Orvosi Hetilap, 1898. november (42. évfolyam, 45-48. szám)

1898-11-06 / 45. szám

552 ORVOSI HETILAP 1898. 45. sz. hogy az egész álhangszalagot elfoglalja, s dús izom­­állománya folytán ez a valódihoz lesz hasonló; ilyenkor a mirigyállomány csekély, annyira, hogy egyes izomkötegek a nyálkahártyát is elérik. A frontalis rostok kissé ferdén az álhangszalag felső részétől hullámos vonalban haladnak s e pajzsporcz oldalfelületén tűnnek el. Néha ezen kötegektől egyes rostok elágazván, az álhangszalag tulajdonképeni védő­jébe sugároznak ki s lefelé futva, mint finom rostok néha szintén a nyálkahártyáig is eljutnak. Ezen rostok a sagittat­­­sok közt levő szabad területet foglalják el s az itt levő mirigyek közé szorultak. A kétféle rostok viszonylagos meny­­nyisége nem állandó, néha ezek, máskor azok vannak több­ségben, a többi gégeizomtól azonban függetlenek. A sagitta­­lis-rostok működésük alkalmával az álhangszalagot ellazítják. A ferdén futó rostok az álhangszalagot képező redőt meg­rövidíthetik, e mellett mechanice kiszorítják a mirigyekből a váladékot, egyidejűleg a Morgagni-féle tasak űrét is nagyob­­bítván résszerű nyílásának tátongó szélessé változtatása által. Ő is úgy találta, hogy az izom nőknél gyengébben fejlett, mivel náluk az izom a születés után tovább nem fejlődött, hanem azon állapotban maradt meg, a­mint pár hónapos gyermeknél látható. Már 2­ 5 éves fiúgyermeknél ezen iz­mok elég jól fejlettek, míg pl. 24 éves nőknél igen gyengén. Több állat gégét vizsgált meg (majmot nem), néhol talált tökéletlenül fejlett álhangszalagot, de az emberihez hasonló izmot sehol. Legújabban Steinleh­mr és Tittel25 foglalkoztak Bécs­ijén a Toldt intézetében e kérdéssel, 70 gégét vizsgálván meg mikroskopiai úton. Eredményeik: Az izom az álhang­szalag oldalán ferdén sagittalis irányban halad , még­pedig a kannaporcztól eredve, hátul, alul és kívülről, előre fel- és be­felé, mellfelé érve kisugárzik az epiglott­s alsó részén, többé­­kevésbbé összenyomott réteget vagy két lapos köteget képez. De a főizom más — ívszerűleg hajlott — rostokból áll, melyek az appendix ventriculit megkerülvén a musculus thyreo­­arytenoideus inferiorral vagy vocalissal határozottan össze­függnek. Az álhangszalag két irányból eredő izom rostjainak egyesülésénél egy ívszerű szöglet áll elő, a­melybe a thyreo­­arytenoideus rostjai vannak elhelyezve. A sagittalis-izom néha magasabban tapad az epiglott­son s akkor korán lép ki az álhangszalagból, úgy hogy alig van benne az izom kis része. Férfiak és nők közt nem találtak különbséget, csak arány­ban a nők általános izomzatához, ezen izom is gyengébben fejlett. Az izom működése pedig az, hogy a sagittalis irányú rész összehúzódása alkalmával az álhangszalagok a közép­vonalhoz közelednek. A közeledés foka ezen közegnek az epiglott­son való tapadásától függ, magasabban tapadván, a közeledés kisebb. Mivel ezen izom csak a középső és hátsó harmad határán lép be az álhangszalagba, azért ezen műkö­dés előbb itt jut érvényre, de később tovább is terjed. A thyreoarytenoideustól ívalakúlag az álhangszalagba haladó rostok ezen közelítéshez hozzájárulnak, de főleg az álhang­szalagot közelítik a valódihoz s a ventriculusok űrét kiseb­bítik. Az epiglottisra nincs külön hatásuk. Zuckerkandl a7 önálló izom létezését tagadja, csak any­­nyit ismer el, hogy a musculus thyreoarytenoideusból egyes kötegek az álhangszalagba vonulnak. Az irodalmi adatokból látjuk azt, hogy az álhangszalag izma, akár mint külön, akár mint a valódi hangszalag izom­zatával összefüggő, úgy kifejlődésében, mint lefutásában különféle változatokat tüntet fel. Ez lehet az oka a szerzők elágazó véleményeinek, a­melyek folytán, míg egyesek az izmot alig néhány vékony és rendetlen kötegnek minősítik, addig mások oly hatalmasnak találták, mint a valódi hang­szalag izma szokott lenni. Miután a boncztani vizsgálatok nem vezettek eddig kielégítő eredményre , véleményem sze­rint élettani és klinikai észleletek alkalmasak lehetnek arra, hogy a kérdés megoldásához közelebb vigyenek bennünket, határoztam el magamat a rendelkezésemre álló klinikai anya­gon ez értelemben megfigyeléseket tenni. Mielőtt azonban áttérnék észleleteim ismertetésére, össze­foglalni óhajtom a szerzők különböző nézeteit az álhangszalag élettani feladatát illetőleg, különös tekintettel lévén a moz­gásokra. A legrégibb idevonatkozó adat Müller-től 14 származik 1839-ből; ő az álhangszalagok működését is kísérletileg vizs­gálta meg és azt találta, hogy a hangképzésre különös be­folyásuk nincs, sem a hang magasságára. A hangképzéskor szerinte sem az álhangszalagokra sem Morgagni-tasakra nincs szükség s felhozza e nézetének támogatására azt is, hogy igen sok emlősnél, név szerint a kérődzőknél mindkét képlet teljesen hiányzik. Rinner9 az álhangszalagoknak bizonyos czélirányos mozgást tulajdonít, bár a mozgások alakjáról nem szól. Czél­­tudatos mozgásuk által képesek a Morgagni-féle tasak külön­böző beállítása folytán az egyes hangokat erősíteni, azaz a Morgagni-féle tasak mint resonator szerepel együtt rezegnek passive még a valódi hangszalagokkal. Az első gégetükri meg­figyelés Czermák­tól­ ered, ki azt tapasztalta, hogy a gége elzáráskor (nyelés) az álhangszalagok oly közel jutnak egy­máshoz, hogy teljesen fedik a valódiakat, ugyanekkor ráfeküsz­­nek utóbbiakra. Ezen gégezár oly erős, hogy epiglottis nélküli betegek­nél is képes idegen anyagoknak bejutását megakadályozni. Redam18 a hangképzéskor legfeljebb annyi szerepet tulajdonít nekik, hogy a Morgagni-féle tasak megkisebbítése folytán az oldal felé menő légrezgéseket megtörvén és elvágván, csak a hangszalagokat mozgásba hozó középső légáram jut túl a gégén. Merkelici a Morgagni-féle tasaknak háromféle feladatát írja le: mint nyakelválasztó, nedvesen tartja a hangszalagokat; a hangszalagok mozgását bizonyos korlátok közt tartja, illetőleg megakadályozza azok túl nagy kilengését, mint azoknak tom­­pítója szerepelvén, végre a bejutó levegő kitágítván az űrt, a rugalmasságot növeli. A második működés határozott moz­gást igényel az álhangszalagok részéről. Luschka könyvében a következő adatokat találjuk. Az álhangszalagok egy izomzat befolyása folytán megrövidülhet­nek, egymástól távolodhatnak vagy egész az érintkezésig közeledhetnek. Ezen utóbbi működés alkalmával a felső gégeűr a cavum pharyngis mindkét alsó részétől elzáratik. Ez el­záródás a nyelés pillanatában lép fel. Ez álhangszalagok­ban a valódiaknak igen fontos védőkészülékét látja, mert ha összehasonlítjuk ez utóbbiak nyálkahártyájának érzékenysé­gét az álhangszalagokénak oly kiváló érzékenységével, ez védő­készüléknek látszik, mely már csekély ingerre két felét egymáshoz közelítve távoltartja az ártalmat. (Folytatása következik.) A kir. magyar tudomány-egyetem I-ső számú seb­­kórodájának közlései. I. Az alsó végtagok csonttöréseinek ambuláns gyógykezelése. Dollinger Gyula dr. egyet. ny. r. tanártól. (Vége.) A kötés feltevése a következőképen történik: A beteg az asztalon úgy van elhelyezve, mint az alszár­­türésnél. A végtag a lábujjak hegyétől a czomb közepéig vékony réteg Bruns-wattával be lesz pólyázva. A talp alá a wattatalpat alkalmazom. Most elkészítem a kötésnek a lábat, az alszárt és a czomb alsó harmadát befoglaló részét. Ez alatt a lábat akként függesztem fel, mint az alszártörésnél. A talp alá gypstalpat erősítek és a kötést,a bokák és a czomb­­bütykök felett szorosan odasimítom a csonthoz, az utóbbiak felett a még puha kötést hátrasimítom és a kötés és a czomb hátulsó felülete közé betolt kézzel a térdhaj­túsban a lágy­részektől elhúzom. A kötés ezen részének felső fele köré, még megkeményedése előtt, felső végétől az alszár közepéig olyan gypskötelet csavarok, a­milyet a distractiós alszárkötés­­nél leírtam. A kötés feltevése közben arra ügyelek, hogy a belső boka alsó széle a kötés külső felületén kifejezést nyer­jen, mert a kötés feltevése közben eddig történik a mérés. A

Next