Orvosi Hetilap, 1883. június (27. évfolyam, 22-25. szám)
1883-06-03 / 22. szám
is előfordulnak, az ismeretes, de ezekkel itt nem foglalkozhatom. A rendelkezésemre álló esetekben, melyeket részint Bluhm összeállításából 1875-ig, részint a későbben közlött, s kivonatosan a „Centralblatt f. Chirurgie“ czímű folyóiratban foglalt közleményekből a legújabb időkig merítek, kitűnik, hogy az eskór előidéztetett egy esetben a lágy részek, 30-szor a koponyacsontok sértése után, mégpedig 15-ször csonthorpadás volt jelen, 12-szer csonttörés, s ezek között 3-szor a beállott lábos folyamat következtében csontkinövések fejlődtek ki, melyek az eskórt okozták; végül 3-szor az agy sértése szolgált okot az eskór kifejlődésére. Eme számadatok csak relatív értékűek ; természetesen nem dönthető el általuk a különböző koponyasértések, s az ezután fellépő eskór közötti számarány, hisz nem öleli fel sem az összes koponyasértéseket megbízható ilynemű adatok hiánya miatt, s hasonló okból sem az ezek után fellépő eskórok összes számát. Mindazonáltal némi tanulságokat mutat ez összeállítás ; feltűnő, az eskór felléptének gyakorisága a koponyacsontok sértése után a lágy részek és az agy sértésével szemben Ama időköz, mely a szenvedett sértés és a beálló eskór között elmúlt, igen különböző. Azon esetek, melyekben az időpont fel van jegyezve, következőt mutatnak : a sértés után rögtön hat esetben lépett fel eskór, egy és hat heti időközben háromszor, két hó múlva ötször, hat hó múlva ötször, egy év múlva kétszer, két év múlva négyszer, 5, 6, 12 és 17 év múlva egyszer-egyszer, 8 év múlva kétszer. A leghosszabb idő, mely a szenvedett sértés és az utána fellépő eskór között lefolyt 17 év volt. Ez esetet Bell a „British Medical Journal“ 1870-es évi folyamában közli. A betegnél 7 éves korában külerőszaki sértés után a jobb falcsont horpadása jött létre. 17 év múlva e helyen fájdalmasság lépett fel, s fejfájás, szédülés, majd őskóros rohamok jelentkeztek, melyek miatt Bell a koponyalékelést javultnak tartotta. A műtét után az eskóros rohamok teljesen megszűntek , a beteg meggyógyult. Látjuk, hogy az eskór az esetek jelentékeny számában nem közvetlenül a sértés után lép fel, hanem, hogy a sértés után rövidebb-hosszabb idő folyhat le, mely idő alatt az egyének aránylag jó egészségnek örvendenek, mint említett esetemben két évig, Bell esetében 17 évig. De még oly esetekben is felléphet bizonyos idő múlva az eskür, bár ezeknek száma aránylag véve igen kevés, s a műleges beavatkozás javalatának helyessége mellett szól, hol a tört csontdarabok eltávolíttattak; így mint fenntebb említem, 69 ilyen mütett koponyasértettnél 14 esetben mutatkozott eskór; ilyen volt Laufenauertnr. tagtárs által ez egyletben nem rég bemutatott, s bold. Balassa tr. által mütett eset, hol az eskór 10 évvel a sértés és a történt lékelés után lépett fel. Az okok, melyek miatt az eskór a szenvedett sértés után csak hosszabb időre lép fel, különbözők, s abban állanak, hogy az elváltozások, melyek az eskór kifejlődéséhez vezetnek, csak lassan állanak be : a bőr sértésénél míg a heg képződött; a csontok sértéseinél, míg rajtuk az agyi működés változását előidéző kinövések keletkeznek, vagy a horpadásoknál, míg a csont az alatta levő szövetek táplálkozására módosító befolyással nincs. Eme tapasztalatok után is önkénytelenül felmerül a kérdés, váljon adott esetben, ha a koponyacsontok sérüléseivel, nevezetesen horpadással állunk szemben, melyeknek a jelenben semmi, az agy működést zavaró tünetei nincsenek, de később bizonyos idő múlva lehetnek ; váljon, mondom, ily esetekben a begyógyulást beavatkozás nélkül engedjük-e végbe menni, vagy pedig távolítsuk el a behorpadt csontot trepanatio által ? Szabad-e prophylaktikus szempontból trepanálnunk azért, hogy egy, később eshetőlegesen fellépő bántalmat megelőzzünk ? A lékelés maga a különböző szerzők által különbözőképen ítéltetik meg. Dupuytren, Dieffenbach, Stromeyer határozottan elvetik a műtét jogosultságát, Dupuytren szerint sok beteg életben maradandóit, ha trepanatiót nem végeztek volna, mert ezáltal a már meglevő bántalom oly fokra emelkedik, melyben a halál annál bizonyosabb. Dieffenbach jobban fél a lékeléstől, mint a bántalomtól, mely miatt azt végezni kell. Legjellemzetesebb Stromeyer állítása, ki, hogy saját szavait idézzem így szól: „Wer heut zu Tage noch trepankrt, ist selbst auf den Kopf gefallen“. Feltételesen javalják a lékelést: Chelius, Beck, Roser, Bergmann és Bruns. Ez utóbbi szerint javall a lékelés: 1) Komplicált csonttöréseknél: a lágy részek bemetszése után a csontszálkák eltávolítandók. 2) Ha a horpadás i—3 vonal mély, nem kell lékelni, de ha az */* hüvelyknél mélyebb a műtét kiviendő. Bruns a prophylactikus trepanatiót egészen elveti; Pirogoff csak akkor ajánlja azt, ha az idegen test nehézség nélkül eltávolítható, s a beteg a műtevést kívánja. Legouest 1867-ben a „société de Chirurgie“ ülésében tartott vitatkozás alkalmával a lékelést a depressio minden esetében ajánlja még akkor is, ha agyi tünetek hiányzanak. E nézetek azonban a sebészet mai álláspontja szerint elhatározásunkban mérvadók nem lehetnek. E nézetek támadtak akkor, midőn a hiányos sebkezelés folytán a járulékos sebkórok oly gyakoriak voltak főleg a koponyán, hogy a műtői beavatkozás maga veszélyesebbnek tűnt fel, mint maga a sértés folytán létrejött bántalom, midőn az agytájak functióinak hiányos ismerete következtében a bántalom localisatiója problematikus volt. Ma máskép áll a dolog. A mai sebkezelés által a sebkórok oly ritkák, mint talán ama időben, melyben a fennti nézetek támadtak, azok hiányoztak. Az agyi functiók jobban vannak ismerve, s a bántalom localisatiója az esetek nagy számában szabatossággal tehető. Ez okok a műtét jogosultságát teljes mértékben visszaállítani vannak hivatva. A javalatok felállítása az eddigi anyag szerint nem történhetik meg egész szabatossággal ; annyit azonban mondhatni, hogy a trepanatio javalatának felállítása kétes esetekben ép oly, ha nem jogosultabb szerepre van hivatva, a genuin és corticalis epilepsiát kivéve, az agybántalmak kórisméjének pontos meghatározásánál, mint ahogy a hasmetszést végezzük hasonló esetekben. A műtétet magát a sebészet mai technikájával, sebkezelésével teljesen veszélytelen beavatkozásnak kell tekinteni. Még inkább áll ez a koponyacsontok lékelésénél. Én 12 esetben lékeltem különböző okoknál fogva, s egyetlen esetben sem vesztettem el lékelés miatt a beteget. Épen úgy áll a dolog a prophylactikus trepanatió-22*