Orvosi Hetilap, 1892. október (36. évfolyam, 40-44. szám)

1892-10-02 / 40. szám

487 ORVOSI HETILAP 1892. 40. 8?. hiányosságában vélem feltalálhatni. A bélegzési gyógymód egy locális kúra. Lokális kúránál pedig, hogy az a rationalis jelzőre igényt tarthasson, conditio sine qua non, hogy az alkalmazott gyógyanyag a beteg helyre eljusson, ez pedig az eddig gya­korolt módszereknél nem igen történt. Az inhalatiók rendesen akkor végeztetnek, hogy a bete­gek vagy a belégzési kamrában időznek egy ideig, melyeknek levegője tartalmazza az alkalmazásba vett gyógyanyagot, vagy pedig a különböző módon szerkesztett inhalatiós apparátusok által szolgáltatott gőzöket lehelik be, minden egyéb intézkedés nélkül. Hogy az ilyen eljárásnál az esetek túlnyomó számá­ban a gyógyanyag a beteg helyekre el nem jut, következők­ből ki fog tűnni. Egy beteg beszűrődött tüdőrészlet belehelési szívóerejét elveszti. A milyen régi ezen igazság, és oly kevéssé vették eddig figyelembe a tüdőbajok locális kezelésénél. Schreiber házi nyálaknál, a melyeknek tüdejében terpen­tin befecskendése által lobos helyeket teremtett, finom test­­anyagokat belebeltetett s azt találta, hogy az ép tüdőrészletek a testanyagtól el voltak lepve, míg a beteg helyek egészen festékmentesek voltak. A tanúság ebből világos, mert a gyakorlatra nézve egé­szen indifferens, vájjon egy hurutos vagy lobos folyamat, avagy tuberculosus beszűrődés zár el egy tüdőrészletet a légáram elől. A tü­dőrésznél specialiter még egyéb momentumok is figyelembe veendők. Tudjuk, hogy az esetek túlnyomó számá­ban a tüdőcsúcsok és a felső tüdőlebenyek betegednek meg tü­dővésznél; másrészt ismeretes, hogy a tüdők felső részletei már normaliter a legcsekélyebb szívóerőt bírják. Ehhez járul még az is, hogy a tüdővészesek paralytikus mellkasa még ezen belégzési minimumot is reducálja. Ha tehát rationális módon akarunk belehelési gyógy­módot alkalmazni, kérdés, miképen lehet a beleh­elendő gyógy­anyagot a beteg helyre eljuttatni? A légáram azon út, a­melyen a gyógyanyagot továbbít­juk. Első feladat lesz tehát a légáramot a rendes útjából eltéríteni és a beteg hely felé terelni. Ezt el lehet érni az egészséges tüdőrészletek compressiója által. S mivel az alsó lebe­nyek egyrészt nagyság tekintetében a legkiválóbbak, másrészt pedig a leggyakrabban épek, könnyű dolog lesz ezeknek a compressiója által a légáramot erélyesen a tüdőcsúcsok felé terelni. A mondottak helyességéről bárki könnyen meg­győződhetik, ha egy tüdővészes egyén mellkasának alsó rész­letét comprimálja, a­midőn alkalma lesz a mellkas felső részletének compensatorikus tágulatát észlelhetni. A technikai nehézség, a mellkas különböző helyeit a megbetegedés helye szerint comprimálni, a tüdővésznél elesik, mert ennek kedvencz helye a tüdőcsúcs, s így nem lesz nehéz az egészséges részleteket, az alsó tüdőlebenyeket műkö­désükben meggátolni. Schreiber egyébként szerkesztett egy „Thorax-compressoriumot“, melynek segítségével a tüdőnek bármely részét a légzésből ki lehet rekeszteni. Minthogy azonban a gyakorlatban apró differentiák el­hanyagolhatók s a compressio fokát illetőleg a beteg subjectív állapota mértékadó, nem szükséges ilyen complicált apparátu­sokat használni, hanem legtöbb esetben elégséges lesz egy széles flanell pólyával a mellkas alsó részletét szorosan körül­csavarni. Ezek körülbelül azon momentumok, melyek egy inhala­tiós kúránál okvetlenül tekintetbe veendők, de eddig tekintetbe nem vétettek. Ha mindamellett Hugenschmidt és Cantani fel tudtak mutatni eredményeket kénhydrogén belélegzése által tüdővésznél, az csak a mellett szól, hogy mennyivel jobb ered­ményeket lehetett volna elérni, helyesebb módszer alkalma­zása által. Hugenschmidt betegeit naponta háromszor, mindig 15 perc­ig oly atmosphaerában leheltette, mely 3°/C kénhydrogént tartalmazott. A subjectív állapot javulása mellett a bacillusok száma is megfogyott, sőt egyes esetekben állítólag teljesen el is tűntek. Cantani a betegeivel kénes vizet itatott, főleg azonban be­­lehelések alakjában alkalmazta a kénhydrogént külön e czélra berendezett szobákban. Ő töményebb kénhydrogént használt, milyen töménységűt, azt nem mondja. Eredményeit a követ­kezőkben foglalja össze : 1. A legtöbb beteg erősebb töménységű kénhydrogénnek hosszabb időn keresztül való belehelését jól tűri. Csak az első napokban, a­míg a betegek a gyógymódot megszokják, mutatkoznak némi kellemetlenségek. 2. A betegek rendesen már néhány napi kezelés után láztalanok. 3. A köhögés és kiköpés kevesbedett, a locális folyamat pedig, a­mennyire az kimutatható, nem terjedt. Ezen hiányos módszer mellett elért eredményeket úgy magyarázhatjuk, hogy a belehelt s csupán az ép tüdőrészletekbe jutott kénhydrogén a vérbe felszívódva csak a véráram útján jutott el a beteg helyekhez. Továbbá azt sem szabad elfelednünk, hogy a tüdővész kezdeti stádiumában a még kis beszüremke­­dési góczok minden oldalról légtartó és functionáló tüdőszövet által környeztetnek, s így az utóbbiak aspiratiói ereje által különösen fordírozott légvételeknél a beteg helyekig is eljut­hat a légáram. Ha azonban a folyamat egy bizonyos fokig előrehaladott, lehetetlen a compressio igénybevétele nélkül a gyógyszert egészen a locus morbi-ig eljuttatni és ezek ama esetek, melyek a gyógymód therapeutikus értékét kérdésessé, illusoriussá teszik. Már fentebb láttuk, hogy kénhydrogénnel a tuberculum baeillusokat az organismuson belül el nem pusztíthatjuk s így annak a használatát tüdővésznél antiparasitikusnak nem tekint­hetjük. A javulás, melyet kétségtelenül észlelhetni, annak tulajdonítandó, hogy a kénhydrogén egyrészt a tüdőszövet táp­lálkozását és ellenálló képességét fokozza, másrészt a hajszál­­edényeket kitágítva, egy mesterséges vérbőséget eredményez. Ezen vérbőség gyorsítja a kóros termények felszívódását, elő­mozdítja új kötőszövet és véredények képződését, ezáltal biztos gátat vetve a tuberculum bacillusok továbbterjedésének, végül pedig gazdagabb oxygen felvétel és szénsav kiürítése által a táplálkozást emeli. Ha ezek szerint nem is sikerül mindig teljes gyógyulást elérni, mégis előnyös oly gyógymódot leírni, melylyel gyakran vagyunk képesek a betegeket minden veszély nélkül bajuk legkellemetlenebb symptomáitól megóvni. Közlemény a budapesti Kir. tudomány­­egyetem élettani intézetéből. Vizsgálatok az izmok érző és vérérmozgató idegeiről. Landauer Ármin dr., élettani intézeti tanársegédtől. (Vége.) Bogiéi a methylenkéket kétféleképen használja: Első eljárása abban áll, hogy a methylenkék 40/C-os oldatát (V2 °/o konyhasó-oldatban) fecskendezi a frissen leölt állat azon test­részletébe, melyet megvizsgálni akar, a vizsgálat czéljából le­metszett szövetrészletet teszi ki 1/2 °/C konyhasó-oldatban a levegőnek, hogy a festődés így a levegő szénsavának behatása alatt beálljon, s ha bekövetkezett, akkor az alább említett módon fixáltatik. A festődés folyamata alatt az idegelemek Vogiel szerint a következő sorrendben veszik fel a festéket: először az idegrostocsok, azután az idegvégkészü­lékek, az ideg­sejtek nyúlványai, az idegsejtek, a velőtlen idegrostok és végül a velős idegrostok tengelyfonalai. A festődés menetét czélszerű górcső alatt ellenőrizni, s a­mint beállott, állandósítani, mert különben elhalványodás következik be. Ha azonban az elhalvá­­nyodás mégis bekövetkezett volna, akkor lehet a festést híg (V15 —VV6) methylenkék­ oldat hozzácsöppentése által újra előidézni. Bogicr második, nagyon egyszerű eljárása abban áll, hogy a leölt állatból kivett friss szövetrészletet, például izmot, humor aqueusba vagy pedig 1/­2°/0-os konyhasó-oldatba hozza, ehhez néhány csöpp Vis — 1l\<s°lo methylenkék-oldatot tesz és a levegőn

Next