Orvosi Hetilap, 1890. november (34. évfolyam, 44-48. szám)
1890-11-02 / 44. szám
1890. 44. sz. ORVOSI HETILAP reactio csak dissociált testek között mehet végbe, és olyan testek reactióit, melyek nem dissociáltak (ilyenek az organikus anyagoknak általában nem electrolyteknek oldatai) a dissociált anyagok (sók, savak, hasisok oldatai) jelenléte nagy mértékben közvetítheti. E futólagos vázlat e nagy kérdésekről csak igen bágyadt képet adhat; bővebb felvilágosítást nyújt a m. tud. akadémia részéről különálló füzetben megjelenő értekezésem, melyben e fontos kérdésekről behatóbban szólottam. E helyen csak azon nézetemnek akarok kifejezést adni, hogy a kérdéses törvények nem tekintendők hypothesiseknek és ámbár még egészen újak, oly sokoldalúlag vannak kísérletileg és szigorú elméleti alapon megokolva, mint eddig csak igen kevés törvénye a chemiának. Az épen vázolt törvényeknek jelentőségét nemcsak az elméleti chemiára, hanem ennek mindenféle alkalmazásaira is, a tárgy újdonságánál fogva alig lehet egyelőre kellőleg méltányolni. Régóta ismeretes, hogy a savak erősségükhöz képest a nádcukor inversióját kisebb nagyobb gyorsasággal létesítik. Ez nem egyéb mint egy hydrolytikus folyamat, melyben a czukor a víz alkatrészeit t. i. a hydrogent és hydroxylt (H2OH) vesz fel. Hasonló hatást gyakorol a savaknak, hasisoknak és sóknak kis mennyisége a többi szénhydrátokra és a fehérjékre, mely egészen hasonló az úgynevezett zymotikus vagy chemiai erjesztők hatásához, valamint az oxydatióra és általában a különben indifferens organikus vegyületeknek átalakulásaira. De épen ezek a legfontosabb chemiai folyamatok az élő állati és növényi szervezetben, melyeknek részletei és mechanismusa még oly sok tekintetben érthetetlen előttünk. Eddig egyszerűen csak azt tudtuk, hogy a sók bizonyos mennyiségének jelen kell lenni a szervezetben, hogy a vitális chemiai folyamatok megtörténjenek, de hogy mi a valódi szerepük, arról tiszta fogalmunk nem volt. Az új törvények értelmében ezt elsősorban a só ionjainak hatalmas elektromos töltéseiben kell keresnünk. E megvilágításban nagyszerű új területek tűnnek fel a biológiai búvárlat számára, mert ezzel kezdjük sejteni az inorganikus sóknak nagy jelentőségét a szervezet ehemizmusában. Ugyane törvények alapján az ásványvizeknek hatását a szervezetre az eddigitől eltérő alapon foghatjuk fel és remélhető, hogy el fog érkezni az idő, amikor „a források szellemének“ erejét az ionoknak elektromos töltéseiből értelmezhetjük. De új világot vet ezen felfogás magának a tiszta víznek nagy szerepére a szervezetben, mert az empirikus „corpora non agunt nisi fluida“ mellett ma tudjuk, hogy a vízzel való hígítás egyik fő feltétele az electrolytikus dissociatiónak, ami ismét nélkülözhetlen feltétele annak, hogy oldott anyagok közt chemiai reactiók létesüljenek. Vessük a mondottakkal egybe, hogy a növényi és állati szervezet sejtjeit borító protoplasma réteg, de Vries, Donders és Hamburger kísérletei szerint határozottan a félig áteresztő hártyák szerepét játszák. Ekkor belátható, hogy a sejtekben foglalt oldatok a víznek osmotikus felvételével higíttatván, bennük a sók dissociatiójának magasabb foka áll elő; ebből folyólag a chemiai átváltozások a sejten belül nagyobb sebességgel folynak le, anélkül, hogy a dissociált ionokat belsejükből eleresztenék. Másrészt concentráltabb sóoldatokkal, amilyenek némely ásványvizek, épen az ellenkező történik és a sejtekben netalán túlságosan fokozott chemiai folyamat alább száll. A felhozott sajátságok a nedvek mozgásának egyik okául tekinthetők a szervezetben. Megfontolva, hogy e mozgás az anyagcserének és az energiatermelésnek egyik legfontosabb tényezője, nem ismerhetjük félre, hogy az új törvényekkel kivívott álláspont oly bepillantásokat enged meg az ép és kivált a kóros emberi szervezet működésébe, melynek nagy horderejű következményeit e pillanatban kellőleg méltányolni még alig lehetséges. A röviden vázolt felfedezések története megint egy új és fényes adat az úgynevezett gyakorlati felfogás ellenében arra, hogy épen a gyakorlatra nézve legfontosabb tudományos vívmányok csaknem kivétel nélkül az elvont, a laikus előtt látszólag érdektelen kérdéseknek tanulmányából erednek. Vájjon miféle érdekkel bírhat a távolabb állókra nézve a Vant’Horstól tanulmányozott az a kérdés, hogy a híg oldatok egyenlő térfogatában egyenlő-e a molekulák száma vagy nem ? A Közlemény Navratil tr. főorvos gégészeti osztályáról. III. Adat a gégerák fejlődési módjához. Neuman M. József dr.-tól.1 »Lemon nagyérdemű gyűjtőmunkája azon rég ismert tapasztalati ténynek újabb bizonyítéka, hogy jóindulatú gégedaganatoknak rosszindulatúba való elváltozása a legritkább jelenségek közé tartozik. Részemről egy nyilván ép oly ritka körülményt kívánnék felemlíteni, amelylyel prognostikai szempontból szintén számolnunk kell és amelyet sem a gyűjtőmunkában, ahol csak szorosabb értelemben vett daganatok tárgyaltatnak, sem a szakirodalomban kellően tekintetbe véve nem látok; azt t. i., hogy tisztán lobos eredetű, chronikus túltengéses folyamatok is rákos természetűekké válhatnak a gégében. E jelenség ama közeli bonettani rokonságánál fogva, melylyel a tltengéses folyamatok bizonyos alakjai az u. n. gégepapillomákkal bírnak a priori sem tűnik lehetetlennek, mert ha a laryngitis hyperplastica bizonyos alakjai bonettani rokonságban vannak a papillomákkal, annyira hogy Virchow szerint pachydermia diffusa és verrucosa elnevezés alatt hasonló anatómiai folyamatnak tekinthetők, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy klinikai eltérésük daczára is ugyanazon átváltozásokon mehetnek keresztül, mint a papillomák. Mielőtt a pachydermia elnevezés a gégeorvosoknál meghonosul és mielőtt általánosan elfogadtatik, hogy a vastagodásoknak vagy kinövéseknek mely alakjaira vonatkozólag fog az használtatni, az előadandó esetet illetőleg a chorditis hyperplastica elnevezést szeretném megtartani és esetemet a hyperplasiák classikus példájához, Störk betegéhez hasonlítanám, melyet ő mint „valódi nyálkahártya hypertrophia egy esetet ír le és rajzban is közöl (1880-ban megjelent könyvének 235. old.) és amely bonettanilag nem más, mint rendkívüli mérvben túltengett jóindulatú pachydermia. Ily alakjai a nagyfokú hypertrophiának igen ritkák, ritkábbak mint a főleg kötőszöveti túltengésen alapuló chorditis vocalis inferior. Nem kívánok kiterjeszkedni a gége különféle hyperplasticai folyamataira, melyek közül egyik sorozatban főleg a kötőszövet teng túl és simább nyálkahártyafelületeket produkál, másik részében pedig a nyálkahártya és hámjának tömeges felszaporodása egyenetlen, göröngyös felületet eredményez, hanem e helyütt pusztán a következő keresetet akarom előadni. H. Miklós, 46 éves törvényszéki hivatalnokot 1887. deczemberében láttam először. Állítása szerint sohasem volt csengő, tiszta hangja, rekedtsége azonban különösen az utóbbi évek sorozata alatt fokozódott és a beszélés annyira megerőlteti, hogy torkában ilyenkor mindig kaparást, sőt fájdalmat is érez. Volt alkalmam értesülni egyénektől, kik vele a hivatalban közlekedtek, hogy szerfelett rekedt hangja a mióta csak ismerik — évek óta — mindig feltűnő volt. Két év előtt kezeltetett a Rókus-kórházban, melynek naplójában reá vonatkozólag „Laryngitis hypertrophica in potatore“ diagnosist találtam. Másnemű betegségben sohasem szenvedett, nem köhögött, de megengedi, hogy szeszes italokkal mindig bőven élt. Bajának e chronikus voltával teljesen megegyezett a tükörvizsgálati eredmény. Előadatott a X. nemzetközi orvosi congressus laryngologiai szakülésén Berlinben 1800, 536 gyakorlati felfogásúakra nézve ez a kérdés bizonyára igen közömbös, pedig e nélkül teljes lehetetlenség lett volna az electrolytek oldatában a dissociatio létét és lényegét felismerni. Ezzel együtt sötétben maradtak volna azok a törvények is, melyekből nemcsak a chemiai affinitást kezdjük megérteni, de amelyek hivatva vannak felfogásunkat a chemiai kérdésekben és azoknak gyakorlati alkalmazásában, az utóbbinak kimondhatlan előnyére teljesen átalakítani. (Folytatása következik.)