betegek és erejükből igen kifogyottak hidegesznek meg kellemetlenül, az erőcsökkenés növekedik, s a szívműködés a fenyegetőségig leszállhat ; azonban még ezen kellemetlen eseményeket is rendesen elhárítja egy, a fürdőben, vagy a fürdő után alkalmazott csésze ben, vagy egy adag bor. A fürdők által előidézett hőcsökkentő hatás nem igen szokott 1—2 óránál tovább terjedni és mindenki, aki ezen módszert a czél tudatával használta, tudja, hogy a fürdőkádnak vízzel telve, mindig az ágy mellett kell állni, a betegnek 3—4, sőt többször naponkint fürdőbe tétetni, ami kórházban is terhes, míg a magángyakorlatban igen sok esetben kivihetetlen. Ott azonban, ahol ezen módszer követke z