Orvosi Hetilap, 1895. augusztus (39. évfolyam, 31-34. szám)

1895-08-04 / 31. szám

362 ORVOSI HETILAP 1895. 31. sz. Végül a kő nagyságát véve tekintetbe, kétségtelen, hogy az természetes utakon nem távozhatott el, miért is a beteg érdekében a műtét annál is inkább jogosult volt, mert a hosszasan fennálló súlyos icterus a beteg életét is koczkáztatta. 3-dik eset: Sz. M.-né, 30 éves nő 6-szor szült. Jelen baja kezdetéig egyes jelentéktelenebb bajoktól eltekintve, mindig egészséges volt. 1894. augusztus havában elrontotta gyomrát, mire gyomor és máj tájékán igen heves görcsöket érzett és nemsokára rá sárga lett. A sárgasága alatt, mely két hétig tartott, lázai voltak és „gyomorgörcsei“ sokszor ismétlődtek. Sőt a gyomor és máj tájékára szorítkozó fájdalmai még azután is gyakran jelentkeztek, miért is a Rókus-kórházba vetette fel magát. 5 hét múlva hazament, de már 1894. deczember elsején ismét visszament, mert fájdalomrohamai másodnaponként jelentkeztek. 1895. január 4-dikén a Rókuskórházból a 11-dik sz. belklinikára tétetett át. Felvételkor a vézna termetű nőn a következőket találtam. A has elődomborodott, a máj alsó széle 3 harántujjnyival meghaladta a bordaívet és legömbölyített, a máj tömött. A lép a 7-dik bordánál kezdődik és a bordaívet jól meghaladta, tömött és sima felületű volt. A többi szervek eltérést a rendestől nem mutattak. Mindjárt felvételét követő napon a beteget a máj és gyomor táján igen heves fájdalmak lepték meg, ez alatt a nyomásra egyébként is kissé fájdalmas máj tájéka oly érzékenynyé vált, hogy alig lehetett e tájékot érinteni. Daczára ennek, a fájdalom roham alatt a megnagyobbodott epehólyagot ki lehetett tapintani. A következő napokon a fájdalom rohamok úgy mint az előző napokon ismétlődtek, de láz is és igen kifejezett sárgaság csatlakozott hozzá. 1894. január 7-dikén délután 11 órakor kellő aseptikus cautelák mellett 381 C. fokú láz mellett a jobb vena medianából bacteriologikus vizsgálatra 2 kcm. vért vettünk, a vizsgálatok negatív eredményesek voltak. A betegség kezdete és lefolyása, nevezetesen a jellemző fájdalomrohamok, az ehhez csatlakozó icterus és epehólyagtágulás a cholekithiasist kétségtelenné tették, miért is a betegnél szigorú earlsbadi kúrát rendeltem el. Azonban a beteg állapota nem javult, a fájdalomrohamok majdnem naponta jelentkeztek, béke korba láz is kisérte, a bélsárban pedig követ nem találtunk. Mivel a belső orvoslás több hónapon át eredménytelen maradt és a klinikai észlelés ideje alatt sem vezetett a kivánt eredményhez, többé tőle nem várhattunk javulást és a további várakozás a betegre nézve veszélyessé válhatott volna, főnököm Kétli Károly tanár Dollinger tanárt a művi beavatkozásra kérte fel, melyet D. a beteg beleegyezésével 1895. január hó 19-dikén végzett. 1. leírása szerint a műtét következőképpen folyt le: „Bemetszés a jobb egyenes hasizom külső széle mellett. Az epehólyag üres volt, összenövéseket nem találtam, a choledochus rendes árterének körülbelül 4-szeresére volt kitágítva, benne könnyen meg lehetett találni a cseresznyemag nagyságú követ (hossza 10 mm., szélessége 7 mm., súlya 30 cm.), a mely rögzíttetvén, a choledochuson akkora sebet ejtettem, a melyen át a követ kitolhattam, mire a sebet kettős szücsvarrattal, selyemmel bevarrtam.“ A kő eltávolítása előtt D. a choledochus középső részéből Pravaz segélyével körülbelül másfél köbcentiméter epét vett ki, melyből igen sok bacterium coli commune fejlődött. A kő szemölcsös felületű, átmérői 7—10 mm., súlya 30 cm. A műtét után a beteg gyorsan javult, láza nem volt és 1895. február 15-dikén a kórodát gyógyulva hagyta el. A betegnél az irreguláris, majdnem naponta ismétlődő epekólika-rohamokat a choledochusban lévő aránylag nem nagy epekő okozta. A baj hosszas tartama alatt máj- és lépmegnagyobbodás állottak be, és bár a lázas roham alatt vett vérben bacteriumokat nem találtunk, az epeutak már inficiálva voltak, amennyiben a choledochus középső részéből vett epében bacterium coli communet sikerült tenyészteni. Rendes viszonyok között csakis a choledochus legalsó részében leljük ezen bacteriumot. Ezen lelet már magában véve is a műtéti beavatkozás jogosultságát kétségtelenné teszi, de indokolttá tette az is, hogy a folyton ismétlődő rohamok a szegény sorsú beteget már hónapok óta munkaképtelenné tették, és hogy a belső orvoslás ezen hosszú idő alatt semmi eredményt sem tudott felmutatni. " (Folytatása következik.) Közlemény a Tanffer Vilmos egyet. r. tanár vezetése alatt álló II. szülészeti és nőgyógyászati klinikáról. Méhenkivüli terhesség esetei a II. szülészeti és nőgyógyászati klinika gyakorlatában. Közli: Tóth István dr. egyetemi tanársegéd. (Folytatás.) A' e csoportban leírt 6 esethez műtétet illetőleg hozzá kell vennünk a 9. számú esetet is, amennyiben ennél is kiviselt halott magzat mellett operáltunk, így összesen 7 esetről lesz e csoportban szó. Öt esetben kétséget kizárólag megállapíthattuk a méhen kívüli terhesség diagnosisát: a 12. számú esetben bizonytalan diagnosissal operáltunk; egy esetben — 14. sz. — még csak gyanúnk sem volt méhen kívüli terhességre, sőt már elvégeztük a műtétet, amikor kitűnt, hogy a fibromának tartott daganat, melynek vastag falzatán át semmi magzatrészt megkülönböztetni nem lehetett, nem egyéb, mint egy petezsák, mely egy kiviselt magzatot rejt magában ; a petezsák intraligamentaris elhelyezkedése, a lilékkel való széles összefüggése, tapintata, mindenben utánozta egy intraligamentaris fibroma képét. Előbb nem volt alkalmunk a beteget észlelni, a magzat 9 hó előtt elhalt, a petezsák falzata erős, vastag volt s így egyetlen jel: a menstruatio 1 éven át való kimaradása utalhatott volna a helyes diagnosisra. A nagy mértékben leromlott betegnél a huzamos amenorrhoea önmagában azonban nem jogosított volna a méhen kivüli terhesség felvételére, hisz hányszor látunk amenorrhoeát vérszegény, satnya táplálkozású betegeknél ; sőt ha felkelt volna is figyelmünk e körülményre, a méhenkívüli terhesség csak gyanítás lehetett volna, mert positív jel egy sem volt fellelhető; eklatánsul bizonyítja ezt az is, hogy még a kiirtott s közvetlenül kezeink között levő daganatban sem ismertük azt fel egész a zsák megnyitásáig, amikor nagy meglepetésre egy kifejlett magzat lába bukkant elő. Érdekes, hogy míg a klinika előbbi éveiben, 13 év alatt, csak 3 esetben találkoztunk e nemű esetekkel, addig az 1894. év folyamán 4 esetet észleltünk s operáltunk, köztük kettő (a 9. és 15. számú eset), mely csaknem azonos kifejlődésű, 2 heti időközben került műtevés alá. Az esetek ismert duplicitása 12 esetben (9. és 13. sz.) láttuk volt a beteget még élő magzattal, a 9. számút pláne már a 3-dik hóban, azonban mindkettő csak már akkor bízta sorsát reánk, midőn magzata elhalt volt. A 11. sz. eset a magzat elhalása után 4 hóval, a 14. sz. 9 hóval, a 15. sz. 2 hóval, a 16. sz.é’a hóval került szemeink elé; mindezen esetekben tehát már egy befejezett folyamattal állottunk szemben s így számíthattunk az edények obliterátiójára, az operálást nem halasztgattuk. A 20. sz. eset részletes leírásánál elmondottuk, hogy itt mások tapasztalataira s különösen Werth ajánlatára támaszkodva, amely nézetet utóbbi időben csaknem általánosan elfogadtak, a már elhalt magzat mellett bevártuk az ajánlott 10 hetet, elérendő a halasztás által az edények obliteratióját; ez esetben el is értük azt, bár véleményünk szerint ez eset épen anatómiai viszonyainál fogva már előbb is operálható lett volna; a kifejlődés minőségét azonban előre alig lehet meghatározni s így az óvatosság, a várakozás e nézet szerint helyén volt. A 13. sz. esetben a magzat elhalása után mintegy 5—6 héttel végeztük a műtétet, operáltunk mihelyt a beteg állapota megengedte. A műtét nagy vérzéssel járt, a számos összenövés leválasztása újabb és újabb vérzési forrást nyitott meg; a beteg szervezete, amely már régi hydronephrosis és nephritis miatt sem volt egészséges, a nagy vérvesztéssel járó műtétet nem bírta ki. Várjon, ha várunk még pár hétig, ha bevárjuk a Worth ajánlotta 19—12 hetet, megmentjük-e a beteget? Annyival kevesebb lett volna már akkor a vérzés ? Kérdéses! Másrészt a beteg nephritises hydronephrosisa ekkor sem lett volna jobb állapotban.