Orvosi Hetilap, 1892. október (36. évfolyam, 40-44. szám)
1892-10-02 / 40. szám
487 ORVOSI HETILAP 1892. 40. 8?. hiányosságában vélem feltalálhatni. A bélegzési gyógymód egy locális kúra. Lokális kúránál pedig, hogy az a rationalis jelzőre igényt tarthasson, conditio sine qua non, hogy az alkalmazott gyógyanyag a beteg helyre eljusson, ez pedig az eddig gyakorolt módszereknél nem igen történt. Az inhalatiók rendesen akkor végeztetnek, hogy a betegek vagy a belégzési kamrában időznek egy ideig, melyeknek levegője tartalmazza az alkalmazásba vett gyógyanyagot, vagy pedig a különböző módon szerkesztett inhalatiós apparátusok által szolgáltatott gőzöket lehelik be, minden egyéb intézkedés nélkül. Hogy az ilyen eljárásnál az esetek túlnyomó számában a gyógyanyag a beteg helyekre el nem jut, következőkből ki fog tűnni. Egy beteg beszűrődött tüdőrészlet belehelési szívóerejét elveszti. A milyen régi ezen igazság, és oly kevéssé vették eddig figyelembe a tüdőbajok locális kezelésénél. Schreiber házi nyálaknál, a melyeknek tüdejében terpentin befecskendése által lobos helyeket teremtett, finom testanyagokat belebeltetett s azt találta, hogy az ép tüdőrészletek a testanyagtól el voltak lepve, míg a beteg helyek egészen festékmentesek voltak. A tanúság ebből világos, mert a gyakorlatra nézve egészen indifferens, vájjon egy hurutos vagy lobos folyamat, avagy tuberculosus beszűrődés zár el egy tüdőrészletet a légáram elől. A tüdőrésznél specialiter még egyéb momentumok is figyelembe veendők. Tudjuk, hogy az esetek túlnyomó számában a tüdőcsúcsok és a felső tüdőlebenyek betegednek meg tüdővésznél; másrészt ismeretes, hogy a tüdők felső részletei már normaliter a legcsekélyebb szívóerőt bírják. Ehhez járul még az is, hogy a tüdővészesek paralytikus mellkasa még ezen belégzési minimumot is reducálja. Ha tehát rationális módon akarunk belehelési gyógymódot alkalmazni, kérdés, miképen lehet a belehelendő gyógyanyagot a beteg helyre eljuttatni? A légáram azon út, amelyen a gyógyanyagot továbbítjuk. Első feladat lesz tehát a légáramot a rendes útjából eltéríteni és a beteg hely felé terelni. Ezt el lehet érni az egészséges tüdőrészletek compressiója által. S mivel az alsó lebenyek egyrészt nagyság tekintetében a legkiválóbbak, másrészt pedig a leggyakrabban épek, könnyű dolog lesz ezeknek a compressiója által a légáramot erélyesen a tüdőcsúcsok felé terelni. A mondottak helyességéről bárki könnyen meggyőződhetik, ha egy tüdővészes egyén mellkasának alsó részletét comprimálja, amidőn alkalma lesz a mellkas felső részletének compensatorikus tágulatát észlelhetni. A technikai nehézség, a mellkas különböző helyeit a megbetegedés helye szerint comprimálni, a tüdővésznél elesik, mert ennek kedvencz helye a tüdőcsúcs, s így nem lesz nehéz az egészséges részleteket, az alsó tüdőlebenyeket működésükben meggátolni. Schreiber egyébként szerkesztett egy „Thorax-compressoriumot“, melynek segítségével a tüdőnek bármely részét a légzésből ki lehet rekeszteni. Minthogy azonban a gyakorlatban apró differentiák elhanyagolhatók s a compressio fokát illetőleg a beteg subjectív állapota mértékadó, nem szükséges ilyen complicált apparátusokat használni, hanem legtöbb esetben elégséges lesz egy széles flanell pólyával a mellkas alsó részletét szorosan körülcsavarni. Ezek körülbelül azon momentumok, melyek egy inhalatiós kúránál okvetlenül tekintetbe veendők, de eddig tekintetbe nem vétettek. Ha mindamellett Hugenschmidt és Cantani fel tudtak mutatni eredményeket kénhydrogén belélegzése által tüdővésznél, az csak a mellett szól, hogy mennyivel jobb eredményeket lehetett volna elérni, helyesebb módszer alkalmazása által. Hugenschmidt betegeit naponta háromszor, mindig 15 percig oly atmosphaerában leheltette, mely 3°/C kénhydrogént tartalmazott. A subjectív állapot javulása mellett a bacillusok száma is megfogyott, sőt egyes esetekben állítólag teljesen el is tűntek. Cantani a betegeivel kénes vizet itatott, főleg azonban belehelések alakjában alkalmazta a kénhydrogént külön e czélra berendezett szobákban. Ő töményebb kénhydrogént használt, milyen töménységűt, azt nem mondja. Eredményeit a következőkben foglalja össze : 1. A legtöbb beteg erősebb töménységű kénhydrogénnek hosszabb időn keresztül való belehelését jól tűri. Csak az első napokban, amíg a betegek a gyógymódot megszokják, mutatkoznak némi kellemetlenségek. 2. A betegek rendesen már néhány napi kezelés után láztalanok. 3. A köhögés és kiköpés kevesbedett, a locális folyamat pedig, amennyire az kimutatható, nem terjedt. Ezen hiányos módszer mellett elért eredményeket úgy magyarázhatjuk, hogy a belehelt s csupán az ép tüdőrészletekbe jutott kénhydrogén a vérbe felszívódva csak a véráram útján jutott el a beteg helyekhez. Továbbá azt sem szabad elfelednünk, hogy a tüdővész kezdeti stádiumában a még kis beszüremkedési góczok minden oldalról légtartó és functionáló tüdőszövet által környeztetnek, s így az utóbbiak aspiratiói ereje által különösen fordírozott légvételeknél a beteg helyekig is eljuthat a légáram. Ha azonban a folyamat egy bizonyos fokig előrehaladott, lehetetlen a compressio igénybevétele nélkül a gyógyszert egészen a locus morbi-ig eljuttatni és ezek ama esetek, melyek a gyógymód therapeutikus értékét kérdésessé, illusoriussá teszik. Már fentebb láttuk, hogy kénhydrogénnel a tuberculum baeillusokat az organismuson belül el nem pusztíthatjuk s így annak a használatát tüdővésznél antiparasitikusnak nem tekinthetjük. A javulás, melyet kétségtelenül észlelhetni, annak tulajdonítandó, hogy a kénhydrogén egyrészt a tüdőszövet táplálkozását és ellenálló képességét fokozza, másrészt a hajszáledényeket kitágítva, egy mesterséges vérbőséget eredményez. Ezen vérbőség gyorsítja a kóros termények felszívódását, előmozdítja új kötőszövet és véredények képződését, ezáltal biztos gátat vetve a tuberculum bacillusok továbbterjedésének, végül pedig gazdagabb oxygen felvétel és szénsav kiürítése által a táplálkozást emeli. Ha ezek szerint nem is sikerül mindig teljes gyógyulást elérni, mégis előnyös oly gyógymódot leírni, melylyel gyakran vagyunk képesek a betegeket minden veszély nélkül bajuk legkellemetlenebb symptomáitól megóvni. Közlemény a budapesti Kir. tudományegyetem élettani intézetéből. Vizsgálatok az izmok érző és vérérmozgató idegeiről. Landauer Ármin dr., élettani intézeti tanársegédtől. (Vége.) Bogiéi a methylenkéket kétféleképen használja: Első eljárása abban áll, hogy a methylenkék 40/C-os oldatát (V2 °/o konyhasó-oldatban) fecskendezi a frissen leölt állat azon testrészletébe, melyet megvizsgálni akar, a vizsgálat czéljából lemetszett szövetrészletet teszi ki 1/2 °/C konyhasó-oldatban a levegőnek, hogy a festődés így a levegő szénsavának behatása alatt beálljon, s ha bekövetkezett, akkor az alább említett módon fixáltatik. A festődés folyamata alatt az idegelemek Vogiel szerint a következő sorrendben veszik fel a festéket: először az idegrostocsok, azután az idegvégkészülékek, az idegsejtek nyúlványai, az idegsejtek, a velőtlen idegrostok és végül a velős idegrostok tengelyfonalai. A festődés menetét czélszerű górcső alatt ellenőrizni, s amint beállott, állandósítani, mert különben elhalványodás következik be. Ha azonban az elhalványodás mégis bekövetkezett volna, akkor lehet a festést híg (V15 —VV6) methylenkék oldat hozzácsöppentése által újra előidézni. Bogicr második, nagyon egyszerű eljárása abban áll, hogy a leölt állatból kivett friss szövetrészletet, például izmot, humor aqueusba vagy pedig 1/2°/0-os konyhasó-oldatba hozza, ehhez néhány csöpp Vis — 1l\<s°lo methylenkék-oldatot tesz és a levegőn