Orvosi Hetilap, 1909. július (53. évfolyam, 27-30. szám)
1909-07-04 / 27. szám
1909. 27. sz. ORVOSI HETILAP ismerünk fel, míg a kerek telep egészen éles széllel végződik. Egy másik typus középütt sötétebb barna színű, átlátszatlan, perifériáján azonban hirtelen átmenettel színtelenné és átlátszóvá lesz és szélén igen finoman fogazott. Clairmont szerint az első typus főleg az aerogenes lactisra jellemző. A gelatinaculturákon való növekedése a csoport összes tagjainak megegyező. Jellegző a szúrt csatorna feletti felrakodás, mely a culturának szegre emlékeztető külsőt kölcsönöz (Nagel-kultur, Friedländer). A gelatina el nem folyósodik, öreg culturákban azonban meg szokott bámulni. A bouillonculturák, melyek általában nem szoktak különösebben jellemzők lenni, a szerzők adatai értelmében egyformán megzavarosodnak, ami nem egyezik meg egészen saját észleleteinkkel. Mi ugyanis úgy láttuk, hogy a Friedländer-bacillus bouillonja hamarabb és intenzívebben zavarosodik, mint például a rhinoscleromaés a Friedländer okozta zavarodás centrifugálással sem tüntethető el teljesen. Rendesen visszamarad egy enyhén opaleskáló fehéres zavarodás. Természetes, hogy az összehasonlításnak csak egyidős, legczélszerűbben 24 órás cultúrával szabad történnie. A bouillon tetejében már 24 óra alatt képződő és 48 óra alatt vaskossá váló nyálkás hártyát illetőleg a különbözőtörzsek egymással megegyeznek. Semmiféle tekintetben sem jellemzők a burgonyaculturák, amelyekben valamennyi törzs dús, nyálkás felrakodások alakjában jelentkezik, idővel esetleg megbámulva. Sem ebben, sem a néha észlelt gáztermelésben rendszerességet felismerni nem lehetett. Differentialdiagnosisra alkalmasnak látszott egy ideig a tokos baktériumoknak a tejalvasztásra vonatkozólag észlelt különböző viselkedése, mint azt főleg Paltauf, Löwenberg és Wilde írta volt le. Későbbi vizsgálatok, így elsősorban Fricke, Denys és Martin, végül de Simoniéi, azt bizonyították, hogy a tejet alvasztó hatás a különböző törzseken igen változó mértékben, sőt módon van jelen és hogy, amint azt főleg Clairmont kísérletei mutatták, egyedül a bacillus lactis aerogenes alvaszt állandóan. Ugyancsak kétes értékű differentiáldiagnostikai segédeszköznek bizonyult a savképzés vizsgálata lakmusos és különböző czukrot tartalmazó táptalajokon. Az irodalmi adatok szerint bizonyos, ha nem is törvényszerű állandóságképpen azt látjuk, hogy a seleromabacillusok savképző hatása intenzívebb, mint a csoport többi tagjaié. A czukros táptalajok elbontása s az azzal egyértelmű gázképzés ellenben semmiféle állandóságot sem mutat. Indolképzést a csoport egyikén vagy másikán csak kivételesen állapíthatunk meg. Mint nagy fontosságú bakteriológiai módszert, a tokos baktériumok tanulmányozásakor is igen sokat alkalmazták az állatkísérletet, annak megállapítására, hogy a kérdéses mikroorganismusok különböző kísérleti állatokkal szemben milyen fokú pathogenitást tanúsítanak. E módszernél azonban két szempontot kell elkülönítenünk. Vannak ugyanis, mint ismeretes, baktériumok, amelyek az állatban ugyanolyan specifikus elváltozást, megbetegedést idéznek elő, mint az emberben, például a tuberculosis bacillus, az anthrax, vagy pedig egyszerűen septihaemia képében, esetleg felszabaduló toxinok (intoxicatio) útján, gyorsan lezajló halálos megbetegedést létesítenek. Ez utóbbi lehetőség szem előtt tartásával nagymennyiségű állatkísérletet végeztek, főleg egéren, tengerimalaczon és házinyúlon, anélkül, hogy ez úton határozott törvényszerűséget sikerült volna megállapítani. Egyedül annyi látszik biztosítottnak, amint azt Clairmont vizsgálatai is beigazolják, hogy a tokos baktériumok csoportjából legkifejezettebben és legállandóbban a bacillus Friedländer létesít septidaemiát az egéren és tengerimalaczon, míg a házinyúllal szemben alig pathogén. Ezzel ellentétben a scleromabacillus pathogenitása állítólag sokkal csekélyebb, mert halálos beoltásai nem septidaemia útján, hanem mérges proteinok termelése által élnek. Törvényszerűnek azonban ezt a Clairmont által felállított különbséget semmiképpen sem mondhatjuk. Saját vizsgálataink értelmében főleg az utóbbi felfogás nem állhat meg, a mennyiben scleromabacillusnak házinyúlba való intravenöses oltásával sikerült annak septihaemiás elhullását előidézni s szívvéréből a scleromabacillust ismét tisztán kitenyészteni. (Vége következik.) 481 közlés a budapesti egyetem volt I. számú belorvostani klinikájáról. Igazgató: Korányi Frigyes dr. A pankreasnedvnek a gyomorba való jutása. Irta : Molnár Béla dr. (Vége). A következő csoportnál, az ulcus ventriculinál igen csekély trypsin-értékeket kaptunk. E lelet mindenesetre nem alkalmas arra, hogy támogassa Boldgreff felvételét, mely szerint a bél- illetve a pankreas-nedvnek nagy szerepe van az ulcus ventriculi aetiológiájában. Igaz ugyan, hogy amint később látni fogjuk, a trypsinértékek e csekély volta a megnövekedett sósav- és pepsin-mennyiség következménye is lehet, de eseteinkben epe sem folyt be egyáltalában vagy csak igen csekély mértékben a gyomorba. Márpedig tapasztalataink szerint az epe beáramlása párhuzamosan szokott haladni a pankreasnedv beömlésével. Ha urcus ventriculinál be is áramolnék nagyobb mennyiségű pankreasnedv, még mindig nagyon nehezen képzelhető el annak a lehetősége, hogy a gyomorba áramlott pankreasnedv trypsinje az ulcus ventriculi esetén csaknem mindig megnyilvánuló hyperaciditás mellett a gyomornyálkahártyát lényegesen bántani tudná. Boldgreff felfogása ellen az a tapasztalati tény is szól, hogy az ulcusok gastroenterostomia után oly szépen szoktak gyógyulni, minek éppen az az elfogadott magyarázata (Katzenstein), hogy gastroenterostomia után alkaliás bélnedv áramlik a gyomorba, melynek folytán a gyomornedv aciditása csökken és a pepsinhatás gyengül. Ha Boldgreff theoriája helyes volna, az ulcusok gyógyulását a gastroenterostomia éppen hátráltatná. A hyperaciditás eseteiben, hol nagyjában ugyanazok a tényezők jöhetnek tekintetbe, mint az ulcusnál, csak egy esetben (25 sz.) kaptunk nagy trypsinértéket (13‘4), egyébként alig vagy csak csekély mértékben tudunk trypsint kimutatni. A diabetikusokban alacsony trypsinértékeket kaptunk, éppen azon esetben (30 sz.) kaptuk az aránylag legmagasabb értéket (334), melyben a legkevésbé várhattuk volna, ugyanis az időnkénti zsíros székek és a vizeletek positív Cammidge-reactiója pankreatitisen alapuló diabetes felvételét engedték meg. A többi betegségben és betegben a trypsinértékek oly változók, hogy belőlük semminemű egyöntetűen jellemzőt sem lehet kiolvasnunk. Midőn e nagy ingadozásnak okát kerestük, jutottunk arra a nem éppen távolfekvő gondolatra, hogy a sósav és pepsin mennyisége a trypsin és epe mennyiségével szemben bizonyos antagonismust tüntet fel. Könnyebb áttekinthetőség czéljából az eseteket a pepsinértékek nagysága szerint csoportosítottuk olyan formán, hogy az a csoportba azon esetek kerültek, melyekben a pepsinérték 0—5 között volt, a b csoportba az 5—10, a c csoportba a 10-en felüli esetek kerültek. Az egyes csoportokban kiszámítottuk a pepsin, a trypsin, a szabad sósav és az összaciditás átlagos értékeit. (L. a II. a), b) és c) táblázatot.) Amint a táblázatok mutatják, nagyon is észrevehető, hogy a pepsinértékek fordított arányban állanak a trypsinértékhez. Míg ugyanis abban a csoportban, amelyben a pepsin értéke alacsony, 0 és 5 között volt, a trypsin átlagos értéke a legmagasabb, 16-59, a következő csoportban (5—10 pepsinérték) csak 712, és a harmadikban, amelyben a legmagasabb pepsinértékűek (10— ) voltak csoportosítva már csak 477 volt a trypsinértékek átlaga. Éppen így haladnak a trypsinértékek fordított arányban a szabad sósav és az összaciditás átlagos értékeivel is. Itt említhetjük meg azon észleletünket, hogy vizsgálataink is megerősítik azon leletet, hogy olajadagolás után a gyomornedv szabad sósavtartalma és összaciditása csökken. Az olaj részint már ab ovo gátló hatást fejt ki a sósav-elválasztásra, részint pedig az olajadagolás után a gyomorba áramlott bélnedv a sósav egy részét megköti. E tényt a közönséges próbareggeli és az olaj után nyert gyomornedvnek titrálási különbségei illusztrálják. A pepsin azon törekvésének, hogy a trypsint tönkretegye, ellene működik az epe jelenléte, amelynek folytán a pepsin kicsapódik és hatását veszti. E szempontból eseteinket, a színintenzitást véve az epetartalom mértékéül, 4 ■ csoportba foglaltuk. Az első csoportba azon esetek kerültek, melyekben a nedv egészen színtelen