Orvosi Hetilap, 1880. március (24. évfolyam, 10-13. szám)
1880-03-07 / 10. szám
közölve, a vizelet vizsgálatáról mit sem szól. Hogy különben léteznek heveny lázas gyomorbélhurutok, melyek mind albuminukát mind lépdaganatot mutatnak, azt Botkinnak egy jeles kis művéből, melyet nagy látkörű kórodai szellem leng át, tanulni alkalmam volt. (Die Contractilität der Mitz etc. 1874). Ő ezen köralakot azonban csak cholera-járvány előtt és után észlelte, mindannyiszor járványos kiterjedésben, s kedvencz eszméje értelmében, mely szerint a különféle körfolyamatok különböző járványos befolyások által módosíttatnak, s hogy ezáltal még különféle fertőző kóroknak vegyülékei és fattyúalakjai támadnak, mondom ezen nézet értelmében a cholerához rokon betegségnek tartja ama heveny bélhurutokat. A mi eseteinkre visszatérve, nem lehet azokat sem Fischt, sem Botkin említett esetei mellé sorozni, mivel sem lázasan, sem járványosan nem léptek fel ; az egyetlen lázas esetben csakugyan nem csak húgyfehérnyét, hanem lépdaganatot is találtunk. A többi esetekben a léplelet mellőzése alkalmasint negatív leletet jelent. Jövőre hasonló esetekben minden esetre a lépre is kellene ügyelni; meglehet, hogy nagyobb, s különböző helyeken gyűjtött kóranyag e tekintetben biztosabb eredményt fog szolgáltatni. Mint Fischt és az én észleleteimnek eredménye, kétségkívül áll az, miszerint vannak láztalan heveny gyomorbélhurutok, melyek a veséket bizonyos fokban bántalmazzák; ezen bántalom pedig vagy kizárólag hyalin hengerek és vesehám, részint fehérnyének a vizeletben való fellépéséből derül ki. Kérdés most, mi által okoztatik ezen esetekben a veséknek ezen kóros változása ? Hogyha az ilyen kóralakok csupán járványos jelleggel és kiterjedésben fordulnak elő, s ha mint némely lázas esetekben történt, mindannyiszor heveny lépdaganat volna az albuminuria mellett kimutatható, akkor jogosítva volnánk, mint choleránál, vörhenynél, diphtheriánál, egyszerűen a fertőzést felelőssé tenni a vesék bántalmazásáért , miután minden egyes fertőző kór a mindennapi tapasztalat szerint bizonyos előszeretettel más más terimbeles szervre gyakorolja befolyását. Botkin említett műve e tekintetben igen tanulságos felderítéseket ad. Már most a mi eseteink túlnyomólag egészen szórványos esetek, ahol fertőzési lehetőségről alig szólhatunk. Valamennyi rögtön fellépő, bő és szapora hasmenéssel járt, némelyek a dolerina képét adják. S noha eseteimben az albuminuria foka átlag arányos volt a tünetek hevességével, nem szabad szem előtt téveszteni, hogy oly észlelők, mint Lebert és Oppolzer járványos cholerináknál is hiában keresték a fehérnyét a vizeletben. Sőt az utóbbi nyomatékosan állítá, amint személyesen ajkáról hallottam, miszerint a cholera nostras az ázsiaitól az albuminuria hiánya által különbözik. Ebből legalább az következik, hogy a gyomorbél-tünetek foka nem felel meg mindig a vesebántalom fokának. Fischt azon magyarázatot igyekszik eseteire alkalmazni, melyet Bartels a cholerával járó albuminuriára nézve felállított. Bartels ugyanis a cholera-vese boncztani változásait hasonlóknak tartja azokkal, melyeket Cohnheim kísérleti úton a veseedények ideiglenes lekötése által előhozott. Ezen búvár t. i. a vérkeringésből ideiglenesen kizárt vese duzzadását, mely vérnedv és vértestecseknek az edényfalon keresztül kivándorlásából ered, és ezen edényfalaknak táplálkozási zavarából magyarázza, mely a bennük történő vérkeringés megakadásának következménye. Bartels már most azt hiszi, miszerint az üteres vérnyomás csökkenése, sőt majdnem megszűnése a cholera algid stádiumában, majdnem teljesen megakasztja a vérkeringést a vesékben, ami által a húgykiválasztás elapadása mellett hasonló változások jönnek létre a vese edényeiben, s másodlagosan szövetében, mint a veseedények kísérleti lekötése alkalmával Fischt az ő eseteiben a hengerek és hám felléptét a vizeletben szintén úgy igyekszik magyarázni, hogy a lágy és kicsiny érlökésben nyilvánuló csökkenése az üteres nyomásnak hasonló, bár minimális táplálkozási zavart idéz elő a veseedényekben, úgy hogy fehérnyetartalmú vérnedv izzad át rajtuk, mely a hengerek képződését okozza. Hozzáteszi továbbá, miszerint eseteiben a vérnyomás ezen csökkenése, noha azok a collapsus tüneteit nem mutatták, abból magyarázható, hogy kizárólag kóros egyénekkel volt dolga, kiknél a szív erejének lankadása már csekélyebbszerű okok által is lehetséges. Az én eseteim ellenkezőleg jobbára virágzó életkorban álló egyéneket illettek, kik azonban, mint említem, 9 eset közül 5-ben a collapsus tüneteit mutatták. Tehát csakugyan alig lehet kétség, hogy az albuminuria oka tényleg az apadt vérnyomásban rejlett, mely a vér térfogatának a rögtöni és bő hasmenés általi gyors kissebbedése folytán jött létre. De hogy a vérnyomásnak egyszerű, s többnyire nem is tetemes apadása már táplálkozási zavarokat okozzon a vese véredényeiben, olyannyira, hogy fehérnye átizadására adassák alkalom, ez nem igen látszik valószínűnek. Nagyobb fényt derít ezen folyamatok okbeli viszonyára egy újabban megjelent tanulmány Runeberg-től: „Ueber die pathologischen Bedingungen der Albuminurie“ (Deutsches Archiv 23. kötet). Szerző ugyanis az eddig uralgó nézettel szemközt kísérletileg bebizonyította, miszerint fehérnye oldatok annyival inkább hatolnak át állati hártyákon, minél kisebb az illető folyadék hydrostaticus nyomása, s ezen törvény által számos kísérleti és kórodai tényt derített fel, melyek az eddigi ellenkező nézet által kielégítő magyarázatot nem nyertek. Nem volna helyén, hogy ezen érdekes fejtegetésekre itten kiterjeszkedjem, csak annak említésre szorítkozom, miszerint a szívbajoknál épen akkor lép fel a húgyfehérnye, midőn a vérnyomás csökkenése szembetűnővé válik. Szerző kísérletileg nyert törvénye által nemcsak a cholerával járó albuminuriát magyarázza, hanem azt is, mely egyszerű, sem járványos sem fertőző, de heves hasmenéseknél fordul elő, említvén idevágó eseteket Kjellberg és Körner-től, melyek részben teljes analógiát mutatnak az általam vázolt esetekkel. Azon tény, miszerint állati hártya kisebb nyomás alatt inkább ereszti át a fehérnyelarányt mint nagyobb nyomás alatt, igen szép összhangzásban áll Cohnheim ismert kísérleteivel, egy ütér ideiglenes lekötését, vagy egy végütér embóliáját illetőleg, ahol a viszerekből visszaható vérnyomás bizonyára a rendesnél csak kisebb lehet, s mégis alakzott és alaktalan vérrészek átszivárgása a rendes eredmény. Csakhogy ezen beható folyamatoknál az edényfal mély változása jön létre, melyet a