Orvosi Hetilap, 1883. április (27. évfolyam, 13-17. szám)
1883-04-01 / 13. szám
321 322 is említ. Az, hogy ezen sértés esetleg a belső fokig is benyúlt volna, ezen körülmény több, itt elő nem hozható okoknál fogva előttem igen valószínűtlen. Cortico cerebralis hemiplegiával állunk tehát szemközt, mely fényesen igazolja mindazon kutatásokat, melyek újabb időben ezen irányban végeztettek. Ismeretes ugyanis, hogy Mank ellentétben másokkal az úgynevezett motorikus zónát egyszersmind az illető testfél érző zónájának is tekinti, mely kifejezés alatt nemcsak a bőr érzőképessége, hanem az innen innervált összes izmok érzőképessége , tehát az érintő és nyomó képzeletek, a helyzetváltoztatási képzeletek, a mozgási képzeletek és a tapintóképzeletek értendők. És csakugyan jelen vannak betegünknél mindama tünetek, melyeket Münk kéreghüdés elnevezés alatt érteni akar, s melyeket mi Wernicke után joggal kéreg ataxiának nevezhetünk most, miután az egyes gócztünetek intensitása már valamit engedett. Kiemelhetem itt, hogy eddigi ismereteim szerint, Münk nézeteit támogató hasonló esetek leírását az irodalom áttekintésénél csak keveset találtam, a beteg tehát olyan véletlen és becses experimentum, melyet így csakis az állatkísérletben lehet szemlélhetővé tenni. Hogy betegünknél csakugyan corticalis roncsolással van dolgunk, azt igazolja még egy más tünet is, mely rendes kísérője a corticalis bántalmaknak: ez pedig a corticalis epilepsia. Betegünk ugyanis még epileptikus is, mégpedig tíz év óta, tehát az első epileptikus roham a szenvedett sértés után 16 év múlva, 16 éves korában jelentkezett. Ilyen rohamot mi is észleltünk a betegnél nappal, noha ő maga azt állítja, hogy rohamai leginkább éjjel szoktak jelentkezni. Az észlelt roham szigorúan megtartotta a corticalis typust: kezdődött a paretikus jobb facialis rángatódzásával, innen átterjedt a nyakra, a jobb felkarra, törzsre és lábakra, úgy hogy a cronikus rángások eleinte csak a jobb testfélen voltak jelen, s a beteg jobbra fordult; néhány másodpercz múlva mindkét oldali rángásokban hánykolódott a beteg. Mellesleg megjegyzem, hogy betegnek psychikus izgalmai is ezen corticalis epilepsia által vannak előidézve, s hogy szellemi tehetségei is, mint ez rendesen megszokott történt hanyatlásnak indultak. Rövid taglalást érdemelnek még a betegnél található idegtáplálati zavarok is. Felnőttek hűdött végtagjain, legyen a tatlás oka akár cortico-medullaris, akár pedig ganglio-capsularis roncsolás, izomatrophiák csak a bántalom igen hosszú fennállása után következnek be és akkor is ritkán észleltettek ; sőt ellenkezőleg a bénult végtagok sokszor duzzadtak, s így azt a benyomást teszik, szemben az egészséges testrészekkel, mintha hypertrophizáltak lennének. Esetünkben azonban azt találjuk, hogy a hűdött testfélen az izmok nemcsak hogy egyenletesen sorvadtak, sőt még a csontok is bizonyos kifejlődési fokon megállapodtak. Azok a táplálati zavarok, melyeket gerinczagyi bántalmak kíséretében oly gyakran észlelhetünk, pl. a paralysis glossopharingealisnál, az előrehaladó izomsorvadásnál, az essentialis gyermekhüdésnél stb. a gerinczagyi mellső szarvak idegsejt-oszlopai által vannak feltételezve, s esetünknek kiváló jelentőséget épen a trophoneurotikus zavar kölcsönöz, mely a mellett szól, hogy az agykéreg senso-motorikus területe is egy trophikus központnak tekintendő, mely a tőle függő testrészek táplálati viszonyait kormányozza. Különben az ezen irányban végzett állatkisérleti adatok is ezen felfogás mellett szólanak. Förster (Berliner klinische Wochenschrift, 1880. 50-ik sz.) gyermekeknél írt le a betegünknél található táplálati zavarokhoz hasonlókat, s azt mondja, hogy ezen trophoneurotikus zavarok csakhamar a szenvedett sértés után (pár hét alatt) bekövetkeznek és állandók maradnak. Úgy látszik, a betegünknél található csont-rövidülések és izomatrophiák nem igen szólanak ezen tapasztalat mellett, mert jelen esetben a bénult testfél csontjai és izmai nem puerilis jellegűek, hanem férfiúi korra vallanak, csakhogy valamivel az egészséges testfél mögött visszamaradtak , annak jeléül, hogy bár lassabban és tökéletlenebbül, de mégis tovább nőttek és fejlődtek. Végül esetünk méltatását néhány utóbírálati megjegyzéssel óhajtanám bezárni. Láttuk, hogy betegünknél a hemiplegia corticalis elroncsolás által van feltételezve. Az elroncsolás okvetlenül maga után vonta a motorikus zónából kiinduló jobb oldali pyramis-pályának másodlagos elfajulását, mely a betegnél talán már most, mint egy szürke színű zsinór keresztülvonul a belső fokon, az agykocsánytalpon és a hídon, hogy a lobrok kereszteződése által a gerinczagy jobb oldalkötegévé (csak részben) legyen, míg a nem keresztezett része, a bal oldali mellső kötegnek belső szelvényét fogja képezni. A jobb oldali laborpályának másodlagos elfajulásától függ betegünknél az irritatív jellegű spastikus contractura, s másrészt az izom-reflexek fokozódottsága, mely tüneteket kiválólag az úgynevezett izomsorvasztó oldalköteg keményedésnél (sclerose laterale amyotrophyque) szoktuk észlelni, de azon különbséggel, hogy itt az oldalkötegek keményedése, mint önálló és az agytól független rendszerbetegség lép fel. Betegünk első epileptikus rohamát az elszenvedett sértés után jó későn, 10 év elteltével kapta. Ismeretes, hogy a koponyasértések által feltételezett epilepsiák rendesen bizonyos idő eltelte után szoktak jelentkezni, mely idő eddigi tapasztalatok szerint 6 hét és 2 év között ingadozik. Valószínű, hogy ezen esetben az elég korán végzett trepanatio tolta ki oly messzire az első roham megjelenését, mi csak ama tapasztalomnak bizonyságáúl szolgálhat, melyet Navratil tr. sz. Rókus-kórházi II-dik sebészi osztályán szereztem , hogy átható koponyasérülések után minél előbb, még kisebb fokú horpadások után is trepanálni kell, mert az igen régi eseteknél is, néha némi javulást lehet előidézni. Természetesen, nagyobb fokú roncsolások után akár lékelünk, akár nem, az epilepsia soha el nem marad. Tekintetbe veendő még különben a sértést szenvedett tájék is. A homlok- és nyakszirtlebenynek bármely fokú corticalis elroncsolása epilepsiát csak ritkán idéz elő, amiről két előttem ismeretes egyénnek nagyfokú homlokcsont-tájéki roncsolásai élénk bizonyságot tesznek. Egyiknél a bal homlokdudornak megfelelőleg, a másiknál a homlokcsontnak a halántékcsonttal kobzódó részén történt egészen az agy állományát is elérő sértés anélkül, hogy az epilepsia máig beköszöntött volna. Annál érzékenyebb azonban a motorikus zóna és a halánték-lebeny igen könyen megmagyarázható okoknál fogva. Hátra volna még, hogy ezen eset prognosisáról és esetleges therápiájáról szóljak valamit. A jóslatot, illetőleg bizonyos az, hogy betegünk rövid időre tébolydás gyógykezelésre fog szorulni. Epileptikus rohamai mindinkább psychikus izgalmakat és nehézkóros aequivalenseket fognak kiváltani, azaz dühöngési izgalmak és valóságos maniakális rohamok mind sűrűbben fognak jelentkezni. Ezekkel egyenlő lépésben fog az egyénnek szellemi ereje is hanyatlani, azaz betegünk el fog butulni. Therapeutikus beavatkozásunk itt egyes egyedül arra fog szorítkozni, hogy az idegrendszer reflex-ingerlékenységét alászállító szereket: bromkalium, bromnatrium, bromammonium, atropin, flór, zincl stb. készítményeket adagolhatunk. Bénult karját a beteg 13*