Orvosi Hetilap, 1881. október (25. évfolyam, 40-44. szám)

1881-10-09 / 41. szám

839 hajtható. A számos elágazó műtéti alakok mellett egyér­­telműleg azon pontban történt megegyezés, hogy a fő a vérnek minél nagyobb megtakarítása, csakhogy e czél elérésére az egyik a tourniquet-ben, a másik az ütér elő­zetes alákötésében, a lebeny gyors képzésében minél gyor­sabb műtevésben és az ügyes segédletben sat. gondolta a mentő eszközt megtalálhatni. Erre nézve leghelyesebben úgy járunk el, ha Esmarch szerint iparkodunk a végtag hosszabb függesztése és lehető bepólyázása, mindenesetre azonban kaucsuk-csővel történő kitelhető alkalmazása mellett vérteleníteni a végtagot. Én a csövet szorosan a lágyék-c­ombhajlatban, a tompor fölött vezettem és az esetleges lecsúszás megakadályozására segéd által rögzít­­tettem. Most Langenbeck szerint előbb a seggpofából met­szettem ki, szorosan a csont mellett beszúrva, a lehetőség szerint hosszú lebenyt és azután a, ki- és beszúrás helyét egy a csontig érő haránt metszéssel egyesítettem, a lágy részek lehető hátratolása után a csontot lefűrészeltem, az edényeket alákötöttem. Most a nagy tompor mentében­­ vezetett a csontig érő hosszmetszés után az izfejecset sub-­­ periostal kifejtettem a­mi igen könyen sikerült. A siker-­­­hez bizonyosan a gyorsabb műtevésen kívül a vértelení­­­­tésnek prácis alkalmazása járult. Valamint ezen úgy a másik esetben is megemlítendő azon kellemetlen szövődmény, hogy az alákötési fonalak mind kigenyedtek. Egyéb következő műtéteimnél, hol catgutot használtam, sem ezzel, sem utóvérzéssel nem volt bajom. A harmadik esetre, hol iztoklob és szabad izporéz miatt bemetszést, majd drainezést voltam kénytelen alkal­mazni, annyit jegyzek meg, hogy sikeres lefolyása tisztán a fertőztelenítő Lister eljárásnak tudható be egy oly egyénnél, ki többször ismétlődő iztoklob miatt tetemesen elgyengült, gyermekségében rhachiticus csontbántalomban szenvedett. A beteg térdíze most ankylotikus, de a másikkal egyenlően táplált minden lobos tünet nélküli és azt tökéletesen használhatja. A negyedik eset fontos adat gyanánt szolgál arra, hogy felnőtteknél a dongatérd nagy fokainál a legegy­szerűbb és a legczélszerűbb műtevés az ékalakú kimetszés a sípcsontból. Tudvalevőleg az Ogston-féle műtét nem vezetett mindig ama eredményre, melyet tőle vártak, mert nem hiányoztak ankylosisok, sőt voltak halálosan végződő esetek is. A sebészek egy jó része ennélfogva az ízületnek vita el hagyásával majd a c­ombcsonton a büty­kök felett, majd a sípcsontnak megfelelőiig végeztek csontmetszést, s ezt a fertőztelenítő kötés védelme alatt kezelték, mint a nyílt csonttörést. A dongatérd kisebb fokainál ezen eljárás eléggé jónak bizonyult, a­mennyiben consecutive csak kisebbfokú pes varus jött létre, s ha a csont diaphysisének külső hézagosabb részén elég erős csontgyurma képződött, a beteg végtagjait a gyógyulás után tetemesen javulva használhatta. A sípcsonton végzett csontmetszés a re­­dressement-ra természetesen egymagában elegendő nem lehet, a szárkapocs szintén eltöretett vagy átfűrészeltetett. Ezen műtéti modort leginkább Billroth használta. Nagyobb­­fokú dongatérdnél azonban ezen eljárás nemcsak nem avított a beteg állapotán, hanem még inkább súlyosbí­totta azt, mert a térd meghagyott kóros állapotán kívül a betegnek még következőleges pes varusa támadt, s végtagja, mely azelőtt egy pontban, a térdben volt meg­törve, most a műtét után két ponton, a térd- és lábizület­­ben lesz megtörve. Ugyanez áll a supracondylar műtétre is. Alkalmam volt ily beteget látni, a járás teljes lehetet­lenné vált, s utóbb a lábon csontképlő műtét vált szük­ségessé. A sebészek tehát e másodlagos bajnak kikerülése czéljából nagyobb fokú dongatérdnél nagyobb ékalakú darabot metszettek ki a sípcsontból, midőn a lig­­tibio­­fibulare elszakítása és a szárkapocs eltörése nem válik szükségessé. Én is e műtéti módot választottam betegem­nél a jobb térden, hol a kóros változás nagyobb volt, mint a balon; mindennek daczára pes varus jött létre, de ez oly kisfokú, hogy a beteget járásában legkevésbé sem akadályozta. Még sikerültebb a redressement a bal vég­tagon. Megjegyzem még, hogy a műtétet nem vésővel és kalapácscsal, hanem a lágy részek óvatos kimélése mellett szár-, majd lánczfűrészszel végeztem, mely eljárást mint sokkal gyorsabb és kíméletesebb műtéti modort ajánl­hatom. A mellékelt ábrák a beteg végtagjainak állását a műtét előtt és után mutatják. A nagyfokú térdízmerevedés és zsugor miatt végre­hajtott térdízcsonkolás bár igen gyenge testalkatú és elő­zetes búskomorságban szenvedett, s ennek folytán tete­mesen elgyengült nőnél végeztetett, mégis teljes ered­ményre vezetett. A térdalj jelentékeny hegszövete, mely plastikai úton a szomszédságból nem fedezhetett, részint be-, részint kimetszetett. E heg a csontvégeknek történt consolidatioja után ép sarjakkal kitöltetett, behegedt. Az eset eléggé bizonyítja azt, hogy a térdízresectiv felnőttek­nél nem oly életveszélyes műtéti behatás, mint azt még nem rég ezelőtt hitték. A végtag rövidülése a csontnak nagy mérvű kimetszése miatt 8 cm-nyi ugyan, de ezt megfelelő czipő hordása által kiegyenlíthetni. A végtag táplálati viszonyai ép oly jók, mint a balé. A második hasonló ok miatt resecált beteg gyógylefolyását orbánczon kívül, mely már visszafejlődött, fiatalabb kora hátráltatta. Az eset adat arra nézve, hogy a 16. évet meg nem 940

Next