Orvosi Hetilap, 1892. május (36. évfolyam, 18-22. szám)

1892-05-01 / 18. szám

892. 18. be. ORVOSI HETILAP szerint a szénsavat mind kimosta. Szerző ebből azt követ­kezteti, hogy „a gyomornyákhártya változatlan ép állapotá­ban képesítve van a nátriumcarbonat nátriumát megkötni és szénsavra ismét elbocsátani“ (37. 1.). Nézetem szerint a leírt kísérletek e következtetésre nem jogosítanak és szükségképen egészen máskép értelmezendők. Ezen eset analóg a filterpapír-kisérlettel és ugyanúgy is értel­mezendő. A nyákhártyába bediffundált szénsav nem képes onnan oly gyorsan kijönni, mint a mosóvíz lefolyik és azért a mosóvíz csakhamar elveszti savi kémhatását, bár a nyák­­hártyában van még szabad szénsav, mely utóbbi savi reac­­tiót ad. Ugyanez áll a szódára. A nyákhártyába bediffundált szóda nem képes oly gyorsan kidif­fundálni, mint a mosóvíz le­folyik, azért a mosóvíz már nem mutat érvényes kémhatást, de a nyákhártyában még van szóda, mely utóbb érvényes kémhatást ad. Ha végre a szódás nyákhártyára szénsav-áramot bocsátunk, akkor bicarbonát fog képződni és ezenkívül szabad szénsav diftandál be a nyákhártyába és az úgy viseli magát, mint a legelső esetben. A­ki a difffusiót tekintetbe veszi, az tudja, hogy ez így van és másképen nem is lehet. E kísérletet tulajdonképen ismételni sem kellett volna, de én mégis megpróbáltam és azt találtam, hogy csakugyan úgy van a­hogy szerző leírta, de elvégeztem azután e kísérletet egészen hasonló eredmény­nyel nemcsak a leválasztott nyákhártyán, hanem a gyomor muscularisán is és hozattam azután egy darab nyers húst — egy borjúszeletet — és azon is én oly pontosan megkaptam a reactiókat mint a nyákhártyán. De nemcsak egy hússzeleten, hanem 10—1­5 szoros rétegű nedves filterpapírral is el lehet végezni e reactiókat, a­mint azt többször próbáltam és többeknek bemutattam. Midőn szerző az idézett vizsgálatok alapján megállapított­nak tartotta a lecithalbumin existentiáját és annak azon hatását, hogy a nátriumcarbonátból a nátriumot képes megkötni és azt szénsavnak ismét átadni (es an Kohlensäure wieder abzugeben), végre pedig megállapítottnak tartotta azt, hogy a gyomornyák­hártya ép úgy viselkedik, mint a belőle készített lecithalbumin, áttér annak vizsgálatára, hogy a szénsav a chloridákat mily mértékben képes bontani. E czélra végzett főkisérletei akkér voltak berendezve, hogy chlornatrium-oldatba rézoxydot tett és ezen szénsavat vezetett át, a midőn azt tapasztalta, hogy ily körülmények között a rézoxydból oly mennyiség megy oldatba, melyet ammóniákkal ki lehetett mutatni; míg ha chlornatrium-oldat helyett tiszta vízben helyezte el a rézoxydot, akkor az átmenő szénsav nem oldott annyi rézoxydot, hogy azt az oldatban ammóniákkal ki lehetett volna mutatni, hanem csak annyit, hogy ferrocyankaliummal volt felismerhető. Rézoxyd tehát szerzőnek saját adatai szerint is mindkét esetben oldódik, csak a chlornatrium jelenlétében valamivel több, annak távollétében valamivel kevesebb. E kísérleti ada­tokból szerző azt következtette, hogy a chlornatrium jelen­létében azért oldódik több rézoxid, mert a szénsav a chlornatrium­­nak egy kis részét elbontja és a szabaddá lett sósav az, mely azután a rezet oldja (40. és 41. 1.). Azt hiszem, hogy az idézett kísérletekből, még ha azok a valóságnak megfelelnének is, ezt következtetni nem lehet, mert szerző mindkét esetben talált az oldatban rézoxydot; tehát a szénsav a rézoxydot chlor­natrium távollétében is oldja; ha pedig chlornatrium jelen­létében több oldódnék, akkor ezen tény első­sorban úgy értel­mezendő, hogy a szénsavas rézoxyd a szabad szénsavat és chlornatriumot tartalmazó vízben oldékonyabb, mint a pusztán csak szénsavat tartalmazó vízben. Az adott értelmezés csak ennek kizárása után jöhet tekintetbe. Nemcsak a következtetés hibás azonban, hanem téves az észlelet is, mert ha a vízben elhelyezett rézoxydot hozzuk érintkezésbe szénsavárammal, akkor egy ideig tartó átvezetés után az oldatba annyi rézoxyd megy át, a­mennyit ammóniákkal kényelmesen ki lehet mutatni. Ezen oldat forralásnál megzavarodik, jeléül annak, hogy a szénsav tartja oldatban a rezet. E reactiók egyaránt létrejönnek tiszta vízben vagy konyhasó-oldatban elhelyezett rézoxyddal. A rézoxyd, ha vízben elhelyezve huzamosabb ideig veze­tünk reá szénsavat, lassanként zöld színt vesz fel, carbonáttá változik és ekkor csökkenik oldékonysága; talán jegéczes szerke­zetet vesz fel. (?) E kísérletek tiszta rézzel és kémszerekkel végeztetnek. Szerző annak kimutatására, hogy a különböző tömény­ségű chlom­atrium-oldatokban különböző mennyiségű sósav képződik, egy kísérleti sorozatot közöl (42. 1.). E kísérlet­sor, mivel az előrebocsátottak szerint téves praemisiákon alapszik, helyes eredményre nem vezetett, de a kivitelnél alkalmazott eljárás magában olyk­épen hiányos, hogy még helyes alapokon sem adhatott volna használható eredményt. Szerző nem készí­tett a különböző töménységű konyhasó oldatokban telített réz­oldatokat , azaz nem vezetett a keveréken mindaddig szénsavat át, míg az új és új rezet oldott, hanem egyszerűen szénsavas vízzel keverte a rézoxidos konyhasó-oldatokat; a keveréket egy órán át állni hagyta és feltételezte, hogy e szénsavas víz a különböző próbákban telített vagy arányos oldatokat készít, a­mi nem fogadható el. Kifogásolandó még az is, hogy nagyon kis mennyiségekkel dolgozván, a kísérleti hiba az eredménynek nagy százalékává emelkedik. Szerző kísérleteinek hiányait úgy látszik maga is érzi, midőn azt írja, hogy kísérleti eredményei­ben „bizonyos szembetűnő rendellenességek egyelőre nem értel­mezhetők“ (46. 1.). Azon elmélet, mely a szóban levő értekezés eredményét képezi és mely hivatva lett volna Bunge elméletéhez kísérleti alapot adni és azt kiegészíteni, csakis ama három kísérleti adatra támaszkodik, melyek megczáfolása jelen birálatom tár­gyát képezi, és a mennyiben a Liebermann által felállított kísérleti adatokat, úgy azok értelmezését téveseknek kell tekintenem, és úgy nem tartom elfogadhatónak a reájuk alapí­tott elméletet, a mivel azután az egész sora ama levezetések­nek is elesik, melyekkel szerző a gyomoremésztés tanát értel­mezésének 46— 54. lapjain megajándékozni kívánta. Szerző a Pflüger féle archívumnak ugyanazon kötetében a szóban forgó után egy második értekezést közöl, hol jelenti, hogy a vesében is felfedezte a lecithalbumint. Ezen felfedezés ép oly erős lábon áll, mint a gyomorbeli lecithalbumin léte­zése , és a fenntiek szerint biztosítani lehet szerzőt, hogy az általa használt eljárás segélyével a lecithalbumint minden szerv­ben meg fogja találni, mert minden szervben van egy a gyomornedv által nem emészthető maradék, mely mindaddig míg a gyomornedv sósavát belőle el nem távolítjuk, savi kém­hatást és a leírt reactiókat mutatja. És másrészről úgy a vesé­nek mint a többi szerveknek — halál után mindig savi kém­­hatású — metszlapju­kon olyan kísérletek is végezhetők, a­melyeket Lieberman a gyomor nyakhártyáján, én pedig vele teljesen összhangzásban a gyomor nyákhártyáján kívül egy darab húson és egy réteg itatos­ papíron is végeztem. Válasz Plósz Pál tanár észrevételeire „Tanulmán­yok a gyomor nyákhártyájában végbemenő chémiai folyamatok“ czímel érte­kezésemre. írta Liebermann Leo tanár. Ha egy bírálat, mint a szóban forgó, folytatásokban egy heti­lapban jelenik meg, s már az első rész nemcsak h­ypo­­thesiseket támad meg, hanem kísérleti adatok helyességét is tagadja, pláne oly módon, mintha talán bizonyos tüne­mények egy hypothesis kedvéért szándékosan ignorálva lettek volna, a helyreigazítással, a­mennyire az már a bírálat foly­tatása megjelenéséig is megadható, azt hiszem nem lehet késni. Nem kívánhatja senki, hogy valaki a szakemberek előtt hetekig ferde színben tűnjék fel, ha módjában van azokat a bíráló tévedéseiről úgy meggyőzni, mint a­hogy azt én tenni képes vagyok. Ezt előre bocsátottam ezen előzetes válasz igazolására, fenntartva magamnak természetesen azt, hogy a bírálatra 211

Next