Orvosi Hetilap, 1893. július (37. évfolyam, 27-31. szám)

1893-07-02 / 27. szám

323 ORVOSI HETILAP 1893. 27. sz. szőrös, eredménytelen beavatkozási kísérletektől hegekkel át­járva, hogy már első pillanatra is alkalmatlannak látszott az orr újjáképzésére. Nem volt nehéz belátnom, hogy a részleges rhinoplastica, az orrcsúcsnak és orrszárnyaknak felemelése, nagy nehéz­ségekbe fog ütközni. Hisz Dieffenbach is azt mondja, hogy annál nehezebb a rhinoplastica, mennél kisebb részeket kell pótolnia, és hogy a képző sebész ügyességének próbakövét nem a typikus műtétek, hanem az adott viszonyoknak mennél ügyesebb kihasználása képezi. Nem vehettem a régi Dieffenbach-féle methodust, a régi orrházbőrnek homlokbőrrel való alápobcrozását, ez esetben az előbbinek rossz táplálkozási viszonyai miatt figyelembe, és oly kevéssé tehát Ollier és Verneuil módszereit sem. Nem sok­ eredményt várhattam továbbá az orrnak harán­­túl átmetszése után annak felemelésétől és egy homloklebeny­nek egyszerű átültetésétől sem, mert be kell­ látnom, hogy utóbbi támasz nélkül lévén, csakhamar zsugorodott és behor­padt volna. König hasonló esetekben újabban egy */4 cm. széles és 4—5 cm. hosszú, 180°-ra áthajtott függélyes homloklebeny át­ültetését ajánlja, mely lebeny álljon bőr, periosz és a csont corticalis rétegéből. A csontos felület kifelé néz, áthidalja az orr leválasztása által támadt hiányt, és egy oldalti alappal bíró második homlokbőr-lebenynyel fedezik be. Én már műtettem egy ízben e módszer szerint, de sehogy­­sem voltam az elért eredménynyel megelégedve. A csontos bőrlebeny áthajtási helyén, a csontos orrhát tövén, tehát ott, hol rendes körülmények között a homlokvonal mélyedni kezd, egy igen rút, hirtelen emelkedés maradt ugyanis vissza, mely későbbi komplicált javításokkal sem volt eltávolítható. Másodsorban nincs a le­vésett csontlemeznek a táplálkozása sem eléggé biztosítva, mert egyes csontszilánkok igen gyakran nekrotizálnak és hosszantartó gengedéshez vezetnek. Végül nehéz­ségekbe ütközik gyakran az átültetett csontos bőrlebeny be­fedésére a homlok oldali részéből elégséges anyagot nyerni. Én tehát hosszas megfontolás után azt határoztam el, hogy a régi behorpadt orrház heges dudorait fogom az új orr alápolczolására felhasználni■ Harántátmetszés után felemeltem az orrcsúcsot, a meglevő, behorpadt, heges orrhátbőrt három­szög alakban metszettem be, felpraeparáltam az apertura pyri­­formis széleit, s az így nyert 3 bőrlebenyt befelé és felfelé hajtva, azokat középütt catgut-fonalakkal egyesítettem akkép, hogy a behajtott és sebes felületeikkel felfelé néző lebenykék egy erősen kiálló vánkost képeztek. E vánkosra egy megfelelő nagyobb homlokbőr-csonthártyalebenyt ültettem át, melyet a defectus széleivel csomós selyem varratokkal egyesítettem. Az orrszárnyak emelését később végeztem 2 külön műtéttel. A lebenyeknek kettőzése által lehető szilárd vázat akartam képezni és közben Thiersch eljárása lebegett szemeim előtt, ki teljes orrképzésnél a 2 pofából hasonló behajtási lebenye­ket vesz. Az ide vágó irodalom áttekintésénél bukkantam arra, hogy Mikuliczi hasonló esetben szintúgy járt el csak pár évvel ezelőtt. Még kellemesebben lepődtem meg azonban, midőn Balassa műveinek tanulmányozása közben, lángelméjében ugyane gon­dolatmenetet fedeztem fel. Sőt mi több, 1862-ben és pedig egy totalis rhinoplastica esetében Balassa Jánost­­­2 gyakorlatban is megvalósította e gondolatot, a midőn — mint ő maga mondja — „a vastag és kérges heglebenyeket a réslyuk körül száron hagyva, kellőleg felfejtve, kttbről befelé felhajtotta, mellfelé néző széleiken néhány varrattal egymásba csatolta,1^és ekként az új orr duczolására felhasználtak. Balassa betegének — Szatmári Károlynak — orra félév lefolyása után is megtartotta részarányos, tetőszerű alakját. Az orr, mint maga a lángeszű sebész mondja, a természet művei­hez oly közel állt, miszerint azt méltán sikerültnek lehetett nyilvánítani. 1 Mikulicz. Archiv für kiin. Chirurgie. Bd. XXX. Heft I., Central­blatt 1884, 2 Balassa. Új műtétmodorok az orrképzés­ körül (két kóresettel). Pest, 1863. Az én betegem orra sem hagy felvánni valót fenn, daczára hogy már 16 hónap telt el a főműt­ét óta. Az orr profilja kitűnő, alakja oly tetszetős és proportionált, hogy hasonló ered­ményt rhinoplastikával igazán ritkán vagyunk képesek felmutatni. Ehhez járni, hogy a kemény szájpadlás hüvelyknyi vastag defectusát, mely miatt betegnek mindig szájpadprothesist kel­lett hordania, uranoplastikával egy ülésben sikerült elzárnom, még­pedig ogy­ szerencsésen és jó sikerrel, hogy nemcsak vala­mennyi varrat per primam gyógyult, hanem hogy a hegvonal­nak ma jóformán még nyomát sem látni. F. N­., 19 éves, gyenge alkatú kisasszony, Budapestről. Gyer­mek­korában lymphomákban szenvedett. Hereditas ki nem mutatható. Orrhaja felvétel előtt 3 évvel kezdődött erős náthával, majd kis szemölcsök fejlődésével az orrűrben, melyek galvanocanterrel lettek kezelve. Két év előtt kezdett előbb a jobb orrfél felül horpadni, melyet az egész orrhát, majd az orrszárnyak követtek, maguk után húzva és az orrfenékre rongálva le az orrcsúcsot is. Ugyanekkor a kemény szájpadlás áttörése folytán communicatio jött létre az orr- és szájüreg között. 1890-ben betegen Maydl tanár Bécsben több ízben kísérelte meg a rhinoplasticát, a bal karról vett lebeny segít­ségével, de eredménytelenül, mert a lebenyek necrotizáltak és az ulceráló folyamat az orrháton csakhamar kiújult. 1891. elején a különben ép szervekkel biró betegnek orrháta az orr tövétől lefelé 5 cm.-nyire teljesen behorpadt, és szögben megy át a mogyorónagyságú és cseresznyepirosan elszínesedett orrcsúcsba, mely mindkét orrszárny behorpadása és zsugorodása folytán annál is inkább huzatik le az orrfenékre, minthogy az orrsövény egészen hiányzik. Az orrcsontok szintén hiányoznak. Az orrhát a régi műtéti beavatkozások maradványakép kérges kemény hegszövetből áll és közepén egy lencsényi sarjakkal borított és genyedő foly­tonossághiány foglal helyet, mely két 11/2 cm. hosszú fistulának a bejáratát képezi. Levegő által az orrfír csak kevéssé átjárható. A szájűr a kemény szájpad mellső részén levő hüvelyknyi vastag nyílással közlekedik az orrűrrel, mi beteg beszédének hunyogó jelleget kölcsönöz. E miatt szájpadlás-prothesist kénytelen viselni, mely azonban rendkívül zaklatja, minthogy nagyon könnyen okoz exulceratiókat.­Miután az orrfekélyt kikapartuk, paqueliniroztuk és nagy nehezen gyógyulásra bírtuk. 1891. november 13-dikán végeztük az orrképzési alapműtétet chloroform­morphium narcosisban. A teljesen behorpadt orrhát közepét egyenszögű háromszög alakjában alul 1 */* cm.-nyi széles­ségben és kétoldalt 4 cm­-nyi hosszúságban lefelé divergálva be­metszettük és 3 lebenyt praeparáltunk olykér, hogy azok középen összefüggésben maradtak a bőralatti kötőszövettel. Azután a lebenye­ket be- és felfelé­­ hajtottuk, és finom catgut-varratokkal akként egyesítettük, hogy a lebenyek sebes felületei felfelé néztek. Az orrcsúcs felső segmentumának e horizontális bemetszése által azt előre lehetett tolni és fel lehetett állítani. A visszafordított és össze­varrt lebenyek pedig mintegy vánkost képeztek a lehozandó homlok - Műtét 1891. november 13.

Next