Orvosi Hetilap, 1909. július (53. évfolyam, 27-30. szám)

1909-07-04 / 27. szám

1909. 27. sz. ORVOSI HETILAP ismerünk fel, míg a kerek telep egészen éles széllel végződik. Egy másik typus középütt sötétebb barna színű, átlátszatlan, peri­fériáján azonban hirtelen átmenettel színtelenné és átlátszóvá lesz és szélén igen finoman fogazott. Clairmont szerint az első typus főleg az aerogenes lactisra jellemző. A gelatinaculturákon való növekedése a csoport összes tagjai­nak megegyező. Jellegző a szúrt csatorna feletti felrakodás, mely a culturának szegre emlékeztető külsőt kölcsönöz (Nagel-kultur, Friedländer). A gelatina el nem folyósodik, öreg culturákban azon­ban meg szokott bámulni. A bouillonculturák­, melyek általában nem szoktak különöseb­ben jellemzők lenni, a szerzők adatai értelmében egyformán meg­­zavarosodnak, a­mi nem egyezik meg egészen saját észleleteinkkel. Mi ugyanis úgy láttuk, hogy a Friedländer-bacillus bouillonja hamarabb és intenzívebben zavarosodik, mint például a rhinosclero­­maé­s a Friedländer okozta zavarodás centrifugálással sem tüntet­hető el teljesen. Rendesen visszamarad egy enyhén opaleskáló fehéres zavarodás. Természetes, hogy az összehasonlításnak csak egyidős, legczélszerűbben 24 órás cultúrával szabad történnie. A bouillon tetejében már 24 óra alatt képződő és 48 óra alatt vas­kossá váló nyálkás hártyát illetőleg a különböző­­törzsek egymás­sal megegyeznek. Semmiféle tekintetben sem jellemzők a burgonyaculturák­, a­melyekben valamennyi törzs dús, nyálkás felrakodások alakjában jelentkezik, idővel esetleg megbámulva. Sem ebben, sem a néha ész­lelt gáztermelésben rendszerességet felismerni nem lehetett. Differentialdiagnosisra alkalmasnak látszott egy ideig a tokos baktériumoknak a tejalvasztásra vonatkozólag észlelt különböző viselkedése, mint azt főleg Paltauf, Löwenberg és Wilde írta volt le. Későbbi vizsgálatok, így első­sorban Fricke, Denys és Mar­tin, végül de Simoni­éi, azt bizonyították, hogy a tejet alvasztó hatás a különböző törzseken igen változó mértékben, sőt módon van jelen és hogy, a­mint azt főleg Clairmont kísérletei mutatták, egyedül a bacillus lactis aerogenes alvaszt állandóan. Ugyancsak kétes értékű differentiáldiagnostikai segédeszköz­nek bizonyult a savképzés vizsgálata lakmusos és különböző czuk­­rot tartalmazó táptalajokon. Az irodalmi adatok szerint bizonyos, ha nem is törvényszerű állandóságképpen azt látjuk, hogy a seleromabacillusok savképző hatása intenzívebb, mint a csoport többi tagjaié. A czukros táptalajok elbontása s az azzal egyértelmű gázképzés ellenben semmiféle állandóságot sem mutat. Indolképzést a csoport egyikén vagy másikán csak kivétele­sen állapíthatunk meg. Mint nagy fontosságú bakteriológiai módszert, a tokos bak­tériumok tanulmányozásakor is igen sokat alkalmazták az állat­kísérletet, annak megállapítására, hogy a kérdéses mikroorganis­­musok különböző kísérleti állatokkal szemben milyen fokú patho­­genitást tanúsítanak. E módszernél azonban két szempontot kell elkülönítenünk. Vannak ugyanis, mint ismeretes, baktériumok, a­melyek az állatban ugyanolyan specifikus elváltozást, megbetegedést idéznek elő, mint az emberben, például a tuberculosis bacillus, az anthrax, vagy pedig egyszerűen septihaemia képében, esetleg fel­szabaduló toxinok (intoxicatio) útján, gyorsan lezajló halálos meg­betegedést létesítenek. Ez utóbbi lehetőség szem előtt tartásával nagymennyiségű állatkísérletet végeztek, főleg egéren, tengerimalaczon és házinyúlon, a­nélkül, hogy ez úton határozott törvényszerűséget sikerült volna megállapítani. Egyedül annyi látszik biztosítottnak, a­mint azt Clairmont vizsgálatai is beigazolják, hogy a tokos baktériumok cso­portjából legkifejezettebben és legállandóbban a bacillus Friedländer létesít septidaemiát az egéren és tengerimalaczon, míg a házinyúllal szemben alig pathogén. Ezzel ellentétben a scleromabacillus patho­­genitása állítólag sokkal csekélyebb, mert halálos beoltásai nem septidaemia útján, hanem mérges proteinok termelése által élnek. Törvényszerűnek azonban ezt a Clairmont által felállított különbséget semmiképpen sem mondhatjuk. Saját vizsgálataink értel­mében főleg az utóbbi felfogás nem állhat meg, a mennyiben scle­­romabacillusnak házinyúlba való intravenöses oltásával sikerült annak septihaemiás elhullását előidézni s szívvéréből a scleroma­­bacillust ismét tisztán kitenyészteni. (Vége következik.) 481 közlés a budapesti egyetem volt I. számú belorvostani klinikájáról. Igazgató: Korányi Frigyes dr. A pankreasnedvnek a gyomorba való jutása. Irta : Molnár Béla dr. (Vége). A következő csoportnál, az ulcus ventriculinál igen csekély trypsin-értékeket kaptunk. E lelet mindenesetre nem alkalmas arra, hogy támogassa Boldgreff felvételét, mely szerint a bél- illetve a pankreas-nedvnek nagy szerepe van az ulcus ventriculi aetioló­­giájában. Igaz ugyan, hogy a­mint később látni fogjuk, a trypsin­­értékek e csekély volta a megnövekedett sósav- és pepsin-mennyi­­ség következménye is lehet, de eseteinkben epe sem folyt be egyáltalában vagy csak igen csekély mértékben a gyomorba. Már­pedig tapasztalataink szerint az epe beáramlása párhuzamosan szo­kott haladni a pankreasnedv beömlésével. Ha urcus ventriculinál be is áramolnék nagyobb mennyiségű pankreasnedv, még min­dig nagyon nehezen képzelhető el annak a lehetősége, hogy a gyomorba áramlott pankreasnedv trypsinje az ulcus ventriculi esetén csaknem mindig megnyilvánuló hyperaciditás mellett a gyomor­nyálkahártyát lényegesen bántani tudná. Boldgreff felfogása ellen az a tapasztalati tény is szól, hogy az ulcusok­­ gastroenterostomia után oly szépen szoktak gyógyulni, minek éppen az az elfogadott magyarázata (Katzenstein), hogy gastroenterostomia után alkaliás bélnedv áramlik a gyomorba, melynek folytán a gyomornedv aci­­ditása csökken és a pepsinhatás gyengül. Ha Boldgreff theoriája helyes volna, az ulcusok gyógyulását a gastroenterostomia éppen hátráltatná. A hyperaciditás eseteiben, hol nagyjában ugyanazok a tényezők­­ jöhetnek tekintetbe, mint az ulcusnál, csak egy esetben (25 sz.) kaptunk nagy trypsinértéket (13‘4), egyébként alig vagy csak csekély mértékben tudunk trypsint kimutatni. A diabetikusokban alacsony trypsinértékeket kaptunk, éppen azon esetben (30 sz.) kaptuk az aránylag legmagasabb érté­ket (3­34), melyben a legkevésbé várhattuk volna, ugyanis az időnkénti zsíros székek és a vizelet­ek positív Cammidge-reactiója pankreatitisen alapuló diabetes felvételét engedték meg. A többi betegségben és betegben a trypsinértékek oly változók, hogy belőlük semminemű egyöntetűen jellemzőt sem lehet kiolvasnunk. Midőn e nagy ingadozásnak okát kerestük, jutot­tunk arra a nem éppen távolfekvő gondolatra, hogy a sósav és pepsin mennyisége a trypsin és epe mennyiségével szemben bizo­nyos antagonismust tüntet fel. Könnyebb áttekinthetőség czéljából az eseteket a pepsinértékek nagysága szerint csoportosítottuk olyan formán, hogy az a csoportba azon esetek kerültek, melyekben a pepsinérték 0—5 között volt, a b csoportba az 5—10, a c csoportba a 10-en felüli esetek kerültek. Az egyes csoportokban kiszámí­tottuk a pepsin, a trypsin, a szabad sósav és az összaciditás átlagos értékeit. (L. a II. a), b) és c) táblázatot.) A­mint a táblázatok mutatják, nagyon is észrevehető, hogy a pepsinértékek fordított arányban állanak a trypsinértékhez. Míg ugyanis abban a csoportban, a­melyben a pepsin értéke alacsony, 0 és 5 között volt, a trypsin átlagos értéke a legmagasabb, 16-59, a követ­kező csoportban (5—10 pepsinérték) csak 712, és a harmadikban, a­melyben a legmagasabb pepsinértékűek (10— ) voltak csoportosítva már csak 4­77 volt a trypsinértékek átlaga. Éppen így haladnak a trypsinértékek fordított arányban a szabad sósav és az összaciditás átlagos értékeivel is. Itt említhetjük meg azon észleletü­nket, hogy vizsgálataink is megerősítik azon leletet, hogy olajadagolás után a gyomornedv szabad sósavtartalma és összaciditása csökken. Az olaj részint már ab ovo gátló hatást fejt ki a sósav-elválasztásra, részint pedig az olajadagolás után a gyomorba áramlott bélnedv a sósav egy részét megköti. E tényt a közönséges próbareggeli és az olaj után nyert gyomornedvnek titrálási különbségei illusztrálják. A pepsin azon törekvésének, hogy a trypsint tönkretegye, ellene működik az epe jelenléte, a­melynek folytán a pepsin kicsapó­dik és hatását veszti. E szempontból eseteinket, a színintenzitást véve az epetartalom mértékéül, 4 ■ csoportba foglaltuk. Az első csoportba azon esetek kerültek, melyekben a nedv egészen színtelen

Next