Orvosi Hetilap, 1895. április (39. évfolyam, 14-17. szám)

1895-04-07 / 14. szám

158 ORVOSI HETILAP 1895. 14. sz gyomorfalrészlet kivágása a csatorna hosszában, egyesítés varratokkal a meghosszabított metszés vonalát keresztező irányban, Heineke-Mikulicz szerint: Gyógyulás. A kivágott részlet szöveti vizsgálata carcinomát kizárt. 1893-ban Saale járult hozzá egy érdekes közleménynyel e casuistikához. (Ein Fall v. Sanduhrmagen. Virchow-Archiv 134. köt.) Gyomorrák gyanúját keltő, cadectikus egyén, daganat nélkül, kinél a két hypochondriumot elfoglaló, s egy közbülső tompa csík által kettéválasztott, léghangú terület érdemel említést. Sectio homokóra-gyomrot fedez fel 8/1 cm. átmérőjű közlekedéssel, a szűkület helyén a két részlet tengelyének ()0°-os megtöretése, mely a pylorust a cardiához aránytalanul közel viszi. Pyloruson rákos polyp, a szűkület helyén fekély s a cardia-részletben egy a fekélyről lefűződöttnek tartott carcinomás tömeg. Legfigyelemreméltóbb azonban a nagy gonddal tanulmányozott és pontosan vázolt izom- és szalaglefutás, mely a befűződés helyén talált csavarmeneteivel ébrénykorból származható csavarodásra volna visszavezethető és e szerint congenitális eredetre vall. És végül mint ahogy régi tapasztalat értelmében a ritkaságok kumulálódni szoktak, ha mindjárt hallomás útján is — néhány nappal a Langenbuch esete után a Wiener med. Wochenschrift újévi számában hasonlónak leírását találom, egy a német természetvizsgálók és orvosok bécsi congressusáról szóló referátumban, melyet Wölfler eredményes műtét után, mint gyógyultat, mutatott be. Előzőleg felismerhető ezúttal sem volt, s a műtéti megoldás gastroanastomosis készítésében állott, melyet a bemutató azzal indokol, hogy a szűkület helye, a hasnyálmirigygyel való heges összenövése miatt, műtét számára nem volt hozzáférhető. Krönlein azon kérdésére, hogy a mesterségesen készített és eredeti csatorna között támadt lik lehet-e aggasztó, az iménti indokolás tulajdonképen nem felelet, s halikott csakugyan nem maradt, csakis a kerületét képező serosa felületek összevarrása által képzelhető lehetőnek. Nagy sajnálatomra a szűkszavú referátum csak vázlatosan adja vissza az érdekes részleteket. Az ismertetett közlemények 1870 óta 10 typikus esetről szólnak. Rasmussen két munkája inkább a fejlődési folyamat elméleti fejtegetésére helyezi a súlypontot s tapasztalatait csak ennek támogatására értékesíti. Az esetek számából mindenekelőtt azt látjuk, ami előre is sejthető volt, hogy rendkívüli ritkasággal van dolgunk, és tárgyalásának inkább elméleti, mint gyakorlati értéke van. Kérdés, emez elmélet számára mivel lettünk az egyes esetekből okosabbak ? Többel, mint első tekintetre látszanék. Mindenekelőtt e vázlatos ismertetésben is nyilván szembeötlik, hogy eredetük magyarázásában két ellentétes felfogás áll egymással szemben. Az egyik heges zsugorodás folytán létrejöttnek tartja a középrész szűkületét és ennek értelmében másodlagosan szerzettnek az alakeltérést, a másik mint fejlődési rendellenességet, congenitálisnak fogja fel. Mindegyik felfogás bizonyító erejű adatokkal tudja támogatni tanát, melyek a kérdés eldöntését nagyon megnehezítik. Az esetek többsége heget mutat fel, nemcsak a szűkület falában, hanem környezetében is a fekélyes folyamat és kimenetelének egész skáláját. Számban megöttük állnak azon megfigyelések, melyek ama falat és annak minden rétegét szövetileg physiologice épnek találták, legfeljebb elrendeződésük physikai szerkezetében voltak képesek pathologikusnak nem mondható rendellenességet kimutatni. Számban, mondom, de nem súly szerint. A kérdés első stádiumában a körül forog, veleszületett-e eféle alakeltérés vagy kóros folyamat terméke, és eldöntésében egy esetleges kóros folyamat az alakeltérést feltételező szűkület helyén csak nemleges értékű adat, amíg okozati összefüggésükben a prioritás meg nem állapítható. Világosabban szólva, a fekélyedésről nem lévén megállapítható, hogy oka-e vagy okozata valamely szűkületnek, minden esetben csak annyit bizonyít, hogy a congenitalis eredet bizonyítékát nem sikerült benne találnunk. Egyetlen eset, melyet megbízható vizsgálat ép szöveti szerkezetűnek bizonyított, pozitív értékű és bizonyító erejű argumentum. És eme következtetés alapján, azon kevés számú esetre támaszkodva, melyek — ez irányban legalább — ép szövetviszonyokat mutattak, habozás nélkül azon eredményt vonom le, hogy a homokóra-alakú gyomorban veleszületett fejlődési rendellenességgel állunk szemben minden esetben. A világért sem akarom ezzel a közlekedő csatorna gyakori sekély heges folyamatát kétségbe vonni, vagy értékét leszállítani, de nem is jutok vele ellenmondásba. Mégpedig nem is azért nem, mintha fekélyedést ama csatorna mentén mint véletlen találkozást concedálnék csupán, hanem mivel a gyomor lumenét szűkítő, praeformált léctet egyenesen arra praedisponáltnak tartom. Sőt annyira megyek, hogy eféle ébrénykori befűződés csatornává szűkítését a legtöbb esetben következményes, tehát főképen heges folyamatok rovására szeretném írni. És ezzel tulajdonképen a Rasmussen felfogásánál volnánk, aki tudvalevőleg a gyomrot ketté választó atrophikus lécet és ezen másodlagosan megindult fekélyes folyamatot több esetben látta s ez alapon építette fel elméletét. Eddig tehát járt úton haladnánk s egy további lépés számára irányadó szempontunk az, milyen eredetűnek és minő keletűnek tartjuk a fejlődési rendellenességet? Rasmussen a bal bordaív nyomása alatt létrejött, tehát gátolt fejlődési folyamat eredményeképen fogja fel, és nem csupán az élrénykorból keltezi, hanem magasabb életkorra is hajlandó kiterjeszteni származását. Bizonyítékul szolgál neki azon körülmény, hogy női hullán gyakrabban találkozott ama határvonallal, illetőleg e vonalon sekélyedő hajlandósággal, mint a fűző nyomása alatt — az ismeretes májbarázdák analógiájára — bordaközvetítés útján létrejött rendellenességgel. Ez az adat, ha megbízható, minden esetre bizonyíték felfogása mellett, de nem azért, mintha magának a rendellenességnek fejlődését e magasabb korban igazolná, hanem mivel physiologikus szöveten erőművi úton támasztott akadálynak kórokozó hatását bizonyítaná, vagyis a gyomor lumenébe kiugró lécet, a nem praeformáltat is, fekélyképződésre praedisponáltnak mutatná. Az elsődleges alak eltérésnek, mint fejlődési rendellenességnek, keltére nézve észszerűen csak az a felfogás jogosult, hogy ébrénykori származású, miután minden későbbi keletű, kórtermék. ■Az eredetre nézve a gátolt fejlődés mellett leginkább a májlebenyeket határoló barázda szólna, melynek a gyomoré, kettéosztás esetén, Rasmussen megfigyelése szerint, folytatását képezte. Értékesíthető volna pedig annyival inkább, miután a fejlődési rendellenességek keletkezésében a gátolt fejlődésnek kiváló búvárok, mint Geoffroy St. Hilaire, Panum és Vareste elmélete kiváló szerepet tulajdonítanak. A kérdésnek azonban más oldala is van és csak ennek kellő megállapítása nyújthat tiszta képet a megítélés számára. A földi szerves élet keletkezését és fejlődését felderítetlen homály takarja, s a tudomány e kérdésben problematikus hypothesiseken túl nem jutott, mind a mellett elutasíthatatlan szükség a természettudomány alapján álló megoldás számára, hogy legalább is az egyes fajok őstypusára visszamenjünk, ha e fajok átalakulásának kérdését nem akarjuk is bolygatni. Minket itt a gerinczesek typusa érdekel, mint amelynek a szervezettség legmagasabb fokán álló tagja az ember. Tudjuk, hogy e typus alfajai, mint családtagok között a hasonlatosságot átöröklés közvetíti, mely az alapjelleg tágas keretei között mozog és sem szervhez, sem generátiókhoz kötve nincsen. És a fejlődési rendellenességek egész során azt a megfigyelést teszszük, hogy az emberi szervezet a közös gerinczes typus határai között variálhat egyes részleteinek változataiban. Mint ilyet viszi küzdelembe Darwin a polydalityliát, Vogt a mikrokephaliát tartja annak, és egészen kétségtelenül e hasonlatra vezethetők vissza a polymastia esetei (az emlők lágyékhajlatig terjedő kettős sorával), valamint a durványos farkcsíkcsigolyák nyúlványai egyes torzókon biztos farokmaradványok. Ez volna az ú. n. atavismus, vagyis visszafajzás megszámlálhatatlan generatiókon a gerinczesek typusában, descendentia útján. Ez a felfogás azonban élénk ellenmondásra talál a tudományos értelmezésben, mely alfajok egyes jellegének átöröklését egy másiknak individuumára, közvetítés nélkül, képtelennek tartja a természet következetessége mellett jellegei megőrzésében. A dolognak azonban más magyarázata van, mely végeredményben persze ugyanoda vezet. A foetális fejlődés és állatsorozat bizonyos emelkedő fokozatai között párhuzamot vonva ugyanis.