Orvosi Hetilap, 1878. november (22. évfolyam, 44-47. szám)
1878-11-03 / 44. szám
s a vóban több esetben habár nem mindig füstölgő légenysavval és keményitőpéppel élénk jodkémhatást kaptam, úgy hogy a vérsavó fehérnyével nem minden esetben fedi el a jodkémhatást. (Folytatás következik). 924 A pneumatometriának és a tüdőbeli légcserének physicai alapjáról. Nkupaizer J. tr.-ról Budapesten. (Folytatás). A tüdőlégdag. A tüdőszövet ezen bántalmánál is csak azt szükséges kutatnunk, mily módon, s mily mérvben zavartatik általa a tüdőszövet működése. A tüdőlégdagnak lényege a tüdőszövet összehúzódási képességének csökkenésében, s ebből folyó, leginkább alveolaris kitágultságban áll. A túlságos kitágulással járó táplálkozási és vérkeringési zavarok, valamint az ezekkel okbeli összefüggésben lévő szövetelváltozások reánk nézve nem bírnak fontossággal. Tekintettel csak a tüdőszövet elégtelen összehúzódására és azon körülményre leszünk, mely szerint a tüdőszövet a kilégzés végén is nagyobbrészt kitágult állapotban — ú. n. belégzési helyzetben— marad. Egyedül ezen két mozzanat változtatja meg emphysemánál a pneumatometricus értékeket. A tüdőszövetnek elégtelen összehúzódása belégzés közben egyenesen szálítja le a kilégzési feszélyt, mert a tüdő erélytelen összehúzódása miatt a légösszesűrítés és evvel a kilégzési feszély kisebb mérvű lesz. A tüdő szövetének, főleg az alveolusok összehúzódásának erélytelensége leginkább azáltal jelzi magát, hogy a kilégzésre mért időben kellő összehúzódását nem végzi. Einnél hosszabb idő alatt ugyan képes volna annyira összehúzódni, mint az a rendes kilégzésnél megkívántatik, de ebben a bekövetkezett belégzés által akadályozva lesz. A tüdő ennélfogva mintegy állandó inspirationális kitágultságban van, s ez képezi a másik mozzanatot. Miután kilégzés végén a tüdő cserelevegőjét teljesen ki nem üríthette, a szükségképen benne maradt cserelevegő a veszteg levegőt szaporítni fogja. Következő belégzésnél a tüdőben levő nagyobb mennyiségű veszteg levegő kisebb mérvben fog ritkulhatni, s a támadt feszélykülönbség csekélyebb lesz. Ezt, a pneumatometer mint megfogyatkozott belégzési feszélyt fogja jelezni. De még más okból is csekélyebb belégzési feszélyt kell találnunk. A fentebb jelzett állandó mellürkitágítás magával hozza, hogy a mellkasnak, s evvel a tüdőnek további kitágítása korlátoltabb, mint ép egyéneknél. Mert természetes, hogy a már bizonyos fokig kitágított mellür, ezen fokon túl való oly mérvű kitágítását, mint egy ép ki nem tágított mellür meg nem engedheti. Ilyen légdagos kitágultságban lévő mellkas fordrozott belégzésnél tehát kisebb mérvű kitágítást, s evvel kisebb fokú légritkulást enged, mint egy ép embernek mellkasa. S így a belégzési feszély ez oknál fogva is csekélyebb lesz. Ezekből látható, hogy hideégdagadt úgy a be, mint pedig a kilégzés/ feszély leszállítva találtatik. Azonban láttuk, hogy a kilégzési feszély leszállítását a tüdőszövetnek erélytelen összehúzódása, tehát a kilégzési feszélynek leghatályosabb tényezője okozza. S innen magyarázható, hogy emphysemánál a kilégzési feszély nagyobb mértékben megfogyatkozott, mint a belégzési feszély. Legalább Waldenburg tapasztalati adatai azt mutatják, hogy a kilégzési feszély ezen bántalomnál nem csak viszonylagosan, de absolute is nagyobb mérvben csökkenve találtatik, amennyiben a kilégzési feszély értékei egészen a belégzési feszély értékei alá sülyednek. Természetes, hogy a bántalom kezdetével, midőn a körfolyamat még nem haladott eléggé előre, eme fennt említett mozzanatok teljességükben fel nem léphetnek, s így a légzési feszély az említett eltéréseket azon mérvben még fel nem mutathatja, így szintén a bántalom előhaladtával, midőn a légzési zavart compensáló készülék actióba lépnek már, az előbb leírt légzési feszélyek eltérést némileg módosító viszonyokat fogunk észlelni. Innen magyarázható, hogy a tüdőlégdag folyamában a légzési feszély különféle eltéréseit lehet találni. Következőkben megkísérlem azon tényezőket egyenként felsorolni, s befolyásukat a belégzési feszélyre kimutatni, melyek a tüdőlégdag folyamában a belégzési feszélyre módosítólag hatnak. A bántalom kezdetén fel kell tennünk, hogy a tüdőszövet, különösen az alveolusok összehúzódási képessége oly mértékben nem csökkent, mint később. Ezen felvétel mellett szól azon tapasztalati észlelet, mely szerint betegek a bántalom ezen fokán oly munkát, mely nagyobb erőmegfeszítés nélkül jár, végezhetnek anélkül, hogy léghiányt éreznének. Ebből következtethető, miszerint az alveolusok árterük azon változtatását, mely a közönséges, nem fordírozott légzéssel jár, még teljesen végezni képesek. Mihelyt ily betegek bármely okból mély belégzéseket eszközölnek, azonnal kezdenek léghiányt érezni. Az alveolusok a mély belégzéssel járó túlságos kitágításból nem képesek kellő időben összehúzódni, így nem képesek a szükségelt kilégzési feszélyt létrehozni, s azáltal a levegőt a tüdőből kellően kiszorítani. Ily módon megzavartatik a tüdőbeli légcsere, s előáll a léghiány. Világos, hogy az alveolusok ezen stádiumban fordírozott belégzésnél a belégzési eszközlő izomerő kitágítása ellenében ruganyosságuk megfogyatkozása miatt csekélyebb ellenállást fognak képezni. A belégzési feszély ennek következtében kedvező körülmények közt kelleténél nagyobbnak fog találtatni. Ha t. i. a betegség ezen stádiumában valaki légzési feszélyére megvizsgáltatik, akkor megtörténhetik, hogy a megvizsgálandó egyénnél az alveolusok, ha a vizsgálat előtt nyugalomban volt az illető, a rendes térfogatra összehúzódva találtatnak. Ez okból a tüdőben foglalt veszteg levegő mennyisége akkora, milyen ép viszonyoknak megfelel. A veszteg levegő mennyisége tehát nem képes még a belégzési feszélyt leszállítani, holott későbben, mint már fentebb kimutattam, azt tenni fogja. Ha az illető egyén most teljes erővel hirtelen eszközöl belégzést, akkor a belégző izmok a mellürt nagyobb mértékben fogják tágítani, mert az alveolusok ruganyosságuk csökkenése miatt kevésbé képesek ellenszegülni, mint ép ruganyosságuk mellett. S így egy rendesnél nagyobb mellűrben a rendesnek megfelelő mennyiségű veszteg levegő fog kiterjeszkedni. Természetes, hogy a támadt feszélykülönbség ily körülmények közt nagyobb lesz, vagyis a belégzési feszély rendesnél nagyobbnak fog találtatni. Ezen mérések eszközlésénél azonban igenóvatosnak kell lennie, s ellenőrzés végett szükséges, hogy a megvizsgált egyén pneumatométerben a higanyoszlopot hosszabb időn (pár másodperczen) át igyekezzék belégzési feszéllyel magasan megtartani. S csak ha az illető hosszabb időn át képes tetemes magasságban megtartani a higanyoszlopot, lehet felvenni, hogy belégzési feszélye nagyobb. A pneumatometer hamisan mutathat nagy belégzési feszélyt következő körülmények közt. Ha az alveolusok ruganyossága csökkent, akkor ez a belégzési izomerőnek kellő ellenhatást szembe nem állíthat. Emiatt a mellűr kitágítása hirtelen történik, s ennek megfelelőig a feszélykülönbség is oly gyorsan áll elő, hogy a manométerben foglalt higanyoszlop a légköri feszély által nem nyomatik fel, de fellöhetik. A higanyoszlop ennek következtében nemcsak oly magasra száll fel, mint azt a légköri túlnyomás feltolja, de a lökés hirtelensége saját tömegében ingást okozván, ezen tömegingásával (Eigenschwingung) még feljebb száll, s így hamisan mutat nagyobb belégzési feszélyt. ilyen esetben ’ 44* 925