Orvosi Hetilap, 1913. november (57. évfolyam, 44-48. szám)
1913-11-02 / 44. szám
1913. 44. sz. ORVOSI HETILAP positio a kis beavatkozások által okozott hirtelen halálra, klinikai diagnostikáját megállapította. Ennek nehézségei a jellemző tünetek szaporodásával csökkennek és ezek egyike a vagotoniás pupillareactio. Vagotoniás eredetének legfontosabb bizonyítéka a viszonya a respiratiós arhythmiához. Jogosult-e a teleológiai felfogás a gyakorlati orvostanban ? Irta: Purjesz Zsigmond dr., ny. egyetemi tanár.* (Vége.) A pathologiai viszonyok következményeinek kikerülésére vagy mérséklésére szolgáló regulatiók közül még csak egy példára legyen szabad utalnom : a szívbántalmakra gondolok. Maradjunk időkímélésből csak a jobb szív magatartásánál, ha a kis vérkörben nagyobb akadályok tódulnak bármely okból eléje; tudjuk, hogy ilyenkor a jobb kamara mindenkor kitágul, gyarapszik tömegében és erejében. A tágulás oka a nagyobb vérmennyiség, illetve az ezáltal kifejtett nagyobb nyomás, ugyanez váltja ki a fokozott munkát, ez viszont eredményezi az izom túltengését. Azt a sorsot, mely eme czélszerű berendezés nélkül háramlanék billentyűbántalomban szenvedő betegeinkre, nem kell a t. Egyesület előtt ecsetelnem. De e czélszerű berendezés magyarázata czéljából nem kell — mint ezt elődeink tették — holmi metaphysikai, aprioristikus úton kigondolt vonatkozásokra appellálni; tisztán mechanikai (és talán még chemiai) viszonyok szerepelnek ebben a szervezet czélját szolgáló üdvös berendezésben. Legjobban mutatja ezt a jobb szív viselkedésének különböző volta a tüdő gümős és emphysemás megbetegedésében. Itt is, ott is a tüdőnek számos vérere elpusztul, átjárhatatlan lesz és így az áramlási terület szűkül, a hypertrophia mégis csak az emphysemás tüdőhöz csatlakozik, a gümős tüdőben pedig — kivéve ennek ritkább, ú. n. fibrosus alakjait, melyek különben rendesen emphysemával vannak párosulva — elmarad, kétségtelenül azért, mivel a tüdő gümősödését kísérő általános consumptio mellett a szívben felhalmozódó vértöbbletről és így fokozott nyomásról szó sem lehet. Milyen csodálkozással vettünk néhány év előtt tudomást Pawlow ama gyönyörű kísérleteiről, melyek azt mutatták, hogy milyen kiváló praecisitással felelnek az emésztő szervek a reájuk ható ingerek qualitása és quantitása szerint, úgyhogy ez a búvár egy alkalommal arra a kijelentésre ragadtatta magát (természetesen csak képletileg), hogy „szinte olyan benyomást nyerünk, mintha a gyomormirigyek és a pankreas észszel volnának felruházva. Azt hiszem, hogy az imént említett tisztán chemiai és mechanikai úton kiváltott regulatiók nem kisebb praecisitásúak.“ Míg a közelmúltig azt hittük, hogy a regulatiós functiók főleg az idegpályák útján érvényesülnek, addig néhány év előtt új utakat tanultunk megismerni, melyek a consensus partium érdekében gondoskodnak az életjelenségek harmonikus összműködésének létrehozásáról, értem az ú. n. belső secretiókat, melyek részint közvetlen a véráramba kerülő, részint más úton érvényesülő vegyi productumaikkal szolgálják ezt a czélt. Hogy e hatalmas, a közelmúltig ismeretlen tényező nagy jelentőségét illusztráljam, legyen szabad csak arra emlékeztetnem, hogy hová jut a szervezet, hogy megbomlik ennek harmóniája, ha e belső secretiós szervek egyikemásika akár hiányos fejlődés, akár megbetegedés, akár művi eltávolítás miatt éppen nem, vagy rendellenes módon — akár in plus, akár in minus — végzi munkáját. Méltóztassanak csak visszaemlékezni a myxoedemára, az akromegaliára, a hyperthyreoidismus, az athyreoidismus különböző alakjaira, a mellékvese megbetegedésének következményeire és számos más hasonló kóralakra, melyeket értelmezni és részben gyógyítani is csak azon pár év óta tudunk, amióta a belső secretiók regulatiós szerepét ismerjük, bár attól, hogy ez ismereteket lezártnak mondhatnék, még igen távol vagyunk. Sokkal kevésbé ismerjük még eme viszonyokat, semhogy — mint ezt némelyek teszik — a regulatorius functiók osztályozásába bocsátkozhatnánk. Sokan a regulatiókhoz sorolnak számos reflexfunctiót, melyek tisztán védelmi szolgálatot teljesítenek, míg mások nem teszik ezt. Driesch definitiója szerint p. o. „regulatio alatt az élő szervezetben végbemenő olyan functiót ért, melynek segélyével egy a normálistól eltérővé lett állapot egészben vagy részben, directe vagy indirecte, úgy kompenzáltatik, hogy ezáltal a rendes vagy a rendest megközelítő viszony áll helyre“. Driesch tehát regulatióról csak akkor szól, ha valamely kóros állapot kompenzálásáról van szó. Szerinte tehát az összes belső secretiókat nem lehetne a regulatiós functiókhoz sorolni, pedig azok nem csupán az épélettani viszonyok szabályozására, harmóniában tartására szolgálnak, hanem igen gyakran a létrejött hibák compensatióját is eredményezik. A vesebántalmak kíséretében kifejlődő és az életfentartásra oly üdvös befolyást gyakorló szívhypertrophia pl. alighanem elsősorban a mellékvese és talán a vese belső secretiójának köszönheti keletkezését. Ez a példa is jól mutatja, milyen nehéz az osztályozás általában és milyen nehéz a határok borotvaéllel való megvonása. Tekintsünk tehát egyelőre el az osztályozástól, mint úgyis másodrendű kérdéstől addig, míg ezeket a viszonyokat jobban fogjuk ismerni és térjünk át azokhoz a regulatiós functiókhoz, melyeket tudományunk Benjáminja, a bakteriológia és az ebből fejlődött disciplinák révén tanultunk megismerni. Jól esik ez ünnepi alkalommal megemlékeznem arról, hogy ezen ismeretek kiinduláspontja egyesületünk egyik elhunyt díszének, néhai Fodor professornak nevéhez fűződik. Fodor volt az első, ki arra figyelmeztetett, hogy a vér a beléje jutott bacteriumokat megsemmisíti, miből ő a vér bactericid tulajdonságára vélt következtethetni. Ma már tudjuk, hogy a vérsavó az, mely a bacteriumokat megsemmisítő védőanyagokkal fel van ruházva, mely védőanyagokat Buchner után alexineknek nevezzük. Ezeket, mire már Buchner figyelmeztetett, a normális vér is tartalmazza változó kis mennyiségben. A szervezet csupán akkor szaporítja őket, ha fenyegető vagy már megtörtént fertőzés miatt szüksége van rájuk. Érdekes, hogy foetalis vérben ezek éppen nem, vagy csak nagyon kis mennyiségben találhatók, valószínűleg szerepkörük hiánya miatt. Egy másik mód, melynek segítségével a szervezet a beléje jutott ellenségekkel — nem csupán bacteriumokkal — szemben védekezik a mindnyájuk által jól ismert és így további részletezésre nem szoruló Metschnikoff-féle phagocytosis, melyben bizonyára nagy szerep jut a cemotaxisnak. Míg az említett tulajdonságokkal többé-kevésbé minden vér rendelkezik, addig a fertőzést előidéző kórokozók hatása következtében minden bacteriumfajnak külön-külön megfelelő, tehát specifikus védőanyagok találhatók a fertőzött szervezet vérében, hová azok valószínűleg a képződési helyükül szolgáló szövetek sejtjeinek mintegy altruistikus munkája folytán kerülnek. Ezek a védőanyagok, mint ezt jól méltóztatnak tudni, részint a mikrobák termékeinek, mérgeinek hatástalanítására szolgáló antitoxinok, részint a mikrobák életviszonyainak megzavarására, megrontására szolgáló bacteriolysinek, agglutininek, praecipitinek, bacteriotropinek. Megengedem, hogy az eme viszonyokra vonatkozó ismeretek még nem értek meg az utolsó szó kimondására, de aligha tévedek nagyot, ha azt hiszem, miszerint az utolsó szó a mondottaktól nem fog sokban, legfeljebb apró árnyalatokban eltérni. De az bizonyos, hogy ez ismeretek máris alkalmasnak bizonyultak arra, hogy betekintést nyerhessünk olyan viszonyokba, mint a veleszületett és a szerzett immunitás, a dispositio, a betegségek tünetei, azok lefolyása és amit tulajdonképpen legelől kellett volna említenem, a gyógyulás mikéntje, úgyhogy nem állunk ezekkel — úgy mint eddig — mint megannyi rejtélylyel szemben. Sőt azt tartom, hogy csakis ezen új, habár még le nem zárt ismeretek szemmel tartása fog minket abba a helyzetbe juttatni, hogy a betegeken észlelhető tüneteket jelentőségüknek megfelelőleg fogjuk értékelhetni. Mert a mily 811