Orvosi Hetilap, 1912. szeptember (56. évfolyam, 35-39. szám)
1912-09-01 / 35. szám
644 ORVOSI HETILAP 1912. 35. sz. melynek belső méretei a felvételhez szükséges műveletek alkalmával nem változnak; éppen e körülményben rejlik a koponya különösen alkalmas volta czélunkra. Ennek megismerése, valamint az a körülmény, hogy a kolozsvári sebészeti klinika beteganyaga közt aránylag igen sok koponyalövés szerepel, késztetett arra, hogy az idegen testek focalisatiójával behatóbban foglalkozzam és az alábbi egyszerű eljárást kidolgozzam. Az eljárás alapja azon stereometriai tantétel, mely szerint valamely pont vagy test térbeli helyét két egymásra merőleges vetítéssel pontosan meg lehet határozni. A meghatározás czéljából ismernünk kell a két vetítő központ (fényforrás) távolságát a képsíkoktól, továbbá a vetítési központoktól az alaphoz haladó merőleges vetítő sugaraknak (fősugaraknak) az alappal találkozó pontjait (talppontokat), valamint a két fősugár metszéspontjának távolát az egyes képsíkoktól. Az előbbenit ábrázolás, az utóbbit lemérés útján nyerjük. A test helyének megállapítása ezek alapján három vetítő sugár által, három egymásra merőlegesen álló síkhoz történik, és pedig vagy a fősíkokhoz, melyeknek találkozáspontja a fősugarak metszéspontjában van; vagy a képsíkokhoz, melyek a talppontokhoz vannak fektetve. A kérdéses pontnak két síktól való távolságát megadja az azon keresztülmenő két vetítő sugár, ha a vetítést magunk előtt úgy képzeljük, mintha a két vetítő központ előttünk egy síkban feküdnék. A két vetítő sugár metszéspontjának távolsága a megfelelő fősugaraktól — vagy az ezeken keresztülfektetett síkoktól — megszabja a keresett pont helyzetét e két síkhoz. A pont azonban a két vetítő sugár által jelképezett fősík találkozási vonalában — azaz élőben — fekszik, melynek mélységét, vagyis szemünktől való távolságát az ábra nem mutatja. Ezt olyan ábrán találjuk meg, mely az egész vetítést valamelyik fősugár körül 90°-nyi szögben elforgatva mutatja. Ha ezt a vetítést nézzük, oly képet látunk, melyen ismét a megfelelő vetítő sugárban találjuk annak helyét a vízszintes fősík felett vagy alatt. Hogy ezen sugárban hol, azaz mily messzire van a pont a megfelelő függélyes — sagittalis vagy frontális — fősíktól, azt az előbbi ábra már megmondta. Ily módon két vetítési ábra pontosan megjelöli valamelyik pont helyzetét a három fősíkhoz. Ez a meghatározási eljárás alapjául szolgáló elmélet vezérfonala. Ha ezt ismerjük, meg tudjuk határozni ismert feltételek mellett készített projectogrammok (röntgenogrammok) alapján a vetítés reconstructiójával a kívánt pont vagy test helyét a három fősíkhoz. Ha a vetítést természetes nagyságban építjük fel újra, valóságos értékeket kapunk. Mielőtt azonban ennek gyakorlati alkalmazására áttérnénk, szükségesnek látszik néhány, a vetítés megértésére fontos és a koponya speciális viszonyait érintő fogalom tisztázása. Foglalkoznunk kell különösebben a fősíkok helyzetével, a fősugarak irányával, a főpontok megjelölésével a koponyán és végül a röntgenogrammok olvasásával és azok helyes elkészítésének technikájával. 1. A fősíkok. Mint említettük, az idegen test helyét meghatározzuk a három fősíkhoz. Ez három olyan sík, mely meghatározott irányban a fősugarakon keresztül fektetve úgy halad a koponyán át, hogy mind a három egy eszményi középpontban, kettő-kettő pedig a koponya felületén a főpontokban metszi egymást. A fősíkok helyzetét az 1. ábra mutatja. Ha e síkokat egy arczával felénk tekintő koponyán keresztül fektetve képzeljük, akkor a szokásos bonczolástani elnevezés szerint megkülönböztetünk egy vízszintes (C), egy sagittalis (B) és egy frontalis fősíkot (A). A vízszintes fősík a homloki, nyakszirti és két halántéki főponton keresztül van fektetve; a sagittalis fősík nyílirányban fekszik a test középvonalában és a homloki, fejtetői és nyakszirti főpontokon halad át; a frontalis fősík a homlokkal van párhuzamosan fektetve és a két halántéki főpontot összeköti a fejtetői főponttal. A fősíkok által a tér, illetve a koponya oktánsokra oszlik és pedig: egy jobb- és egy baloldali homloki oktánsra; egy jobb- és egy baloldali nyakszirti felső oktánsra; egy jobb- és egy baloldali alsó nyakszirti oktánsra, végül egy jobb- és baloldali arczoktánsra. Az oktánsokkal való dolgozás nemcsak azért előnyös, mert lehetővé teszi azt, hogy a röntgenogrammokról azonnal leolvashassuk a meghatározandó test megközelítő helyét a koponyában, hanem azért is, mert megóv attól, hogy a vetítés újrafelépítésekor a koponya oldalainak felcserélése által hibát kövessünk el. Tartsuk szem előtt, hogy nem a térben szabadon lebegő, hanem a koponyába zárt test helyét akarjuk annak állandóihoz megjelölni, ez pedig legczélszerűbben úgy történik, hogy azon oktánsban határozzuk meg helyét, melyben az van. A jobb és bal fogalmát úgy használjuk, mint azt az orvosi gyakorlatban megszoktuk és a mint az a koponyára nézve valóban áll, vagyis jobb oldal az, a mi a bal kezünkkel, bal pedig, a mi a jobb kezünkkel van szemközt. Aki röntgenogrammok olvasásával foglalkozik, annak ez az olvasás úgyis a vérében van már. 2. Fősugarak és főpontok. Fősugárnak nevezzük azon világító sugarat (egyenest), mely a focusból indul ki, s a koponyán keresztül haladva, merőlegesen éri a képsíkot (fényérzékeny lemezt). A fősugárnak a koponyában a fősíkok metszési élében kell haladnia és a koponya felületén a főpontokat kell érintenie. A főpontok helyének pontos megjelölése, valamint ismerete igen fontos, mert ezeknek árnyékából ismerjük fel a fősugár irányát és győződünk meg arról, váljon röntgenogrammunk helyesen készült-e? Mint az előbbeniekből már tudjuk, öt ilyen pontot kell a koponyán megjelölnünk, és pedig egyet a glabella legkiállóbb részén (homloki főpont), egyet vele szemben a nyakszirten (nyakszirti főpont), egyet a fejtetőn (fejtetői főpont) és egyet-egyet egymással szemben a két fülnyílás felett (temporális vagy halántéki főpontok). Hogy ezek milyen viszonyban vannak a fősíkokhoz, arról már megemlékeztünk a fősíkoknál. A homloki főpontot a nyakszirti főponttal összekötő egyenes megjelöli az elülső fősugár, a két halántéki főpontot összekötő egyenes pedig az oldalsó fősugár irányát. Ezek körülbelül egybeesnek a fronto-occipitalis és bitemporalis tengelyekkel. A két fősugár metszéspontjának távolát a képsíkoktól a koponya méreteiből tudjuk meg. Ezt megadja a nyakszirti főponton nyugvó koponya halántéki főpontjának és a halántéki főponton nyugvó koponya nyakszirti főpontjának távola az alaptól (fényérzékeny lemeztől). 3. A röntgenogrammok. A vetítés reconstructiójához, illetve az idegen test helyének meghatározásához két röntgenogrammra van szükségünk, melyeknek egyike az elülső, másika pedig az oldalsó fősugár irányában készült. Rövidség $ %