Orvosi Hetilap, 1911. február (55. évfolyam, 6-9. szám)

1911-02-05 / 6. szám

82 ORVOSI HETILAP astheniáról szóló könyvemben pedig kimerítően bizonyítottam be, hogy a legtöbb fekélybetegen az astheniás testalkat saját­ságai észlelhetők és hogy ebben a constitutióban a legkedve­zőbb körülmények találkoznak össze, melyek a nyálkahártyá­nak akármely körülírt kóros góczából az idült fekélyt kifej­lesztik. Első­sorban a túlságos savképződés azon tényező, a­mely fokozott emésztő hatása által minden szövetsérülésből a nehezen gyógyuló fekélyt fejleszti. Állatokon kísérleti sérülések hamar gyógyulnak, mert ama fontos savhatás hiányzik, és semmi kétség, hogy az emberben is számos apróbb bonczolástani elváltozás van a nyálkahártyán, mely rendes alkatú gyomornedv mellett peptikus fekélylyé nem fejlődik. Az eredeti kóros góczhoz tehát még a fokozott sav­kiválasztásnak kell hozzájárulni, hogy ulcus rotundum jöjjön létre. E mellett szól Westphalen állítása is, mely szerint a fekély és a hyperaciditás tájak szerinti elterjedése azonos. Ratimeyer ezt betegeinek csak 37 százalékában találta ugyan, de ezzel ellentétben állanak a legtöbb észlelő tapasztalatai. Én ma­gam eseteimnek túlnyomó többségében találtam, a nagy ta­pasztalati­ Hemmeter 84 százalékban. Még gyakrabban, mint a túlságos savképzésnél, találni a fekélyt hypersecretiónál, franczia szerzők szerint ennek majdnem minden esetében. Mert noha itt a sósav mennyisége rendesen nem fokozott, a roncsoló hatás a gyomornedv állandó jelenléte folytán ko­rántsem csekélyebb. Már most a savfokozódás a leggyakoribb secretiós zavara az astheniának, épúgy, mint a hypersecretio is leginkább ezen talajon tenyészik. Végre számba jönnek itt az astheniásokban oly gyakori mozgási gyomorzavarok, me­lyek a c­ymus kitakarítását késleltetvén, az emésztő nedv roncsoló munkáját meghosszabbítják. De a savhatás korántsem meríti ki a fekély alkati okait. Kétségtelen, hogy még egyéb astheniás mozzanatok is közre­működnek. Számos szerző hangsúlyozza, hogy vérszegény és sápkóros egyének különösen hajlandók a fekélyre. Ámde a sápkór oly betegség, a­mely — mint kimutattam — legin­kább az astheniás szervezet talaján fejlődik s ennek szinte állandó tünete az anaemia. A nőknek kiváló hajlamossága a gyomorfekélyre onnan ered, hogy nagyobb számarányban astheniások, mint a férfiak. Némely észlelő oktanilag leg­nagyobb súlyt vet az ideges befolyásokra, melyek a sym­­pathicusból kiindulva, körülírt érgörcsöt s ezzel a szük­séges eredeti kóros góczot idézik fel a gyomor fajzatán. Állat­kísérletekre utalnak, a­melyekben a hasi vagus és a plexus coeliacus átmetszése után gyomorfekélyek támadtak. Én kli­nikai érvelések alapján azon meggyőződésemnek adtam ki­fejezést, hogy az astheniában a has-sympathicus nagy mér­tékben részt vesz az általános alkati gyöngeségben és ezen idegrendszer functionális zavarából származtattam a gyomor és belek aton­áját, valamint az ideges dyspepsiát számos ér­­zési, mozgási és kiválasztási eltéréseivel. Ezen ideges tényező hatását azonban nem annyira az érgörcsben látom, mint inkább trophiás befolyásban, mely a nyálkahártya már cse­kély sérüléseinek is a súlyos fekélyjelleget kölcsönzi; oly nézet ez különben, melyet az említett állatkísérletek szerzői is vallanak. Egyéb szerzők viszont (Tecklenburg és mások) arra utalnak, hogy különösen a gyomorfal petyhüdtsége, hiányos contractilitása az oka annak, hogy a fekély oly nehezen gyógyul s oly könnyen kiújul. Bloch szerint az említett állatkísérletek hatása javarészt abban áll, hogy az együttérző ideg sérülése a gyomorfal összehúzódását gyöngíti. Schmidt a fekély gya­koriságát sápkórosokban arra vezeti vissza, hogy a petyhüdt gyomorfal nem tud egy fennálló sérülést kellő contractio által elzárni. Már most az astheniában a testnek valamennyi szövete ellentállásában gyöngült; az izomzat petyhüdt, a kötő­szövet zsírtalan és nyúlékony, a tüdő zsongtalan és terjedel­mes, a szív és a verőerek vékonyak és puhák. De különösen részt vesznek eme szöveti gyöngeségben a sympathicustól ellátott hasi szervek; innen van az astheniára oly jellegzetes gyo­­moratom­a, innen ennek klinikai tünete, a locsogás, innen a gyomor, a bél és a zsigerek sülyedése. A fekélyre visszatérve, nézetem szerint nem csupán a gyomorfal atoniája, hiányos összehúzódása a mérvadó, hanem első­sorban annak trophiás gyöngülése, a­mely a fekély konokságát okozza. Az asthenia még egy másik oktani mozzanatot is kép­visel a gastroptosisban. Némely szerző kiemelte, hogy a mélyen fekvő gyomrot könnyebben éri a füzesi barázda, a­mi traumás eredetű fekélyre vezethet. Ezen szerzők azonban eme speciális esetet nagyon egyoldalúan vették fel mint a fekély kizárólagos forrását az enteroptosisban. Még nem is­merték az astheniát, a­mely több és sokkal fontosabb oki mozzanatot tartalmaz, mint a gastroptosis. Ennél azonban fel­tehető, hogy nem csupán a fűtési nyomás, hanem egyéb és gyakoribb traumás behatások is érvényesülhetnek, minthogy a lesülyedt gyomor a rendesnél sokkal inkább hozzáférhető nekik. Nem csekély azoknak a száma, a­kik öröklési és alkati tényezőkben látják a fekély alapokat. Ezen egész általánosság­ban odaállított oki mozzanat az astheniás alkatban találja tüzetes meghatározását. Hort-Torquai egyenesen azt állítja, hogy a fekély nem egyéb, mint helybeli tünete egy még is­meretlen betegségnek; örülni fog, hogy ezt az astheniában megtalálhatja. Nemrég olvastam Gluzinski lembergi klinikájá­ból egy érdekes közleményt.­ Öt tagból álló család kórtörté­netét, az anyáét és négy felnőtt gyermekét, a­kik vala­mennyien kiválóan astheniás alkatúak voltak. Közülök kettő ideges dyspepsiában és hyperaciditásban, három pedig súlyos jellegű gyomorfekélyben szenvedett. A szerző ezen korcso­portból azon következtetésre jut, hogy itt a betegségnek astheniás öröklési alapja van, nyilván tudta nélkül annak, hogy én a fekélyek túlnyomó számát az astheniás szervezet terményeinek nyilvánítottam. Ezen genetikus összefüggésből magyarázható ama ta­pasztalati tény is, hogy a heges pylorus-szűkül­etnél oly gyak­ran találjuk az astheniás testalkatot a bordafelével együtt. Bármily különösnek látszik is első pillanatra, ily esetekben szerves alapon támadt gyomortágulattal van dolgunk, a­mely, bár hosszú oki lánczolaton át, eredetileg ideges forrásból veszi eredetét, t. i. ideges elválasztási zavarból és a szöve­tek ideges dystrophiájából. Ezen tulajdonképpeni szerves tá­­gulat tehát azon mechanikai mellé állítható, a­mely ideges eredetű atom­a és prosis alapján a nyombél rongálása foly­tán rövidebb úton fejlődik ki. De bármennyire túlnyomók is a sekély astheniás okai, mégis csak természetes, hogy a betegség nem alkati talajon is előfordul. Mert egyfelől oly súlyos lehet az eredeti kóros góc­, például a gyomorerek elmeszesedésénél, hogy belőle túlságos savhatás és a szövet táplálkozási gyengesége nélkül is idült fekély fejlődhetik; másfelől a hyperaciditás szerve­zeti befolyás nélkül is található, különösen a nyálkahártya izgatása (szeszes italok, durva táplálék, fűszeres ételek), valamint a szomszédos hasi szervekből kiinduló reflexes inge­rek folytán, mint pl. epekövek, galandféreg, idült appendici­tis. Az asthenia oktani tekintetben csak azért áll legelöl, mert a fekély kifejlődésének kedvező körülmények legnagyobb összegét egyesíti. Megemlítem még, hogy az astheniás aetiolo­­giát oly körülményesen azért adtam elő, mert az asthenia tanának ezen pontja még legkevésbé hatolt be a kortársak tudatába, így pl. Elsner a gyomorbetegségek legújabb tan­könyvében teljesen mellőzte a fekély ezen legfontosabb oki mozzanatát, noha ő az első, a­ki az astheniás szervezetnek nagy befolyását a functionális gyomorbajok keletkezésére leg­­be­hatóbban méltatta. Azt a feladatot tűztük ki magunknak, hogy a gyomor­fekély viszonyát a gümőkórhoz tisztázzuk. Ha ezt a vállal­kozást képben úgy formulázzuk, hogy a két betegség közt hidat kell vernünk, akkor a fekély és asthenia közti össze­függés meghatározásában eme hídnak egyik pillérét építettük fel. Rátérünk tehát a másiknak szerkesztésére, s teszszük ezt, midőn a gümőkór és asthenia közti viszonyt megvilágítjuk. A két pillér áthidalása aztán magától fog alakulni.­ ­ Czernecki: Ueber den Einfluss der Heredität auf die Bildung des Magengeschwürs. Wiener klin. Wochenschrift. 1910. 18. sz. 1911. 6. sz.

Next