Orvosi Hetilap, 1889. november (33. évfolyam, 44-47. szám)

1889-11-03 / 44. szám

1889. 44. sz. ORVOSI HETILAP Mindenekelőtt a vele rokon chloralhydratot kell tekin­tetbe vennem, mely felett a chloralamid azon határozott előny­nyel bir, hogy a szívre károsan nem hat Ismeretes továbbá, hogy a chloralhydrat ellenjavalatát a hysteria és epileptikus állapotok képezik, noha alkalmam volt arról meggyőződhetni, miszerint a hysteroepilepsiások némelyike épen csak a Ohoraira reagál, míg minden egyéb hypnoticum velük szemben kudar­­czot vall; fentebb kimutattam, hogy a hysteriások már 2 gm., sőt 1 gm. chloralamidra jól alusznak, s így czélszerű lehet a chloralhydrat előtt, mely egy hysteroepilepsiás betegünknél gyakori szívdobogást hozott létre, a chloralamidot megkísérlem, noha az általa előidézett kellemetlen fejfájás hosszasabb ada­golásának ellentmond. A sulfonallal már azon oknál fogva sem vetekedhetik, mivel amannak kiváló előnye a hosszasabb alkalmazhatás; fej­fájásokat, étvágytalanságot, miként a chloralamid már relative igen rövid idei adagolás után, nem létesít; azonkívül hatása a hysteriásoknál kielégítő. Az amylenhydrat mögött semmi kép sem áll; ez is gyen­gébb szer mint a chloralhydrat s az emésztésre szintén kelle­metlen befolyású. A paraldehyd felett azon előny­nyel bír, hogy nincs kellemetlen íze; különben nagyobb fokú nyugtalanság esetei­ben az egyik ép oly keveset használ mint a másik. A félelmi állapotoknál s így főleg a melancholiánál oly kitűnően ható morphium- és ópiummal a chloralamid nem mér­­kőzhetik, valamint nem állja meg helyét a hyosciaminnal szemben sem, mely a nagyfokú öntudatzavarral és hatalmas motorius jelenségekkel járó mania gravisnál a leghevesebb dühöngést is rövidebb avagy hosszabb időre megszüntetni képes. Mindezek után a chloralamid javalata csupán az egyszerű agrypniára korlátozható, s ezen esetben is az utóhatásként gyakran jelentkező fejfájás, olykor émelygés, étvágytalanság alkalmazását különösen kívánatossá nem teszik, s így épen­­séggel nem mondhatnám, mintha e szert álomhozó szereink gyűjteménye különös gyarapításának tekinthetném. Alkalmaz­hatjuk mindenesetre ott, hol már több hypnoticumot kísérlet­tünk meg vagy azon esetben, ha egy eredeti álomhozó szer­nek abbahagyása miatt ideiglenesen más hypnoticumhoz kell folyamodnunk. Mint sedativum azonban semmikép sem jó tekintetbe. Budapest, 1889. október 18-dikán. Közlemény a budapesti hír. magy. tudo­mány-egyetem kórboneztani intézetéből. Aktinomykosis abdominalis egy esete. Közli Buday Kálmán ír., I. tanársegéd. (Vége.) Az aktinomyces mesterséges tenyésztésére vonatkozó kísér­letek tudvalevőleg eddig csak fél eredményre vezettek. Boström állítja, hogy neki sikerült a tenyésztés oly módon, hogy előbb gelatina-lemezt készített a gombával, s innen oltotta azt tovább vérsavóra; miután a csont genygóczaiban a sugárgomba elég tisztán mutatkozott, megkísértettem ily módon a tenyésztést, azonban minden eredmény nélkül. A hereburok genyéből kul­túra által a streptococcus pyogenest sikerült előállítanom. Esetünkön végig tekintve, a bonettani változásokból s a szövettani leletből ráismerünk a chronikus aktinomykosis jellemző tulajdonaira. A kérges, rostos szövetbe ágyazott el­ágazó sipolymenetek, melyek izmokon, csontokon áthúzódnak, a sipolyokat kibélelő sárgás petyhüdt sarjadzások, a nyúlós szürkés-sárga geny a sárgás-fehér szemcsékkel s végül maga a sugárgomba az ő sajátszerű összetételével, mind együttvéve egy jól jellegzett kórképet alkotnak. Diagnostikus nehézségekről tehát alig lehet szó, csigolya- vagy bordacaries, perityphlitis a bonczlelet szerint amúgy is kizárhatók voltak, úgy hogy az aktinomykosist nem accidentális, hanem önálló bántalomnak tarthattuk, melynek lassúbb lefolyását egyebek közt az amyloid elfajulások is bizonyították. Már nem ilyen egyszerűen áll a dolog a fertőzés mód­jának kérdésével. Minden útbaigazító jelet összevetve is csak valószínűségi véleményt mondhatunk. Az Israel által a fertőzés kapuja s az elváltozások helye szerint felállított 3 csoport, ú. m. 1. a feji és nyalii; 2. a mellkasi; 3. a hasi aktin. közül esetünk határozottan az utóbbiba sorolandó. A hasi aktinomy­­kosisoknál az esetek egy részében biztossággal, más részében valószínűséggel a belekben lehetett találni az infectio kapuját. Némely esetben aktinomykotikus fekélyek áttörését, máskor legalább lenticularis, aktinomycessel behintett fekélykéket, vagy fekélyek után fejlődött finom hegeket, néha csak erősebb catarrhusból származott pigmentatiót lehetett találni azon bél­részleten, mely az aktinomykotikus intra- vagy retroperitonea­lis tályog mellett feküdt. Máskor semmi anatomikus elváltozás nem volt a belekben s csupán a megbetegedés előzményei és a tályog helyzete a bélkacs mögött engedték meg valószínű­séggel azt a felvételt, hogy az infectio a beleken át történt, de a belekben, úgy mint ez a mesenterialis mirigyek gümősö­­désénél is történhetik, nem hagyott nyomot. A gyér kórelőz­ményi adatok esetünkben erős hastáji fájdalmakról és has­menésről emlékeznek. Bartsch állítja, hogy az abdominalis aktinomykosisok kezdete gyakran folyik le erős bélhurut és typhlitis képe alatt. A boncslelet szintén támogatja azon fel­tevést, hogy a fertőzés a vakbélen át történt, a vakbél hátsó falán palaszürke festenyzés volt s mindjárt mögötte feküdt a legnagyobb, vastag, kérges szövettel határolt tályogűr. Hogy ennyi gyanújelből valószínűséggel a vakbélbe merjük helyezni az infectio helyét, azt támogathatjuk Israelnek és Bartschnak nézetével, a­kik nagyobb számú esetből azt a következtetést vonják le, hogy a hasi aktinomykosisnál a bélcsatorna válto­zásai sem nem állandók, sem nem jellegzetesek. „A gomba vándorló természete miatt, mondja Bartsch, a bélcsatorna azon helyén, hol az infectio történt, bonczolásnál, kivált elhúzódott eseteknél, minden változás már visszafejlődhetett.“ Israel pedig figyelmeztet arra, hogy a bélcsatorna változásai gyógyulhatnak, mialatt az aktinomykosis a környezetben tovább terjed és számos esetben a feszenyes foltok egyszerű follicularis bélláb maradványainak volnának tekinthetők. Azon kérdésre, vájjon tiszta aktinomykosissal, vagy genyedést okozó bacteriumokkal való vegyes fertőzéssel van-e dolgunk, a válasz az utóbbi irányban kedvező, a­mennyiben a csontvelő és izomzat nularis genygóczainak nyúlós genyéből a streptococcus pyogenest culturával és festett készítményeken ki lehetett mutatni, a borok szövetében s a hereburkok közt levő geny pedig csupán streptococcusokat tartalmazott, aktino­­mycest egyet sem. Azért hangsúlyozom ezt újra, mert lovak­nál az ondózsinór aktinomykosisa — castratio után — már többször észleltetett, úgy hogy magának az aktinomykosisnak átterjedése is képzelhető lett volna, esetünkben azonban a változások ezen részét csupán az aktinomykosishoz csatlakozó egyszerű phlegmonenek kellett tartani. Ezek után tehát szintén azt kell hinnem, hogy az aktinomyces hatása a legközelebbi környezetre fehér vérsejttel beszűrődésben és rectézetben meg­alvadó izzadmány képzésében, a távolabbi részekre pedig vér­dús, lágy granulatiós szövet létrehozásában talál kifejezést s később sem tud a nekrobiotikus környezet szétválasztásán kívül nagyobb szövetterületeket genynyé feloldani. Hogy ember­nél az aktinomykosis kórképénél többnyire a genyedések van­nak előtérben, azt, úgy gondolom, némileg magyarázza azon körülmény, hogy az ember genyedésekre különösen hajlandó s e tekintetben az állatokat tetemesen felülmúlja, úgy hogy vegyes fertőzések genycoccusokkal nála sokkal inkább fordul­hatnak elő. Az aktinomykosis kórismézésére­ egyetlenegy jól kifejlett aktinomyces tőke feltalálása elégséges, s ennyiben a diagnosis felállítása többnyire biztossággal történik, azonban górcsői vizsgálat nélkül, vagy fejletlen tőkék górcsői leletéből biztos diagnosist tenni nem lehet. A fiatal aktinomyces telepek néha egyáltalán nem mutatnak bunkókat, fonalaik a szélen nem állanak sugarasan, sőt nem is ágazódnak el, úgy hogy a 564

Next