Orvosi Hetilap, 1890. március (34. évfolyam, 9-13. szám)
1890-03-02 / 9. szám
100 ORVOSI HETILAP 1890. 9. sz. nyos nyomásnál kezd szűrni, az átjövő folyadék pedig mindig sokkal hígabb (a pleura és peritoneum viszonyai nem tartoznak egészen ezen fejtegetés körébe) mint a vér s ezért úgy vehetjük, mintha a szűrődés által a vér csupán vizet veszítene, tehát minél nagyobb a vérnyomás a hajszálerekben, annál sűrűbb is lesz a vér, amint azt a fentebb jelzett adatok tényleg is bizonyítják; így látjuk besűrűsödni a vért a digitális és strophantus alkalmazásánál is. De a hajszálér területen sokkal nagyobb nyomási fokozódás az, amely a pangásból származik, mint az, amely esetleg üteres nyomásfokozódás folytán keletkezik, mivel itt egy csőben áramló folyadék oldalnyomásáról van szó, amely gyorsabban fokozódik a kiáramlás lassítása alatt (főleg a capillarisoknak a vénába benyilása közelében) mint a beáramlás fokozása mellett. Mindezekből kiderül, ha mi képesek lennénk pl. a vért sűrűbbé tenni mint amilyen sűrűségi fok a capillaris vérnyomásnak megfelel, azonnal csökkenthetnék a filtratiót és növelhetnék az endozmosist. De ezen módja a beavatkozásnak csupán hydraemiás állapotoknál vezethetne czélhoz, a pangási vér már úgyis sűrűbb a rendesnél, az még nagyobb fokú besűrítésnél a keringést tetemesen megnehezítené. A vér anyagainak quantitatív megváltoztatása nélkül azonban képesek vagyunk annak endozmotikus sajátságát fokozni a mercurialis készítmények segítségével, s ebben rejlik a kalomel-dimesis megfejtése. Láttuk a fentebb jelzett kísérletekben, hogy a folyadékbeszivárgás a Hy-oxyddal kezelt tojásfehérjébe vagy serumalbuminba tetemes fokban megnagyobbodott, képzeljük el mostan azt a nagy felületet, amelyen át a beteg embernél az átszivárgás történik, vegyük tekintetbe a magasabb hőmérséknek a diffusiora igen előmozdító befolyását és a hajszálerek rendkívül finom hártyáját s azt hiszem, így eléggé tisztán áll előttünk az egész folyamat. Ilyen viszonyok közt az endozmosis fokozása folytán az oedema-folyadék a vérbe szívódik s a veséken át — a miről még alább lesz szó — kiürül. A kalomel-diuresis megfigyelésénél még néhány érdekesebb körülmény válik ki. Ha mi azon időponttól kezdve, a midőn a vizelet egy betegnél megkevesbedett s a vízkór kezd mutatkozni egészen addig, míg a kálómér folytán a hydrops eltűnt, a feljegyzett napi vizeletmennyiségekből a középszámot kikeressük, azt 1500—2200 közt találjuk, oly esetekben legalább, midőn nem volt túlságos hasmenés jelen. Ezen számítás megejtése legczélszerűbben akként történhet, hogy egy sikerült kalomel-diuresis után, midőn a vízkór eltűnt, azon naptól kezdjük az adatokat gyűjteni, a midőn a vizelet mennyisége 1500-on alul maradt s folytatjuk egészen addig, míg a sikerrel lefolyt bő vizelés után ismét ezen határt elérte, ez alatt tehát a beteg vízkóros lett s meg is szabadult e bajától. Az így nyert érték megfelel annak, hogy az ilyen szívbajos betegek szomjúsága többnyire nem fokozott, legalább jelentékenyebb fokban nem, s hogy amint fentebb láttuk, az extrarenalis kiadás sem igen változott. Egyáltalában a bőrön és a tüdőkön át kiküszöbölt folyadék inkább a hőmérsék kormányzására, s más hasonló feladatokra szolgál, semmint esetleg a vér nagyobb vértartalmának csökkentésére (ha valaki pl. sok hideg vizet iszik, vizelete szaporodni fog ugyan, de izzadása nem fokozódik), így tehát a vízkór keletkezésénél a beteg által megivott folyadékból a vizeletmennyiség csökkenésének megfelelő részlet az alsó végtagokba jut, azaz nem hydraemia lesz a keresbedett kiválasztás mellett, hanem oedema. A vizelet mennyiségének apadása is egyedül a fejtegetett körülményeknek tudandó be. Ep vesénél (s a pangási vese is ide számítandó) a váladék mennyisége leginkább a vér víztartalmától függ, természetesen bizonyos vérnyomás jelenléte mellett. Ha a pangás folytán a keringés lassúbb lesz e szervben, úgy ez is csak arra vezet, hogy egyazon időegység alatt kevesebb vér is foly át rajta, e kevesebb vérből kevesebb víz is szűrődhetik át, egyrészről, mert a besürűsödött vérből mind nehezebben jut ki a folyadék, másrészről, mert a besűrűsödött vérbe az endozmosis, s így a resorptio is élénkül; mindezen körülmények még nagyobb mértékben azért is jutnak érvényre, miután ilyenkor a vér már úgy is sűrűbb. A szívbajos betegeknél tehát nem a vizelet kereskedése okozza a vízkórt, hanem az oligária is ugyanazon viszonyok következése. Eredményükben ezen dolgok teljesen összhangban állanak Heidenhain azon állításával, hogy a vizelet-elválasztás gyorsasága nem annyira a vérnyomástól, mint inkább az áramlási sebességtől függ. Világot vet egyszersmind azon káros következésekre, amelyeket esetleg túlságos folyadékfelvétel okozhat, ez által ugyanis a vizeletmennyiség kevésbé fokoztatik, mint a vízkór. Az eddigi fejtegetésekből tehát meg volna magyarázható mind a vér sűrűbb volta, mind besűrűsödése arányban a pangás fokával, továbbá a vízkór létrejötte s a vizelet-elválasztás csökkenése, mindazonáltal kénytelen vagyok a szóban levő kérdések alaposabb kimagyarázhatása czéljából más szempontból tekintve részben ismételni az elmondottakat. Ismeretes, milyen nagy nehézségekbe ütközik, amidőn a rendes vizelet-elválasztást akarjuk értelmezni. Laboratóriumi kísérleteinkben távolról sem sikerül a vér albumin-tartalmának (7'6°/0) megfelelő fehérje-oldatot úgy szűrni, hogy a szüredék az anasarka, a lympha igen csekély albumin-tartalmának (0,3% körül) feleljen meg, s eddigelé, még ha a diffusiónak Regéczy által hangsúlyozott közbejátszását is tekintetbe vesszük, még akkor is alig képzelhetünk el oly filtratumot, amely fehérjét épen nem tartalmazna; ezen okból iparkodik Heidenhain a secretio fogalmát fenntartani, bár ezen elnevezéssel még egy tapodattal sem jutunk közelebb a megértéshez. A laboratóriumban csupán csak elpárlás által, tehát gáz alakú halmazállapotban vagyunk képesek a folyadékot az oldott albumintól elválasztani. Bármint is történjék ezen phyzikális folyamat az élő szervezetben, annyi bizonyos, hogy ezen,s mondjuk, kiválasztás csak bizonyos vérnyomás mellett s a vérnek csupán bizonyos víztartalma mellett történik s e két tényezőtől függ egyenes arányban és pedig úgy, hogy egy adott nyomás alatt csak bizonyos víztartalom mellett szűrődik át a vizelet, s ha ennek folytán a víztartalom megfogyott, a kiválasztás is megszűnik. A víztartalom változásainak ilyen értelemben való tekintetbe vétele hiányzik Ludwig és Heidenhain levezetéseiben. A rendes vérnyomási viszony mellett a vérbe felvett folyadék a hajszáleres területeken egy részben a veséken át mint vizelet, más részében pedig a szövetekbe mint nyirok ürül ki (eltekintve a többi kiválasztó mirigyektől és a tüdőktől). A vesében eltávolodó víz (t. k. sok oldata albumin nélkül) a vért besürüsíti, s miután a vesékben azoknak sajátságos érszerkezete, s az aorta abdominalis-szal való közvetetten összeköttetése folytán a vérnyomás átlag jóval nagyobb, mint a hajszálerek többi területén: a vérbesűrítés itten jóval nagyobb fokú lesz, mint ahogy az a többi hajszálérterületen levő nyomásnak megfelelne; ennélfogva kevesebb lesz a kiszűrődés, több a beáramlás s az előbb a szövetekbe folyt nedv ismét visszakerül : így tart ez mindaddig, amíg már a szövetekből nagyon nehezen jut valami a vérbe; ekkor azután a vízkiválasztás is csökken. Normális viszonyok közt ilyen módon a felesleges folyadék mind lassanként kiürül, anélkül, hogy ezen folyamat alatt jelentékenyebb vérhígulás támadna, sőt ilyenkor tulajdonképen vérhígulás nincs is, ellenkezőleg a veséből kijövő vér mindig sűrűbb, mint az a test többi részein levő hajszálerek nyomásának megfelelne, további pályájában pedig a nyomásnak megfelelő alkatot vesz fel. A ductus thoracicusból beömlő nyirok hígítja ugyan némileg a vért, azonban ez már a tüdőkön való átáramlás után egy részben recompensálva van. A circulatióban támadt pangás a kiegyenlítésnek ezen módját nem engedi meg, mert a szövetekbe aránylag több folyadék ömölvén ki s kevesebb szívódván fel: a vérben a vese által kiürített víz nem pótoltatik, s így a további kiürítés is korlátolódik. Megfordul azonban a kocka akkor, a midőn a kéneső behatása alatt a vér resorbeáló képessége tetemesen fokozódik s a vese, a pangási vese megfelelően a szaporodott vízbeömlésnek szaporán végzi feladatát, bizonyítva ez által azt is, milyen jogosulatlan azoknak a felvétele, a kik a vize- 1 Akadémiai értekezések, XIII. k. VII. 1883. 2 A glomerulusok vas efferense ugyanis még mielőtt az alacsony nyomású vénákba nyílnék, újra capillarisokra oszlik szét, a melyeknek dús elágazódása nagy akadályt gördít a véráram útjába, s így a mögötte fekvő területeken az oldalnyomást igen fokozza.