Orvosi Hetilap, 1910. október (54. évfolyam, 40-44. szám)

1910-10-02 / 40. szám

706 ORVOSI HETILAP nezzük és az tetanusos görcsöket kap, akkor a görcsöket meg­szüntethetem az által, hogy kararával bénítom az összes motoros idegvégeket, a nélkül persze, hogy ez által a strychnin hatását szün­tettem volna meg. A kararával egyszerűen csak elfedtem a strychnin hatását, a­mit elérhettem volna úgy is, hogy az összes elülső gyökereket átmetszem. Vagy a­mikor chloralhydrattal a vasomotor-központot bénítom és a vérnyomás sü­lyed, akkor ezt eredeti magasságára kényszeríthetem akár úgy, hogy adrenalinnal a vasoconstrictorvégződéseket izgatom, akár úgy, hogy a has-aortát lekötöm. Praktice természetesen ez a látszólagos antagonismus igen fontos, gyakran életmentő lehet, és bár az antagonismusnak ezt az alakját találjuk meg a klinikai therápiában leggyakrabban, tudo­mányos érdeklődésünket elterelik az antagonismus oly alakjai, melyek jogos reményeket ébresztenek bennünk az iránt, hogy igenis sikerülni fog bizonyos szervek functionális elváltozásait gyógy­szerekkel megszüntetni, vagyis magát a beteg sejtet normális func­­tióra bírni. Hogy mérgek okozta betegségekben ez mi módon lehet­séges, azt a következőkben fogom elmondani. Első­sorban az antagonismusnak egy különös fajtájáról, az úgynevezett szervi antagonismusról kell megemlékeznnünk, a­melynek mechanismusát akkor értjük meg, hogyha megismerkedünk előbb azokkal az antagonista­ folyamatokkal, melyek normálisan küz­denek egymással szervezetünkben. Az utolsó években különös mértékben fordult az érdeklődés a peripheriás idegrendszer ama része felé, a­mely az akaratunktól függetlenül működő szerveinket innerválja. A vegetatív idegrendszer, mint ismeretes, oly idegekből áll, melyek a központot elhagyva, nem szakadatlanul haladnak a peripheriához, hanem mind kivétel nélkül egyszer valamely ganglion­­ban megszakítást szenvednek, tehát egy prae- és egy postganglionáris neuronból állanak. Az egész vegetatív idegrendszert anatómiai, főleg azonban pharmakod­emiai okokból 2 részre, az autonóm- és a sympathicus-idegrendszerre osztjuk. A sympathicusidegek magá­ból a gerinc­velőből erednek az 1. thoracats és IV. lumbális segmentum között és a határköteg ganglionjain keresztül haladva jutnak a peripheriához. Az autonómidegek a közép- és hátulsóagy, valamint a sacralis gerinc­velőből eredve, a n. oculom­otorius, vagus, facialis, glassopharyngeus és n. pelvicus törzseivel közösen haladva látják el a mirigyeket, szívet, vérereket és sima izmokat. A sympa­thies innerválja az akaratunktól független összes szerveket, de csupán egy szervben, a verejtékmirigyekben egyedüli ura a hely­zetnek. Minden más szervben, legyen az mirigy, sima izom vagy vérér, kénytelen uralmát megosztani autonóm idegekkel, még­pedig mindenütt, az egyetlen k­is kivételével, egy és ugyanaz a végszerv az, a­mely e kettős innervatiónak van alávetve. Ámde az autonóm idegek szerepe nem az, hogy a sympathicust munkájá­ban segítse, támogassa, hanem éppen ellenkezőleg, a kétféle ideg között folytonos ádáz harcz folyik a szervezetben. Mindenütt, hol a sympathicus valamely izom tónusát fokozza, az autonom ugyanazon izom tónusát csökkenti; a sympathicus accelerans a szívet sietteti, az autonom vagus lassítja ; a n. pelvicus a hólyagot contrahálja, a hypogastricus ellazítja; a vagus izgalma gyomor és bélmozgást hoz létre, a splanchnicus a bél gátlóidege és így megy ez végig az összes vegetatív szerveken. Ez az antagonista­ innervatio, melynek physiologiai és pathologiai jelentőségét mindjárt látni fogjuk, alkotja annak alapját, hogy" különböző mérgekkel vegetatív szerveinket ellentétes működé­sekre tudjuk kényszeríteni. A vizsgálatok ugyanis kiderítették azt, hogy a kétféle idegrend­szer nem csupán functionálisan különbözik egymástól, hanem különvált pharmakod­emiai viselkedésre nézve is. Ismerünk mérgeket, a­melyek kizárólag a sympathicus-végződéseket támadják meg, és vannak olyanok, melyek csak autonomidegvégeket tudnak befolyásolni, a­nélkül, hogy­ a sympathicus működését legcsekélyebben is érintenék. Úgy, hogy ma valóságos sympathicus- illetve autonomidegreagensek­­ről szólhatunk, a­melyekkel felismerhetjük és különválaszthatjuk egy ugyanazon szervben e különféle működésű idegeket. Ismerve már most a két idegrendszer közötti antagonismust, könnyen meg­értjük azt, hogy a sympathicusra és az autonóm­ idegekre ható mérgek hatása között a legmesszebbmenő antagonismust kell tapasz­talnunk és különböző mérgekkel ugyanazon szerv működését tetszé­sünk szerint tudjuk változtatni. Ha adrenalinnal a szívet siettetjük, a vagust izgató pilocarpin azt meglassítja. Ha az oculomotorius­végeket izgató physostigmin a pupillát szűkíti, a sympathicust izgató adrenalin vagy cocain mydriasist okoz. Muskarin vagy cholin be­adását fokozott bélperistaltica követi, a splanchnicus­ végek izgatása adrenalinnal azt megszünteti. Mindenütt, hol ez antagonista innervatióval találkozunk, a mérgek két csoportjának ellentétes hatását konstatáljuk és ez megadja a lehetőségét annak, hogy vegetatív szerveink működését kormányozzuk. De ennek a lehető­ségnek igazi jelentőségét nem annyira pharmakológiai, mint inkább physiologiai téren találjuk meg, a­mire egész röviden rá kell mutatnom. A kétféle idegrendszer chem­iai viselkedésében legszembeötlőbb az, hogy a differencziálódás éppen csak az idegvégződésekre terjed ki. Sem az idegtörzsek, sem a praeganglionáris neuronok végző­dései között ilyen különbséget nem látunk, mert ezek valamennyien, akár sympathicus, akár autonóm eredetűek, bizonyos mérgekkel, mint például nicotinnal szemben teljesen egyformán viselkednek. Az, hogy a chemiai különválás a végkészülékekben fejlődött ki, arra enged következtetni, hogy a vérben keringő anyagok, az úgyneve­zett véringerek azok, melyek a vegetatív idegrendszer adaequat ingereiként szerepelnek. Hogy az antagonista innervatio bioló­giai jelentősége nem abból áll, hogy a szervezetre nézve idegen anyagok, mint pilocarpin vagy cocain, hatásukat az imént elmondott módon kifejthessék, az több mint bizonyos. De az utóbbi évek vizsgálataiból tudjuk, hogy bizonyos szervek működése közben olyan anyagok keletkeznek, melyek a vér közvetítésével más szer­vekbe jutnak és azok működését vagy fokozzák, vagy gátolják. Az egymástól távol eső szervek közötti coordinatio sok eset­ben a központi idegrendszer megkerülésével chemiai úton történik és hogy ezek a véringerek (hormonok) a szervek functióit akár gátlólag, akár serkentőleg tudják befolyásolni, az éppen vegetatív szerveink e kettős innervatiójából érthető meg. A peripheriás ideg­­rendszer chemiai differencziálódása az a berendezés, a­mely bizonyos szervek együttműködését biztosítja. Még inkább fokozódik érdeklő­désünk ez antagonista innervatio iránt, ha meggondoljuk azt, hogy a belső secretiás mirigyek működése között mind több és több antagonismust ismertünk meg az utóbbi időben és hogy éppen e mirigyek hatékony alkotórészei között találjuk meg azokat az anyagokat, melyek különös affinitással bírnak a vegetatív ideg­­rendszer iránt. A mellékvese két ható­anyaga közül az adrenalin a sympathicus­ végkészülékek leghatalmasabb izgatója, míg a másik a cholin, az összes autonóm idegeket izgatja. A pajzsmirigy foko­zott működését olyan tünetcsoport követi, melyet sympathicus­ idegek izgatásával tudunk utánozni. Már­a néhány példa elegendő, hogy a peripherián lejátszódó antagonista innervatio physiologiai és pathologiai jelentősége szembetűnjék és hogy belássuk azt, hogy a mérgek között fennálló e szervi antagonismus iíj therápiai fel­adatoknak irányát jelöli meg. Az antagonismusnak ez a fajtája, a­melyről éppen szóltam, nem az egyedüli, a­melylyel szervezetünkben találkozunk. Itt azt láttuk, hogy a két méreg, a­mely ellentétesen hat, nem ugyan­azokat az idegelemeket támadja meg; hogy mégis ugyanabban a végszervben folyik le az antagonismus, ami­k magyarázata éppen a vegetatív szervek kettős innervatiójában rejlik. Sokkal nehezebb megérteni az antagonismusnak azt az alakját, a­melyben két méreg egyugyanazon sejt meghódításáért vetélkedik. Természetesen itt is a tudományos érdeklődést azok a mérgek kötik le, melyek egy­mással chemiai vonatkozásba nem lépnek, hanem mindkettő affini­tással bír ugyanahhoz a sejtcsoporthoz, de benne ellentétes hatá­sokat hoz létre. Állatkísérletek eredményéből, igaz, nem mindig könnyű meghatározni azt, hogy a két méreg támadás­pontja csakugyan azonos-e és még ma is csak aránylag kevés méregről tudjuk ezt biztonsággal megállapítani. Ámde hogy a mérgek között valóban létezik ilyen vetélkedő antagonismus, azt már Nasse vizsgálatai óta tudjuk, a­ki megmutatta, hogy ugyanazon fermen­­tumot különböző mérgekkel ellentétes irányban lehet befolyásolni, így például sikerült az invertin hatását KCl-al fokozni, NHtCl-al csökkenteni; gátolta a ferment hatását a chinin, siettette a kurarin. Ámde Nasse azt is bebizonyította, hogy az ellentétes hatású mérgek kölcsönösen meg is tudják szüntetni egymás hatását, tehát valósággal közömbösítik egymást, a­nélkül persze, hogy köztük bárminemű chemiai affinitás vagy fizikai vonat­kozás volna. 1910. 40. sz.

Next