Orvosi Hetilap, 1883. április (27. évfolyam, 13-17. szám)

1883-04-01 / 13. szám

321 322­ ­ is említ. Az, hogy ezen sértés esetleg a belső fokig is benyúlt volna, ezen körülmény több, itt elő nem hozható okoknál fogva előttem igen valószínűtlen. Cortico cerebralis hemiplegiával állunk tehát szemközt, mely fényesen igazolja mindazon kutatásokat, melyek újabb idő­ben ezen irányban végeztettek. Ismeretes ugyanis, hogy Mank ellentétben másokkal az úgynevezett motorikus zónát egy­szersmind az illető testfél érző zónájának is tekinti, mely kifeje­zés alatt nemcsak a bőr érzőképessége, hanem az innen innervált összes izmok érző­képessége , tehát az érintő és nyomó képze­letek, a helyzetváltoztatási képzeletek, a mozgási képzeletek és a tapintóképzeletek értendők. És csakugyan jelen vannak bete­günknél mindama tünetek, melyeket Münk kéreghüdés­ elneve­­zés alatt érteni akar, s melyeket mi Wernicke után joggal kéreg ataxiának nevezhetünk most, miután az egyes gócztünetek inten­­sitása már valamit engedett. Kiemelhetem itt, hogy eddigi isme­reteim szerint, Münk nézeteit támogató hasonló esetek leírását az irodalom áttekintésénél csak keveset találtam, a beteg tehát olyan véletlen és becses experimentum, melyet így csakis az állat­kísérletben lehet szemlélhetővé tenni. Hogy betegünknél csakugyan corticalis roncsolással van dolgunk, azt igazolja még egy más tünet is, mely rendes kísérője a corticalis bántalmaknak: ez pedig a corticalis epilepsia. Bete­günk ugyanis még epileptikus is, még­pedig tíz év óta, tehát az első epileptikus roham a szenvedett sértés után 16 év múlva, 16 éves korában jelentkezett. Ilyen rohamot mi is észlel­tünk a betegnél nappal, noha ő maga azt állítja, hogy rohamai leginkább éjjel szoktak jelentkezni. Az észlelt roham szigorúan megtartotta a corticalis typust: kezdődött a paretikus jobb facia­lis rángatódzásával, innen átterjedt a nyakra, a jobb felkarra, törzsre és lábakra, úgy hogy a cronikus rángások eleinte csak a jobb testfélen voltak jelen, s a beteg jobbra fordult; néhány másodpercz múlva mindkét oldali rángásokban hánykolódott a beteg. Mellesleg megjegyzem, hogy betegnek psychikus izgalmai is ezen corticalis epilepsia által vannak előidézve, s hogy szellemi tehetségei is, mint ez rendesen meg­szokott történt hanyatlásnak indultak. Rövid taglalást érdemelnek még a betegnél található ideg­­táplálati zavarok is. Felnőttek hűdött végtagjain, legyen a tatlás oka akár cortico-medullaris, akár pedig ganglio-capsularis roncsolás, izom­­­atrophiák csak a bántalom igen hosszú fennállása után következ­nek be és akkor is ritkán észleltettek ; sőt ellenkezőleg a bénult végtagok sokszor duzzadtak, s így azt a benyomást teszik, szem­ben az egészséges testrészekkel, mintha hypertrophizáltak lenné­nek. Esetünkben azonban azt találjuk, hogy a hűdött testfélen az izmok nemcsak hogy egyenletesen sorvadtak, sőt még a csontok is bizonyos kifejlődési fokon megállapodtak. Azok a táp­­lálati zavarok, melyeket gerinczagyi bántalmak kíséretében oly gyakran észlelhetünk, pl. a paralysis glosso­pharingealisnál, az előrehaladó izomsorvadásnál, az essentialis gyermekhüdésnél stb. a gerinczagyi mellső szarvak idegsejt-oszlopai által vannak feltételezve, s esetünknek kiváló jelentőséget épen a trophoneuro­­tikus zavar kölcsönöz, mely a mellett szól, hogy az agykéreg senso-motorikus területe is egy trophikus központnak tekintendő, mely a tőle függő testrészek táplálati viszonyait kormányozza. Különben az ezen irányban végzett állatkisérleti adatok is ezen felfogás mellett szólanak. Förster (Berliner klinische Wochenschrift, 1880. 50-ik sz.) gyermekeknél írt le a betegünknél található táplálati zavarokhoz hasonlókat, s azt mondja, hogy ezen trophoneurotikus zavarok csakhamar a szenvedett sértés után (pár hét alatt) bekövet­keznek és állandók maradnak. Úgy látszik, a betegünknél talál­ható csont-rövidülések és izomatrophiák nem igen szólanak ezen­­ tapasztalat mellett, mert jelen esetben a bénult testfél csontjai és izmai nem puerilis jellegűek, hanem férfiúi korra vallanak, csakhogy valamivel az egészséges testfél mögött visszamaradtak , annak jeléül, hogy bár lassabban és tökéletlenebbül, de mégis tovább nőttek és fejlődtek. Végül esetünk méltatását néhány utóbírálati megjegyzéssel óhajtanám bezárni. Láttuk, hogy betegünknél a hemiplegia corticalis elroncso­­lás által van feltételezve. Az elroncsolás okvetlenül maga után­­ vonta a motorikus zónából kiinduló jobb oldali pyramis-pályának másodlagos elfajulását, mely a betegnél talán már most, mint egy szürke színű zsinór keresztü­lvonul a belső fokon, az agykocsány­­talpon és a hídon, hogy a lobrok kereszteződése által a gerincz­agy jobb oldalkötegévé (csak részben) legyen, míg a nem keresztezett része, a bal oldali mellső kötegnek belső szelvényét fogja képezni. A jobb oldali laborpályának másodlagos elfajulásától függ betegünknél az irritatív­ jellegű spastikus contractura, s más­részt az izom-reflexek fokozódottsága, mely tüneteket kiváló­­lag az úgynevezett izomsorvasztó oldalköteg keményedésnél (scle­rose laterale amyotrophyque) szoktuk észlelni, de azon különb­séggel, hogy itt az oldalkötegek keményedése, mint önálló és az agytól független rendszer­betegség lép fel. Betegünk első epileptikus rohamát az elszenvedett sértés után jó későn, 10 év elteltével kapta. Ismeretes, hogy a koponya­sértések által feltételezett epilepsiák rendesen bizonyos idő el­telte után szoktak jelentkezni, mely idő eddigi tapasztalatok sze­rint 6 hét és 2 év között ingadozik. Valószínű, hogy ezen eset­ben az elég korán végzett trepanatio tolta ki oly messzire az első roham megjelenését, mi csak ama tapasztalomnak bizonyságáúl szolgálhat, melyet Navratil t­r. sz. Rókus-kórházi II-dik sebészi osztályán szereztem , hogy átható koponyasérülések után minél előbb, még kisebb fokú horpadások után is trepanálni kell, mert az igen régi eseteknél is, néha némi javulást lehet előidézni. Természetesen, nagyobb fokú roncsolások után akár lékelünk, akár nem, az epilepsia soha el nem marad. Tekintetbe veendő még különben a sértést szenvedett tájék is. A homlok- és nyakszirt­­lebenynek bármely fokú corticalis elroncsolása epilepsiát csak rit­kán idéz elő, a­miről két előttem ismeretes egyénnek nagyfokú homlokcsont-tájéki roncsolásai élénk bizonyságot tesznek. Egyik­nél a bal homlokdudornak megfelelőleg, a másiknál a homlok­csontnak a halántékcsonttal kobzódó részén történt egészen az agy állományát is elérő sértés a­nélkül, hogy az epilepsia máig beköszöntött volna. Annál érzékenyebb azonban a motorikus zóna és a halánték-lebeny igen könyen megmagyarázható okoknál fogva. Hátra volna még, hogy ezen eset prognosisáról és esetle­ges therápiájáról szóljak valamit. A jóslatot, illetőleg bizonyos az, hogy betegünk rövid időre tébolydás gyógykezelésre fog szorulni. Epileptikus rohamai mindinkább psychikus izgalmakat és nehéz­kóros aequivalenseket fognak kiváltani, azaz dühöngési izgalmak és valóságos maniakális rohamok mind sűrűbben fognak jelent­kezni. Ezekkel egyenlő lépésben fog az egyénnek szellemi ereje is hanyatlani, azaz betegünk el fog butulni. Therapeutikus beavatkozásunk itt egyes egyedül arra fog szorítkozni, hogy az idegrendszer reflex-ingerlékenységét alászállító szereket: bromkalium, bromnatrium, bromammonium, atropin, flór, zincl stb. készítményeket adagolhatunk. Bénult karját a beteg 13*

Next