Orvosi Hetilap, 1889. július (33. évfolyam, 27-30. szám)
1889-07-07 / 27. szám
1889. 27. sz. ORVOSI HETILAP bizonyítja, hogy a benzoylvegyleteket majdnem minden veszteség nélkül lehet egymástól különválasztani. A vizeletben foglalt diaminoknak egymáshoz való viszonya azonban ép oly kevéssé maradt állandóan ugyanaz, mint ahogy nem maradt ugyanaz absolut mennyiségük sem. Egyes esetekben azt észleltük, hogy a tetramethylendiaminkiválasztás a pentamethylendiaminénál nagyobb volt; különösen akkor ötlött ez fel, midőn az aljak absolut mennyisége csekély volt. 1888. deczember havában volt utoljára alkalmunk a cystinuriás beteg vizeletét, 9, egymásra következő napon vizsgálni. A diaminkiválasztás ez időszakban igen csekély volt. Csakis egyetlenegy napon találtunk a beteg vizeletében diamint, a leválasztott, összesen 0 091 gm. súlyú benzoylvegyület, olvadáspontja után ítélve, majdnem teljesen tiszta dibenzoyltetramethylendiaminnak felelt meg. A többi 8 napon nem bírtunk a vizeletből, megmérhető mennyiségben diaminokat előállítani. Ezen idő alatt a cystinkiválasztás változatlanul fennállott; a vizeletben naponként csekély tömegű cystinüledék volt látható. A cystinkiválasztás egyébként 8 napon keresztül a benzoylcystin előállítása útján is meg lett határozva; e mellett figyelembe veendő, hogy e módszer kissé alacsony értékeket nyújt. A 24 órai vizeletmennyiségből az 1-só napon 0'522 gm., a 2-dik napon pedig 0'185 gm. benzoylcystin volt leválasztható. A következői napon összesen 3'030 gm. benzoylcystin lett leválasztva, vagyis egy napra számítva 0'600 gm. benzoylcystin (== n'20'7 gm. cystin). A friss vizelet 2 napon alos, 3 napon közömbös és 2 napon gyengén savanyú kémhatást mutatott. Hólyaghurutnak tünetei ez időtájt nem voltak jelen. Alig ezen utolsó észlelési időszak alatt a vizeletben csakis egyetlenegy napon találtunk diamint, addig ugyanakkor a bélsárból tetemes mennyiségben sikerült diaminokat előállítanunk, mint ahogy arról a közlemény 7-dik fejezetében még bővebben lesz szó. (Folytatása következik.) Suggestio-hypnosis és tébolyodottság. Konrád Jenő tr. igazgató-főorvostól Nagyszebenben. (Vége.) S. úr (bölcsész) kihallgatást kér négy szem között. Panaszolja, hogy W. őt hypnotizálja, daczára annak, hogy ő ezt kikérte magának. „Beszélgettünk — mondja S. — a hypnotismusról s én W. nézetei ellen, melyeket absurdumoknak tartottam, állást foglaltam. EkkorW. fogadást ajánlott, hogy azt kell álmodnom, a mit ő akar. Elfogadtam. W. egy közös ismerősünket jelölte meg, megjelölvén egyszersmind a körülményeket is, melyek között látni fogom. Minden úgy következett be, amint ő ezt előre mondta. A dolgot a véletlen játékának tartva, a kísérletet még kétszer ismételtettem. Az álomkép mindig az általa előre megjelölt volt. Miután ezen kísérletek után sajátszerű levertséget éreztem, kértem, hogy engem többé ne hypnotizáljon. Ennek daczára ismételten ugyanazon álmaim voltak, összekötve nagy gerinczfájással és nemi izgatottsággal. Kérdőre vontam W.-t. Nevetve felelé, hogy tudja mi történt, mert lefekvés előtt reám gondolt. Miután tudom, hogy az orvosok a hypnotizálást ártalmasnak tartják s én ez ártalmakat érezem, kérem tiltsa be W.-nek a további kísérletezést“. Tehát itt hipnotikus infektió lépett fel. Azt feleltem S.-nek, hogy W.-nek a gondolkozást be nem tilthatom ugyan, de azt ajánlom, alkalmazza az antihypnosist, ami abban a gondolatban áll, hogy akarata ellen senkit sem lehet hypnotizálni. A szer eddigelé használt. A beteg két év óta áll megfigyelésem alatt. Szabadon jár, társaságokban mozog, üldöztetésről soha nem nyilatkozik, fellépése korrekt, magaviselete kifogástalan. De hypnotikus téveszméiből nem enged semmit. Ez esetet az idült tébolyodottság nagy csoportjához kell beosztani. A terheltség, a gondolkozás különösége, a hajlam testi érzeteket külbefolyásoknak tulajdonítani, a téves eszmékhez való makacs ragaszkodás, ezek alaptünetek, melyek a bántalom jellemét félreismerni nem engedik. Az alosztályok jellemző tünetei: az üldöztetés, nagyzás, hypochondria, az erotikus, vallásos elem stb. itt hiányoznak. Üldöztetési téveszmék halk jelentkezésén kívül — a nélkül, hogy azok rendszerbe foglalása megkisértetett volna — egyedül egy modern tudományos thema kérdéseiből alakult téveszmék uralják a tért s e téveszméknek főképen sensatiók szolgáltatják az alapot. Persze nem lehet állítani, hogy ennek a tébolyodottságnak egyedül a hypnotismus az oka, mert nagyon valószínű, hogy a beteg, ha a hypnotikus állapotokról tudomással nem bír, alkalmasint a telephon titkait hívja vala segítségül. Ezen kóreset alkalmából felmerülhet a kérdés: vájjon a hypnosis és a tébolyodottság között csak külső, véletlen összefüggés áll-e fenn, azaz a hypnotismus a tébolyodottságnak csak bizonyos színezetet kölcsönöz-e (mint esetünkben), avagy létezik a kettő között valami belső összefüggés is? Az alább következő fejtegetések nyomán a mellett vagyok, hogy belső összefüggés is létezik. Van forrás, melyből téveszmék közvetlenül erednek. Ez a forrás a hallucinatio, az „ötlet“, a kényszergondolat. A hallucinatio és a suggestio között itt analogia áll fenn. A hypnotisáknak bemondják, hogy ő fejedelem, ibolyát kereső leány stb. s ő ezt hiszi és e Ilit szerint fog viselkedni: e téveszme uralkodik rajta; ha azt parancsolják neki, hogy a körülötte csúszó kígyókat kergesse el, X-et szúrja le, vakon engedelmeskedik. A hallucinansok bizonyos fajtájának is azt mondja a hang: „fejedelem vagy, hóhér vagy“ se hallucinans ezt hiszi; a hang rendeli, hogy népeihez felhívást intézzen, hogy X-et végezze ki: a hallucinans engedelmeskedik. Alapjában véve a hallucinatio nem tesz egyebet, mint amit a hypnotisor tesz: suggerál. A hypnotisak és a hallucinans egyformát cselekszenek: követik a suggestiót. Mindkettőnél fennáll a képtelenség, mérlegelő képzeleteket előhívni s azokat ellenképzetek, ellenindokok gyanánt értékesíteni; az önelhatározási képesség, a kritika ki van zárva. Egy elmebeteg-hallucináns és egy hypnozisolt között mindenesetre van egy fontos különbség, s ez az, hogy az utóbbinál a rendkívüli állapot időleges és könnyen megszüntethető, ellenben az előbbinél állandó és nehezen reparabilis vagy épen irreparabilis. De nem lehetne minden további megokolás nélkül állítani, hogy ez a különbség, ami az alapfolyamatot illeti, egyszersmind lényeges is. A képzeletkor valami kóros módosulásának mindkettőnél jelen kell lenni s a tünetek analógiája feljogosít bennünket arra, hogy a suggestio-hypnosisnál és a tébolyodottságnál az alapfolyamatok azonosságát vagy rokonságát kutassuk. Az elmeműködések alapfolyamataira nézve positív tudásunk nincsen; az elméleti okoskodáshoz kell tehát folyamodnunk és így — in ultima analysi —a tömecsekkel kell foglalkoznunk. Ha a „képzelet“ bizonyos agypályákon lefutó tömecsmozgás, akkor nagyon valószínű, hogy a képzelet és az általa kifejezett állapot között csak fokozati különbség létezik, így az elpirulás képzelete, ha az alapjául szolgáló tömesfolyamat bizonyos intensitást ér el, valóságos elpirulást idézhet elő, amennyiben a társult edénybeidegzés tömesfolyamata is az actio erősségéig fokozódik. Ha felidézik bennünk az alvás képzeletét, ebből természetesen még nem következik az, hogy valósággal el is aludjunk. Két feltétele van annak, hogy a képzelet a valóságos állapotba átmenjen. Először a képzelet tömesmozgásának el kell érnie azt az intensitást, mely a valóságos állapotnak megfelel ; másodszor nem szabad más képzeleteknek közbejátszani, melyek az eleven erőt más pályákra terelve, az álom képzeletének intensitását gyengítenék. :550