Orvosi Hetilap, 1899. október (43. évfolyam, 40-44. szám)
1899-10-01 / 40. szám
481 ORVOSI HETILAP 1899. 40. sz. Némely esetben a két roham között a beteg egészen jól érezte magát. A recidiva a legtöbb esetben az első évben következik be. Herzog 65 recidiváló esetében a visszaesés 39-nél az első esztendőben történt. Az egyes rohamok néha hosszabb időközökben, néha azonban igen gyorsan követik egymást. Egy betegemnél 8 hónap alatt 13 roham folyt le 2—4 heti időközökben (1. kortörténet). E rohamok a beteget teljesen kimerítik, a beteg szoros diaetával sem ér el sokat, végül már alig mer enni, az álmatlanság, a folytonos ágyban fekvés kimerítik, a munkátlanság egész figyelmét a betegségére irányítja, a különböző orvosságokhoz kötött remények pedig sorra hiúknak bizonyulnak. Csak aki egy ilyen esetet végig észlelt, csak az tudja a mai gyógykezelést igazán megbecsülni. Az egyes rohamok egymástól nem sokat különböznek, csupán az hoz a kórképbe változatosságot, amely átfúródáshoz vezet. Greg Smith azt állítja, hogy már a második roham 7 beteg közül megöl egyet, és így szerinte egy recidiváló roham magában is súlyosabb betegség, mint a hasi hagymáz. Ha a féregnyújtvány egyszer be van fertőzve, akkor a beteg további sorsa függ a fertőző bacterium energiájától és a saját szöveteinek ellentálló képességétől, függ attól, hogy azután, hogy a bacteriumok a nyálkahártyát megduzzasztották és magukat a féregnyújtványban elbarrikadálták, milyen gyorsan és milyen nagy számmal jelennek meg a harctéren a polynucleáris leucocyták, a szervezet ezen apró katonái, amelyek a bacteriumok ellen kivonulnak, azokat mint egy raj körülveszik, és váladékukkal, a nucleinnel a szöveteket elárasztva, a bacteriumok terjedésének gátat vetnek. (Folytatása következik.) A pellagra itthon és Olaszországban. Sámson Márton dr., járás- és tb. megyei főorvostól. Tisztelt szakülés! Múlt év június havában egy pellagrabeteget mutattam be a biharmegyei közkórházban és a július 1-sejei szakülésen volt szerencsém eme előttünk akkor még új kórformáról értekezni. Azon értekezésem alapját csak 12 eset rövid ideig tartó megfigyelése képezte és az akkori fogyatékos ismereteim hiányait az irodalomból merített adatokkal igyekeztem pótolni. Azóta több esetet volt alkalmam huzamosabban megfigyelni és tanulmányozni, sőt nem átallottam a pellagra classikus hazájába, Olaszországba utazni és a milánói ospedale maggiore, a velenczei ospedale civile és a mogliano-venetoi pellagrosarium bő anyagát tanulmányul felhasználni. Ezen feltétlenül érdekes betegségről szerzett eddigi tapasztalataimat és ebből folyólag az aetiológiájára nézve elfoglalt álláspontomat kívánom a t.szakülés becses engedelmével most előadni. A pellagra históriai részére vonatkozólag csak röviden megemlítem, hogy eme kórforma legelőször Spanyolországban és pedig 1735-ben lépett fel, Olaszországban 1770-ben, Francziaországban 1818-ban és Romániában 1830 ban. Magyarországon 1888-ban Major dr. a Bukovinából hazatelepített csángóknál észlelte és 1889-ben Takács dr. nagysomkúti járásorvos ismertetett néhány pellagra-esetet, melyet azon vidék oláh lakossága között talált. A múlt év tavaszán Erdélyben és pedig Kolozs megyében epidémia alakjában lépett fel és Purjesz május 20-dikán az erdélyi muzeum-egylet orvos-természettudományi szakosztályában e tárgyról tartott felolvasásával hívta fel a szakkörök figyelmét a nálunk még addig csak ritka és egyesek által egyáltalában kétségbevont kórformára. Purjesz eme felolvasása által figyelmessé téve, mivel a feltételek és kórokok a pellagra fellépésére nézve a mi oláh népünknél épen úgy megvoltak, mint a szomszédos kolozsmegyeieknél, figyelni kezdtem és csakhamar sikerült is 2 pellagrást találnom, kiknek egyikét annak idejében önöknek be is mutattam. Ezt azért kívántam chronologikusan felemlíteni, mivel a szűkebb értelemben vett Magyarországon vagyis a Királyhágón ! Felolvasta a biharmegyei orvos-gyógyszerész és természettudományi egylet f. év május 1-sején tartott szakülésén, innen én találtam és ismertettem a legelső eseteket és noha azt egyáltalában érdemnek nem tekintem, azért hangsúlyozom, mivel Scheiber dr., ki a „Közegészségügyi Kalauz a folyó év április 1-sejei számában a pellagráról értekezik. Áldor, Sternberg, Bécsi, Lengyel és Sándor eseteit — melyek sokkal későbben lettek ismertetve, mint az enyémek — felsorolja, az enyémekről pedig úgy látszik nem is bír tudomással. A pellagra aetiológiájára vonatkozólag említett felolvasásomban per longum et latum felsoroltam azon nézeteket és véleményeket, melyeket egyes tudósok és vizsgálók a pellagra okára nézve az idők során harczba vittek. Nem akarok tehát ismétlésbe esni és csak röviden felemlítem, hogy a pellagrát tartották a insolatio következményének, syphilis egy új jelenségének, leprafajnak, orbánezszerű bőrfolyamatnak, mely az emésztő szervek zavaraiból származik, a spanyol pellagralogusok szeszes italok mértéktelen élvezetétől és nyomortól származtatták, azt is állították és vannak, kik most is állítják, hogy a pellagra általában a szegénység és nyomor betegsége, illetve a rossz és czélszertlen táplálkozás és hygieniai miseriákból eredő chronikus inanitio következménye. Kinek alkalma van a pellagrával csak kissé behatóbban foglalkozni, meggyőződhetik, hogy ezen vélemények egytől egyig tarthatatlanok és hogy ezek legnagyobb része most már csak históriai szempontból érdemes az említésre. A komoly számba vehető pellagrológusok mindannyian megegyeznek abban, hogy a pellagra kórokozója a kukoriczában rejlik és csak a betegség közvetlen előidézőjének meghatározásában térnek el véleményeik. Hogy a pellagra és a kukoricza élvezete között direct oki összefüggés van, az ma már nem szenved kétséget. E mellett szól azon kétségbevonhatatlan tény, hogy e betegség csak azon országokban és országtájakon lép fel endemikusan, hol kukoricza termeltetik és hol az a nép főtápszerét képezi, a mellett szól továbbá azon körülmény, hogy a pellagra időbelileg csak a kukoriczacultúra megkezdése után lépett fel és a kukoriczatermelés ideje előtt egyáltalában nem létezett. Erre vonatkozó feljegyzéseket találtam és pedig Olaszországban a bresciai kerületben a kukoriczát 1774-ben kezdték termeszteni és 1807-ben Sabasti már irt le onnan pellagra-eseteket. Toscániában kukoriczatermelés 1769-ben, pellagra 1792-ben, Piemontban kukoriczatermelés a XVIII. század közepe táján, pellagra a század végén, Romániában kukoriczatermelés a XVIII. század végén, pellagra a XIX. század elején, Francziaországban kukoriczatermelés a XVIII. században, pellagra 1848-ban. Hogy tényleg a kukoricza okozója a pellagrának, az említtetteken és a később felhozandókon kívül igazolja olasz tudósoknak abbeli megfigyelése is, hogy némely vidéken, hol a pellagra nagyon el volt terjedve, a kukoriczatermelés alábbhagyása és a burgonyatermelés fokozásával a pellagra is alábbhagyott és keveslebedett. A pellagra kukoricza-theóriájának hívei is a táborba oszlanak és pedig egy tekintélyes rész azt mondja, hogy a kukoricza kizárólag élvezve nem képezi az embereknek élettanilag alkalmas tápszerét, vagyis, hogy a pellagra a sok keményítő, de csekély nitrogéntartalmú kukoricával való egyoldalú táplálkozásból eredő chronikus inanitionak a következménye. A másik rész, hová többek között Strambio, Cuboni, Lombroso, Selmi, Belmondo a padovai, Neusser a bécsi egyetem hírneves tanára és Caldana, a mogliano venetoi pellagrosarium igazgató orvosa tartozik, a romlott kukoriczát tartja a pellagra tulajdonképeni és kizárólagos kórokozójának. Cuboni a pellagrát romlott kukoriczában fejlődő élősdi által okozott bélmycosisnak tekinti. A pathogen élősdi a baktérium maidis, mely Cuboni szerint 100 hőfoknak is ellenáll. Lombroso és Selmi a pellagrát romlott kukoricában fejlődő vegyi mérgekkel való chronikus intoxicationak tartja. Mint múltkori felolvasásomban is említettem, igen szép és megvesztegető theóriát állított fel Neusser bécsi egyetemi tanár, melylyel igénytelen nézetem szerint — a pellagra közvetlen okának sötét kérdését megvilágította. A pellagra - úgymond Neusser — két tényező működésének vagy hatásának az eredménye, az egyik tényező magában a megromlott kukoriczában, a másik az azt elköltő egyén emésztő