Orvosi Hetilap, 1913. december (57. évfolyam, 49-52. szám)
1913-12-07 / 49. szám
910 ORVOSI HETILAP 1913. 49. sz. megközelítésnek tekintjük s látjuk belőle, hogy melyek azok a sugarak, amelyek már az első megközelítésben sem mutatkoznak alkalmasnak. A Christen-féle félrétegmérő eszköznek van egy hátránya, és ez az, hogy éppen therapia közben való használatra kevéssé alkalmas. A méréshez a besugárzást félbe kell szakítani, a Röntgen-lámpát ki kell mozdítani helyzetéből stb. Ezek és egyebek okozzák, hogy a búvárok legnagyobb része therápiához alig használja. Ezen a hátrányon akartunk segíteni akkor, amikor egy kicsiny készüléket szerkesztettünk, mely kezelés közben a keménységet egyfolytában méri. Az eszköz áll egy 1 cm. vastag bakelit-koczkából (műborostyán), mely vékony fafoglalatba van erősítve. Therapia esetén a sugárdosist úgyis mérni kell. A koczka mellett szabadon fekszik a dosismérő papír (akár Holzknecht-, akár Kienböck-féle), a kocka alá pedig egy másik ugyanolyan mérőpapírt teszünk. Christen azt állítja, hogy a bakelit ugyanúgy nyeli a sugarakat, mint a destillált víz. Klinikánkon a Perthes-féle módszerrel számos anyagot megvizsgáltunk (guttapercha, kaucsuk, celluloid, borostyánkő stb.) s azt találtuk, hogy a destillált víz absorptióját csakugyan a bakelit közelíti meg legjobban. A két mérőpapír által jelzett dosist a dosismérő eszközön leolvassuk. A szabadon fekvő papír mutatja a bőrdosist (sugárquantum). A bakelitkocka alatti papír természetesen kevesebbet mutat. Ha az elnyelő réteg egy centiméter víz (vagy azzal aequivalens bakelit), akkor érvényes a képlet i = 1 a mely képletben VT i = a szabadon fekvő papír által mért dosis, i = 1 cm. bakelit alatti papír által mért dosis, f = felező réteg. A két dosisból tehát a felező réteget ki lehet számítani: f ~ log_ ______ log | —log | Ezt a számítást nem kell elvégezni, mert a készülékhez mellékelt számolólésben az eredményt egyszerűen le lehet olvasni. Ennek a keménységmérőnek előnye tehát, hogy a sugárzás alatt egyfolytában mér, méri az alacsony és magas fokokat; azokat is, amelyeket a Christen eszköze már nem mutat, sőt egyszerű módosítással a rádiumsugár keménységmérésére is alkalmas. A készülékkel klinikánkon egy éve dolgozunk. Látva a Röntgen-sugarakkal elérhető keménységeket és tudva azt, hogy a sugárhatás nagysága a sugárintenzitásnak a szövetvastagságra vonatkoztatott első differentialhányadosa, kiszámíthatjuk, hogy ez a differentialquotiens, a szövetmélységet állandónak tekintve, a keménységgel egy bizonyos fokig nagyobbodik, úgyhogy annak egy maximuma van, amelyen túl ismét kisebbedik. Christen adatai szerint adott szövetmélységre azon sugárkeménység az optimum, melynek felező rétege a szövetmélység 7/10 része. Ha a sugár ennél lágyabb, akkor már a felületes részek absorbeálják, tehát nem jut elég a mélybe, ha ennél keményebb, akkor elegendő quantum jut ugyan el, de kevesebb energiát ad le. Méhrák eseteiben a beteg szerv oly mélyen fekszik, hogy 10—15 cm. felező rétegű Röntgen-keménységet technikailag előállítani nem tudunk. Hogy léteznek-e egyáltalában ilyen kemény Röntgen-sugarak, azt egyelőre nem tudjuk. Tapasztalataim arra utalnak, hogy vannak, s újabban Dessauer is említ ilyen a rádiumhoz közel járó keménységeket, egyelőre azonban ezeket gyakorlatilag nem tudjuk hasznosítani. A Röntgen-technika ennél a pontnál megáll s keményebb sugarakért a radioactív anyagokhoz fordulunk. Ez az a physikai alap, amely a priori a rádiumkezelésre utal. A francziák a radiummal már évek előtt jelentős eredményeket értek el, Dominici pedig a budapesti nemzetközi orvosi congressuson már az ólomfilterek alkalmazását is ajánlotta. Bénítólag hatott azonban az eredmények méltánylására azon akkor uralkodó indokolatlan dogma, hogy a radiotherapia a mirigyhám-rákokra hatástalan. Mikor két év előtt Wertheim tanár assistensének Röntgenre egy év óta gyógyultnak mutatkozó carcinomás beteget mutattam be, szánakozó mosolynál egyebet nem tapasztaltam. Ahol eredmény látszott mutatkozni, ott diagnostikai tévedésre gondoltak. Krönig, Doederlein, Bumm és más nagynevű búvárnak corporative kellett fellépni, hogy az eredmények hitelre találjanak. A rádiumkezelést három éve folytatjuk. Nagyobb quantum rádiumot a németek híressé vált eredményei előtt nem sikerült kapnunk, a rendelkezésünkre álló mennyiség pedig csak szűkösen elegendő 1—2 beteg parallel kezelésére. Kezdetben gyenge filterrel (aluminium, üveg stb.) dolgoztunk, ezekkel jelentős eredményeket elérni nem tudtunk. A minduntalan meginduló lobos folyamatok gátat vetettek a további kezelésnek. Vastagabb ólomfilterekre csak később (kb. 1/2 éve) tértünk át. Az elméleti meggondolás indokolta ugyan a filteres sugárkeményítés folytatását, de csak valóban határozó kísérletek után szántuk rá magunkat, mert ez a kezelésbe vehető beteganyag tetemes csökkentését jelentette. Eleinte az aluminiumburkot vettük vastagabbra. Észrevehető hatáskülönbség azonban nem mutatkozott. Meglepő volt azonban a hatás, amikor ólomra tértünk át. Már Via mm. ólomfilter is igen szembeszökő differentiát mutat. A kóros részek lényegesen enyhébb reactiv lob mellett pusztulnak el. Úgy látszik tehát, hogy itt az ólom specifikus secundaer sugarainak van irányadó szerepe. Ezen specifikus „ólomsugarak“ -ról egyelőre bővebbet mondani nem tudok. Nem tudjuk azt sem, hogy az ú. n. fluoreskáló --sugarak-e azok, amelyeknek a hatást tulajdonítani lehetne, vagy pedig az erősen penetráló secundaer /^-sugarak? Úgy látszik, hogy az ólomnál nem egyszerű filterhatás szerepel. Filterhatás szempontjából az ólom Löwenthal szerint 4-szer oly vastag alumíniummal egyenlő értékű. Aequivalens aluminiumrétegek azonban nem adják az ólommal filtrált sugarak kiváló hatását. Fémeknek a rádiumsugarakra vonatkozó különleges hatása még felderítve nincs, csupán a Röntgen-sugarak analógiájából következtethetünk arra, hogy ilyen differentiák léteznek. Ha a dolog így van, akkor nem a filter vastagsága a fontos, hanem az anyaga s akkor vékonyabb szűrőkkel is megelégedhetünk, ami kivált kisebb rádiummennyiségek hatásfokozásánál fontos. Jelenleg 13 mm. ólommal filtrálunk, hogy az ultrapenetráló /-sugarak is átjussanak ; physikai gondolkozással ugyanis nehéz elképzelni, hogy csakis az alig-alig absorbeálódó /-sugaraknak volna hatása. A hatás nagysága mindig az absorptióval arányos. A [■]- és /-sugarak különböző szövetekben való elnyelése még alig ismeretes. Chéron közöl adatokat és táblázatokat, ezekből és a számításokból kiderül, hogy a filtervastagságot nem lehet egyszer és mindenkorra elintézni, hanem esetenként tekintetbe kell venni, hogy mekkora a radiumquantum, mennyi ideig marad fekve, milyenek a szövetek és milyen mélyen akarunk hatni. A németek mesothorium-filterei nem mérvadók a rádiumra, mert a mesothorium sugárzása lágyabb, s így a filteren egész más qualitású és quantitású sugár jut keresztül. Ebből magyarázható az a néhány kiterjedtebb nekrosis, amiről a bécsi klinikák referáltak. Ennyi a penetratióról. Más kérdés a távolság. Tudjuk, hogy minden egy pontból jövő sugárzás a távolság négyzetével fogy. Akármilyen nagy quantum radium áll rendelkezésünkre, mégis csak kevés az. Nem nyújthatjuk a sugárzási időt a végletekig, közel kell mennünk a daganathoz, amenynyire lehet, de akkor a körülfekvő beteg szövetek távolsági differentiája igen nagy, a hatás pedig ennek a differentiának a négyzetével elfogy. Radiummal tehát nem tudunk nagyobb területet befolyásolni, mint néhány centiméter átmérőjű gömbtartalmat. Ezt a közelség okozza, ezen tehát nem lehet javítani egyszerűen a radiumquantum emelésével. Nagyobb quantum hamarabb hat, de amikor a felületen a maximális hatás bekövetkezett, a kezelést félbe kellett szakítanunk. Megváltozik a viszony, azaz egyenletesebb lesz a hatás, ha a rádiumot vastagabban burkoljuk gaze-zel, ezáltal távolabb