Orvosi Hetilap, 1898. március (42. évfolyam, 10-13. szám)

1898-03-06 / 10. szám

113 ORVOSI HETILAP 1898.10. sz. hullott. Budapest, 1807. XI.126-dikán. Hegyes Endre s. b­., egyet. tanár, a Pasteur-intézet igazgatója A kutya tulajdonosa csak 1898. január 5-dikén vetette magát alá a veszettségellenes védőoltásoknak sok tétovázás után, a melyben ő még neje halála után is sok ideig meg­maradt, dominálván gondolkozásában az a makacs elővéle­­ménye, hogy az ő kedvencz ebe meg nem veszhetett, mely hiedelmében elősegítették őt az állatorvosi diagnosis positivi­tása, hogy a kutya nem volt veszett és az állatkísérletnek látszólagos negatív eredménye. Jelenleg e négyes, mint az egész eset áttekintéséből kétségen kívül kitetszik, veszett ebmarás-esetnek eddig elő csak a védoltás nélkül maradt tulajdonosnő lett az áldozata.­­ # E különben egyszerű veszett ebmarás-eset érdekes és tanúságos a vele kapcsolatban felmerült körülmények folytán. A kutyatulajdonosok ilyetén makacs hiedelmével, hogy szeretett hű kutyájok, mely folytonosan szemük előtt van, nem veszettségben, hanem egyéb bajban pusztul el, gyakran ta­lálkozunk, így ez nem feltűnő a jelen esetben sem, annyival inkább, mert a maró állat gazdája kutyáját harapós természetű­nek ismerte. Feltűnő azonban az állatorvosi szakértőnek kate­gorikus tagadása az óvatosabb orvosi szakértők véleményei­vel szemben. A kutya rövid idő közben megmarta gazdáját és úrnőjét, hazulról elkóborolt és megmart még két más egyént, befogatása után egész nap marta vasketreczének rá­csozatát, harmadnap reggelre megdöglött, bonczolatnál nem találtak érdemleges elváltozásokat: ezek mindmegannyi jelek, melyekből a bénulásba átmenő izgatott veszettség diagnosisát, ha nem teljes biztossággal is, de valószínűséggel fel lehetett volna állítani, minden esetre azonban semmi esetre sem lehetett azt kizárni. Azon körülmény, hogy a kutya gyomrában bonczolat alkalmával nem kapják meg az idegen anyagokat (szalmát, papírt, fadarabot stb.), nem zárja ki a veszettséget; labora­tóriumban veszettség-vírussal inficiált és saját ketrectében megvesző állat gyomrában hiányzanak ez anyagok egyszerűen azért, mert az állatnak deliriuma alatt nem volt alkalma az anyagokat felfalni, a­mi tiszta háznál és szemétnélküli város­ban szabadon megvesző kutyákon is előfordulhat. A kutya farkán leirt genyedő folyamatot ez esetben halál okal felvenni alap nem volt, mert a belső szervekben kóros átrakodások nem találtattak; septikaemiának sem volt ok felvenni a folyamatot, mert ahhoz a lefolyás rövid volt és septikaemia alatt a dühös veszettség oly jellemző tüneményei, mint ezen állatnál mutat­koztak, jelentkezni nem szoktak. A veszettség diagnosisának állatorvosi kizárásánál nem ajánlható eléggé az óvatosság az állatorvos uraknak. Sajnosan tapasztaltuk a maró és elhullott állat veszettsége határozott kizárásának szomorú következ­ményeit már több, a pozsonyihoz hasonló esetben, a midőn a megmart egyének a profilaktikus védoltást az állatorvosi nyilatkozat alapján elhanyagolták és csak akkor jelentkeztek a védoltásokra, a midőn a megmart egyének vagy állatok közül valamelyiken kitört a veszettség és reájuk nézve is kér­désessé lett a védőoltások sikeressége. Jelen esetben a maró állat veszett voltának kétségtelen bizonyítékát sajnos a megmart egyének egyikén kitört veszett­ség és nem az orvosi szakértők által veszettség gyanújában elhullott állat agyvelejéből tett próba-állatoltás adta meg. Az október 12-dikén megmart asszonyon már november 1-jén, tehát a marás utáni 20-dik, a kutya elhullása után a 14-dik napon már megjelentek a kitört veszettség prodromái: a maró kutya 16-dikán reggel hullott el, a bonczolat 17-dikén ejtetett meg, az állatorvosi akadémiához beküldött állat agyából vég­zett próba-nyúloltás negatívnak deklarált eredménye csak november 21-dikén, tehát a megmart asszony veszettségének kitörése után 21, a kutya elhullása után 36 nap múlva lett nyilvánvalóvá és ez is ellentétbe jutott az elhalt asszony vele­jéből a budapesti Pasteur-intézetben végzett próba-állatoltás eredményével, miután ez pozitívnak mutatkozott, a­mennyiben a november 10-én beoltott nyúl november 24-dikén, tehát az oltás után 14 nap múlva megveszett és november 26-dikán, tehát az oltás után 16 nap múlva elhullott. Ezen látszólag ellentmondó körülmények a próba-állat­­oltások értékességét látszanak defavoyálni és első pilla­natra jogosultnak tüntethetik fel a Gyógyászat 8-dik számá­nak első hasábján közölt következő reflexiókat: „Két érdekes okmány (a m. kir. állami bakteriológiai intézetnek és a budapesti Pasteur-intézetnek fennebb cursivbetűkkel közölt tudósításai az oltások eredményeiről) egymás mellé rakva közleményünk végén ily irányban tanuságosabb, mint egész statistikai táblázatok. Az egyik azt mutatja, hogy azon kutyánál, kitől a végzetes lefolyású lyssa az emberre át­származott, teljesen megbízható vizsgálat sem találta a lyssa kórokozó anyagát; a másik pedig azt mutatja, hogy ezen látszólag ártalmatlan kutyától ragályozott és elhalt egyénnél a tudományos vizsgálat a rabies anyagát kimutathatta. Ily heterogén leletek egymás mellett azt bizonyítják, hogy a tudo­mányos része a kérdésnek még távol áll a teljes tisztázás­tól . . . Szükséges azért, hogy e próba­oltásokkal közelebb­ről foglalkozzunk és a jelen esetben felmerült ellentétesnek látszó körülményeket kellőleg megvilágítsuk. Ezerekre menő, nálunk valamint más Pasteur-intézetek­­ben végzett próba­oltásokból elvont tapasztalat az, hogy ha utc­ai veszettségben elhullott állat vagy veszettségben el­halt ember agy­velejéből kis részt 7°/00-es sósvízben vagy sterilizált húslevesben szétdörzsölünk és az így készült em­ulsió­­ból néhány cseppet egy kinőtt nyúlnak agybunka alá fecs­kendezünk, az ilyeténkép inficiált nyúl 14—21 napi incubatio után megkapja a veszettséget és a betegség kitörése után 2—4 nap múlva elpusztul. A veszettség kitörésének tüne­ményei a nyúlnál — ilyen utczai veszettség vírussal való infectio után — többnyire nem vehemensek. Izgatottság sok esetben nem vagy alig mutatkozik. Gyors lesoványodás és bénulási tünemények a rendesek, melyek néha csak az élet utolsó 6—­8 napjában mutatkoznak, úgy hogy a­ki nem ismeri a tüneményeket, nem gondol veszettségre; hogy azon­ban az állat veszettségben halt el, a továbboltás sikeressége bizonyítja. E próba­oltások eredménye annyira biztos, hogy 4—500 nyúl közül alig akad egy olyan, a­mely az infectio ellen immunisnak mutatkozik és a subduralis infectio után életben marad. A legritkább esetek közé tartozik az is, hogy az így megejtett fertőzés után a 14—21 napi incubatio ideje hosszabbra nyúlnék. 14 napnál rövidebb incubatio is rendesen csak akkor mutatkozik, ha a próba­oltás igen fiatal állatokon történik. E módszer tehát, ha az ember azzal az elővigyázattal él, hogy a vizsgálandó agyvelőből nem egy, hanem legalább két nyulat inficiál, absolut biztos annak a kimutatására, hogy a vizsgálat alá vett agyvelő veszett állattól vagy veszett embertől eredt-e ? A vizsgálat sikerének legelső feltétele természetesen az, hogy a trepanatio, az agyburok alá fecskendős, a trepanatio felett összevarrott bőrsebnek gyógyulása teljesen aseptikus legyen, valamint az, hogy a vizsgálat alá veendő agy is friss és egyéb fertőző anyagtól mentes legyen. Gyakorlatlan experimen­­tator kezében a különben friss velővel való oltás, valamint a gyakorlott experimentator kezében a rohadt vagy egyébként inficiált velővel való fertőzés nem adja meg­­a kívánt sikert, mert az állat vagy agyburokvérzés vagy agyburokláb vagy sepsis következtében a trepanatio után pár nap múlva el­pusztul. A próba­oltás eredményének megítélésénél figyelembe veendő továbbá az is, hogy, mint számtalan idevonatkozó kísérlet kimutatta, az egészen friss és virulens veszett agyvelő, ha szabadon a levegőn áll, virulentiájából napról napra veszít, az állatot napról napra hosszabb incubatio után veszíti meg, utoljára pedig hatástalanná változik. Teljesen sikeres oltást tehát — ha a vizsgálandó agyvelő a levegőn áll — csak egészen friss veszett velővel való inficiálás ad. Ismét ezerekre menő kísérleti tapasztalat bizonyítja azonban azt is, hogy a veszett velő virulentiája változatlanul vagy alig elgyengülve eltartható heteken keresztül, ha a veszett állat velejét az ember 20­0-os carbolvíz-oldatban vagy felhevített és kihűtött, tehát sterillé tett glycerinben teszi el, amidőn azt a próbaoltás sikerességének koc­káztatása nélkül lehet elküldeni

Next