Orvosi Hetilap, 1910. október (54. évfolyam, 40-44. szám)
1910-10-02 / 40. szám
706 ORVOSI HETILAP nezzük és az tetanusos görcsöket kap, akkor a görcsöket megszüntethetem az által, hogy kararával bénítom az összes motoros idegvégeket, a nélkül persze, hogy ez által a strychnin hatását szüntettem volna meg. A kararával egyszerűen csak elfedtem a strychnin hatását, amit elérhettem volna úgy is, hogy az összes elülső gyökereket átmetszem. Vagy amikor chloralhydrattal a vasomotor-központot bénítom és a vérnyomás sülyed, akkor ezt eredeti magasságára kényszeríthetem akár úgy, hogy adrenalinnal a vasoconstrictorvégződéseket izgatom, akár úgy, hogy a has-aortát lekötöm. Praktice természetesen ez a látszólagos antagonismus igen fontos, gyakran életmentő lehet, és bár az antagonismusnak ezt az alakját találjuk meg a klinikai therápiában leggyakrabban, tudományos érdeklődésünket elterelik az antagonismus oly alakjai, melyek jogos reményeket ébresztenek bennünk az iránt, hogy igenis sikerülni fog bizonyos szervek functionális elváltozásait gyógyszerekkel megszüntetni, vagyis magát a beteg sejtet normális functióra bírni. Hogy mérgek okozta betegségekben ez mi módon lehetséges, azt a következőkben fogom elmondani. Elsősorban az antagonismusnak egy különös fajtájáról, az úgynevezett szervi antagonismusról kell megemlékeznnünk, amelynek mechanismusát akkor értjük meg, hogyha megismerkedünk előbb azokkal az antagonista folyamatokkal, melyek normálisan küzdenek egymással szervezetünkben. Az utolsó években különös mértékben fordult az érdeklődés a peripheriás idegrendszer ama része felé, amely az akaratunktól függetlenül működő szerveinket innerválja. A vegetatív idegrendszer, mint ismeretes, oly idegekből áll, melyek a központot elhagyva, nem szakadatlanul haladnak a peripheriához, hanem mind kivétel nélkül egyszer valamely ganglionban megszakítást szenvednek, tehát egy prae- és egy postganglionáris neuronból állanak. Az egész vegetatív idegrendszert anatómiai, főleg azonban pharmakodemiai okokból 2 részre, az autonóm- és a sympathicus-idegrendszerre osztjuk. A sympathicusidegek magából a gerincvelőből erednek az 1. thoracats és IV. lumbális segmentum között és a határköteg ganglionjain keresztül haladva jutnak a peripheriához. Az autonómidegek a közép- és hátulsóagy, valamint a sacralis gerincvelőből eredve, a n. oculomotorius, vagus, facialis, glassopharyngeus és n. pelvicus törzseivel közösen haladva látják el a mirigyeket, szívet, vérereket és sima izmokat. A sympathies innerválja az akaratunktól független összes szerveket, de csupán egy szervben, a verejtékmirigyekben egyedüli ura a helyzetnek. Minden más szervben, legyen az mirigy, sima izom vagy vérér, kénytelen uralmát megosztani autonóm idegekkel, mégpedig mindenütt, az egyetlen kis kivételével, egy és ugyanaz a végszerv az, amely e kettős innervatiónak van alávetve. Ámde az autonóm idegek szerepe nem az, hogy a sympathicust munkájában segítse, támogassa, hanem éppen ellenkezőleg, a kétféle ideg között folytonos ádáz harcz folyik a szervezetben. Mindenütt, hol a sympathicus valamely izom tónusát fokozza, az autonom ugyanazon izom tónusát csökkenti; a sympathicus accelerans a szívet sietteti, az autonom vagus lassítja ; a n. pelvicus a hólyagot contrahálja, a hypogastricus ellazítja; a vagus izgalma gyomor és bélmozgást hoz létre, a splanchnicus a bél gátlóidege és így megy ez végig az összes vegetatív szerveken. Ez az antagonista innervatio, melynek physiologiai és pathologiai jelentőségét mindjárt látni fogjuk, alkotja annak alapját, hogy" különböző mérgekkel vegetatív szerveinket ellentétes működésekre tudjuk kényszeríteni. A vizsgálatok ugyanis kiderítették azt, hogy a kétféle idegrendszer nem csupán functionálisan különbözik egymástól, hanem különvált pharmakodemiai viselkedésre nézve is. Ismerünk mérgeket, amelyek kizárólag a sympathicus-végződéseket támadják meg, és vannak olyanok, melyek csak autonomidegvégeket tudnak befolyásolni, anélkül, hogy a sympathicus működését legcsekélyebben is érintenék. Úgy, hogy ma valóságos sympathicus- illetve autonomidegreagensekről szólhatunk, amelyekkel felismerhetjük és különválaszthatjuk egy ugyanazon szervben e különféle működésű idegeket. Ismerve már most a két idegrendszer közötti antagonismust, könnyen megértjük azt, hogy a sympathicusra és az autonóm idegekre ható mérgek hatása között a legmesszebbmenő antagonismust kell tapasztalnunk és különböző mérgekkel ugyanazon szerv működését tetszésünk szerint tudjuk változtatni. Ha adrenalinnal a szívet siettetjük, a vagust izgató pilocarpin azt meglassítja. Ha az oculomotoriusvégeket izgató physostigmin a pupillát szűkíti, a sympathicust izgató adrenalin vagy cocain mydriasist okoz. Muskarin vagy cholin beadását fokozott bélperistaltica követi, a splanchnicus végek izgatása adrenalinnal azt megszünteti. Mindenütt, hol ez antagonista innervatióval találkozunk, a mérgek két csoportjának ellentétes hatását konstatáljuk és ez megadja a lehetőségét annak, hogy vegetatív szerveink működését kormányozzuk. De ennek a lehetőségnek igazi jelentőségét nem annyira pharmakológiai, mint inkább physiologiai téren találjuk meg, amire egész röviden rá kell mutatnom. A kétféle idegrendszer chemiai viselkedésében legszembeötlőbb az, hogy a differencziálódás éppen csak az idegvégződésekre terjed ki. Sem az idegtörzsek, sem a praeganglionáris neuronok végződései között ilyen különbséget nem látunk, mert ezek valamennyien, akár sympathicus, akár autonóm eredetűek, bizonyos mérgekkel, mint például nicotinnal szemben teljesen egyformán viselkednek. Az, hogy a chemiai különválás a végkészülékekben fejlődött ki, arra enged következtetni, hogy a vérben keringő anyagok, az úgynevezett véringerek azok, melyek a vegetatív idegrendszer adaequat ingereiként szerepelnek. Hogy az antagonista innervatio biológiai jelentősége nem abból áll, hogy a szervezetre nézve idegen anyagok, mint pilocarpin vagy cocain, hatásukat az imént elmondott módon kifejthessék, az több mint bizonyos. De az utóbbi évek vizsgálataiból tudjuk, hogy bizonyos szervek működése közben olyan anyagok keletkeznek, melyek a vér közvetítésével más szervekbe jutnak és azok működését vagy fokozzák, vagy gátolják. Az egymástól távol eső szervek közötti coordinatio sok esetben a központi idegrendszer megkerülésével chemiai úton történik és hogy ezek a véringerek (hormonok) a szervek functióit akár gátlólag, akár serkentőleg tudják befolyásolni, az éppen vegetatív szerveink e kettős innervatiójából érthető meg. A peripheriás idegrendszer chemiai differencziálódása az a berendezés, amely bizonyos szervek együttműködését biztosítja. Még inkább fokozódik érdeklődésünk ez antagonista innervatio iránt, ha meggondoljuk azt, hogy a belső secretiás mirigyek működése között mind több és több antagonismust ismertünk meg az utóbbi időben és hogy éppen e mirigyek hatékony alkotórészei között találjuk meg azokat az anyagokat, melyek különös affinitással bírnak a vegetatív idegrendszer iránt. A mellékvese két hatóanyaga közül az adrenalin a sympathicus végkészülékek leghatalmasabb izgatója, míg a másik a cholin, az összes autonóm idegeket izgatja. A pajzsmirigy fokozott működését olyan tünetcsoport követi, melyet sympathicus idegek izgatásával tudunk utánozni. Mára néhány példa elegendő, hogy a peripherián lejátszódó antagonista innervatio physiologiai és pathologiai jelentősége szembetűnjék és hogy belássuk azt, hogy a mérgek között fennálló e szervi antagonismus iíj therápiai feladatoknak irányát jelöli meg. Az antagonismusnak ez a fajtája, amelyről éppen szóltam, nem az egyedüli, amelylyel szervezetünkben találkozunk. Itt azt láttuk, hogy a két méreg, amely ellentétesen hat, nem ugyanazokat az idegelemeket támadja meg; hogy mégis ugyanabban a végszervben folyik le az antagonismus, amik magyarázata éppen a vegetatív szervek kettős innervatiójában rejlik. Sokkal nehezebb megérteni az antagonismusnak azt az alakját, amelyben két méreg egyugyanazon sejt meghódításáért vetélkedik. Természetesen itt is a tudományos érdeklődést azok a mérgek kötik le, melyek egymással chemiai vonatkozásba nem lépnek, hanem mindkettő affinitással bír ugyanahhoz a sejtcsoporthoz, de benne ellentétes hatásokat hoz létre. Állatkísérletek eredményéből, igaz, nem mindig könnyű meghatározni azt, hogy a két méreg támadáspontja csakugyan azonos-e és még ma is csak aránylag kevés méregről tudjuk ezt biztonsággal megállapítani. Ámde hogy a mérgek között valóban létezik ilyen vetélkedő antagonismus, azt már Nasse vizsgálatai óta tudjuk, aki megmutatta, hogy ugyanazon fermentumot különböző mérgekkel ellentétes irányban lehet befolyásolni, így például sikerült az invertin hatását KCl-al fokozni, NHtCl-al csökkenteni; gátolta a ferment hatását a chinin, siettette a kurarin. Ámde Nasse azt is bebizonyította, hogy az ellentétes hatású mérgek kölcsönösen meg is tudják szüntetni egymás hatását, tehát valósággal közömbösítik egymást, anélkül persze, hogy köztük bárminemű chemiai affinitás vagy fizikai vonatkozás volna. 1910. 40. sz.