Orvosi Hetilap, 1899. április (43. évfolyam, 14-18. szám)

1899-04-02 / 14. szám

165 ORVOSI HETILAP 1899. 14. sz. már megengedi, hogy főtörekvésünket a beteg minél gyorsabb és teljesebb felépülésére fordítsuk. A heveny lázas beteg lesoványodása általában és a typhus abdominalisban szenvedő, különösen oly feltűnő jelenség, mely kellett, hogy a legrégibb észlelők figyelmét is felkeltse; ennek daczára csak e század közepe felé találunk ennek megakadályozását célzó kísérleteket, mégpedig Angliában, ahol Graves és Murchison léptek fel a typhus-betegek lassú éhenhalatása ellen — amint ők nevezték — és tisztán tapasztalati alapon a dúsabb táplálást ajánlották. Csak lassan tudtak elveik szárazföldön is érvényre jutni; még túl erős volt a ragaszkodás Hippokrates tanaihoz, melyek csak megerősítést találtak Brown és Broussais rendszerében. „Morbum nutris, non aegrotum“ ez volt az elv különösen lázas bántalom esetében, melynél az uralkodó felfogás értelmében a fokozott elégést tekintették a láz legfőbb okának, és melyet egyes-egyedül a tüzelő anyag, tehát a táplálék megvonása által gondoltak csökkenthetőnek. Csodálatosképen még évtizedekig tartották magukat e nézetek, daczára annak, hogy Chossat, Liebig, Bisehoff, Bidder és Schmidt, Voit és Pettenkofer is lerakták már a modern táplálkozási tannak alapjait. Azon időtájt volt ez, mikor az antipyretikus lázkezelés theóriája volt az uralkodó, és mindent háttérbe szorítva, már a gyakorlatban is kezdett érvényesülni; manapság, mikor a betegtáplálás alapelvei közvagyonná lettek, majdnem hihetetlennek hangzik, hogy Hösslin, a táplálkozási tan fejlesztése körül oly nagy érdemeket szerzett müncheni iskola neveltje, még ezelőtt 15 évvel szükségesnek tartotta bebizonyítani, hogy dúsabb táplálkozás nem emeli a hőmérséket. Tisztelt uraim ! A láz diaetetikájának további történeti fejlődése, bár még csak a félmúlté, nem tarthat igényt érdeklődésükre csak még ama részét a láztheóriának kell röviden érintenünk, melynek legnagyobb része volt az átalakulásban és ez a lázas hőmérsék okáról való jelenleg uralkodó felfogásunk, mely lényegében egyenes ellentéte a régi elégési theóriának. A kísérleti eredmények, melyek birtokában vagyunk, és oly bizonyító erővel bírnak, mint a belőlük levonható következtetések. Ha a testünkben lefolyó égési folyamatnak mértékéül a belégzett O-t és a kilégzett CO2-t tekintjük, úgy állatokon és embereken végzett kísérletekből kiderül, hogy láz alatt ezek, és velük együtt a hőfejlesztés, átlag csak 20%-kal emelkedett a rendes fölé, míg erős izommunka az elégést több mint kétszer annyival képes fokozni, anélkül, hogy a test belsejében a hőmérsék egy pár tized foknál többet emelkednék. Mert rendes körülmények között és erős izommunka esetében minden emelkedése a hőtermelésnek kiegyenlítődik a fokozott hőleadás által. Láz esetében azonban épen emez, elsősorban a bőr hajszáledényei alkalmazkodási képességén nyugvó szabályzó készülék működik a rendestől eltérő módon, vasomotorikus, központi befolyásoktól függő zavarok megakadályozzák a hőnek kifelé való jutását és így hőpangás létesül. A legelterjedtebb újabb kézi- és tankönyvek és a láz theóriájával foglalkozó búvárok túlnyomó többsége oly feltétlenül vallják magukénak azt a felfogást, amely szerint a lázas hőmérsék a hőpangás eredménye, hogy szinte zavarba hozza őket a hőfejlesztésnek, bár kisebb mértékben, de tagadhatatlanul meglevő emelkedése. Mi célja van ? Talán az, hogy ennek segélyével érje el a szervezet hőfokának azt a kétségtelenül reaktív természetű emelkedését, melyet sokkal czélszerűbben és takarékosabban tudna magának megszerezni, mint ahogy tényleg oly módon szerzi is meg legnagyobbrészt, tudniillik a növekedés létrehozatalával? Vagy talán csak a következménye a fokozott hőfejlesztés a vasomotorikus befolyások alatt létrejött ! Mielőtt értekezésünk még magyar nyelven megjelenhetett volna, mielőtt tehát a magyar kartársak fejtegetéseink és a belőlük levonható következtetések értékéről önálló ítéletet alkothattak volna, a „Gyógyászat“ 9. számában Lévy Lajos dr. tollából polemikus czikk jelent meg; szerző ellenvetései többnyire olyan félreértéseken alapulnak, melyek némi figyelemmel ki lettek volna kerülhetők és melyek ellenbirálatába bocsátkozni annál kevésbbé lehet szándékunk, mert dolgozatunk lényegével legnagyobbrészt igen lazán függnek össze- Az általa kifogásolt pasussok egyike a fent jelzett, nem igazolás, hanem magyarázat gyanánt a legújabb munkákból a következőket czitáljuk: „Es ergiebt sich wiederum, dass für das Verständniss der sieberhaften Temperatursteigerung durchaus aller Wert auf ein mangelhaftes Functionieren der wärmeabgebenden Apparate zu legen ist.” (Lubarsch-Ostertag’s Jahresberichte 1896, Referat über das Fieber von Krehl.) „Während also auf der einen Seite die calorimetrische Untersuchung gezeigt hat, dass die Wärmeheemelkedésnek ? Vagy tán nem áll a testhenek emelkedésével semminemű oki viszonyban, hanem az anyagcsere élénkülése a fertőző folyamat önálló megnyilatkozásának tekintendő, mely egyenrangú a hőmérsék emelkedésével, akár mint kóros jelenség, akár mint a szervezet védőeszköze? Úgy tűnik, hogy az utolsó feltevés felel meg legjobban a mai felfogásnak, pedig több körülmény szól a mellett, hogy az anyagforgalom emelkedése egyúttal a hőemelkedésnek egyik szükségképess feltétele. Engedjék meg, hogy utaljunk e részben Herz-nek szellemes, de kevéssé méltányolt kísérletére, kinek tudniillik az által, hogy élesztőgombasejtekhez rothadást előidéző mikroorganismusokat kevert, sikerült azokban, tehát egysejtű képződményekben „lázat“ előidézni; az őket körülvevő tápláló folyadékban jelentékeny hőemelkedés és egyidejűleg fokozott szénsavtermelés volt kimutatható; tehát tényleges láz volt ez, mely antipyretikus szerek — különösen menthol által — befolyásolható is volt, és melyet tisztán fokozott hőtermelés okozott. Legújabb időkben Krehl calorimetrikus vizsgálatokkal mutatta ki, hogy ama rész, melyet a fokozott hőtermelés és csökkent hőleadás a hőemelkedés létrehozatalában vesznek, különböző állatoknál különböző nagy. Ez a tény és még több más arra a meggyőződésre kell hogy vigyen bennünket, miszerint a lázas emelkedése a testhőnek a primitív szervezetben, melynek protoplasmája még egynemű, az elégési folyamat élénkülése által okoztatik; a magasan differentiált protoplasmával, szabályozó idegrendszerrel bíró, czélszerűbben működő, melegvérű állatban pediglen csak kis részben folyik az elégés élénküléséből, hanem inkább az élettani viszonyokhoz hasonlatosan a takarékosság elve értelmében physikai szabályozás következménye. Ha tehát az elégési folyamatok élénkülésének, bár részben ragaszkodnunk kell aktív szerepéhez, nem tudhatunk be oly nagy részt a testhe emelésében, akkor honnan magyarázható mégis a lázas lesoványodás ? A táplálási tan mostani elvei szerint egyszerű a felelet: a hiányos táplálkozásból, melyben része van minden lázas és különösen minden typhusos betegnek. Ha még a betegség tetőfokán annyi erélyforrást nyújtunk neki táplálék alakjában, amennyit szükségesnek ítélünk egy közepes munkát végző ember számára, úgy sikerülene legnagyobb részt a lesoványodásnak elejét venni. A tapasztalat bizonyos mértékben e felfogás helyessége mellett szól. A táplálási tannak sikeres alkalmazása idült lázas tüdőbetegnél, az a lehetőség, hogy testsúlyuk növeltethetik, túlságosan ismeretes, semhogy e helyütt bővebben kellene vele foglalkoznunk. E szerint lehetséges a láz fennállása daczára az egész forgalmat a táplálékbevitel által fedezni, sőt egy részét — mint fölösleget — lerakatni. Másrészt nem hiányoztak kísérletek, melyekben a főképen manitiós lesoványodás tanát heveny lázas, főként typhusos betegekre is át akarták vinni, és itt azt tapasztalták, hogy ugyanazon theoretikus föltevések, melyek idült, lázas betegeknél oly szép eredményeket adtak, nem voltak képesek kiállni sem a klinikai kísérlet, sem az általános tapasztalat tűzpróbáját. A táplálási tannak fanatikusai, kik és oly elfogultak, mint az egykori rajongó hívei az éheztetésnek, oly mennyiségű tápanyagot adtak a hagymázos betegeknek, mely nemcsak, hogy elegendő lett volna egészséges emberek táplálására és a naponkénti veszteségek fedezésére, de melynek lerakódást is kellett volna eredményezni. A Tschudnowsky-féle szentpétervári katonaorvosi klinikán a typhusbetegek tápláléka napjában 160 gr. fehérjéből, 75 gr. zsírból és 300 gr. szénhydrátból állott, ami megfelel 3000 caloriának. Kérjük a tisztelt orvosegyesületet, hogy egyelőre ne azon szörnyüködjék el, hogy a betegek ezt a nagy meny stauung hinreicht um die febrile Temperatursteigerung zu erklären, hat auf der andern Seite die directe Messung der Oxydationsvorgänge durch den Respirationsapparat ergeben, dass auch diese gesteigert wird.“ (F. Müller, Allgemeine Pathologie der Ernährung, in Leyden’s Handbuch. 1897.) „Die Überwärmung des Organismus ist darauf zurückzuführen, dass er durch Leitung, Strahlung und Wasserverdunstung weniger Wärme verliert, als der Energie ihrer Production entspricht. Aber diese hält sich auch nicht in den gewöhnlichen Schranken . . . Unter diesen Umständen ist es wohl von Interesse zu fragen: in welcher Beziehung steht nun dann die Erhöhung der Wärmebildung zum ganzen fieberhaften Prozess ? Trägt sie überhaupt etwas bei zur Steigerung der Eigenwärme ? In welcher Weise geschieht dies?“ (L Krehl, Unsere gegenwärtigen Kenntnisse über die Beziehungen der Wärmeproduction im Fieber. Verhandlungen d. Congr. für innere Med. 1898.) Lásd ezenkívül: A. Löwy, Virchow’s Archiv 126. kötet és Kraus, Zeitschrift für klin. Medizin 18. köt.