Orvosi Hetilap, 1914. március (58. évfolyam, 9-13. szám)

1914-03-01 / 9. szám

1914. 9. sz. ORVOSI HETILAP vagy valamely súlyos szervi betegség esetében nem az a kérdés, részleges vagy teljes kiirtást végezzünk-e, hanem hogy egyáltalán operáljunk-e, vagy nem ? Ma már, a­hol a műtétnek ilyen súlyos ellenjavalatai vannak, nem az operá­lást, hanem a radiummal való kezelést végezzük. Reátérek ezek után a gyökeres műtétekre. A teljes méhkiirtás különböző módjai közül az előadás keretében csak arra a három műtétre terjeszkedhetem ki, me­lyeket ma is rendszeresen végezünk, illetve a­melyek a kér­dés irodalmában ma is az előtérben vannak. Ezek: 1. a hüvelyen át való teljes méhkiirtás; 2. a has­falon át való gyökeres méhkiirtás és végül 3. a hüvelyen át való gyökeres méhkiirtás. Nem vehettem tárgyalásom keretébe a részint elavult, részint kivételesen szóba jövő eljárásokat, mint a perinealis, sacralis vagy parasacralis úton való méh­kiirtásokat és még kevésbé térhetek ki a tárgyalandó mű­téteknek számtalan módosítására vagy részletkérdésére. A teljes méhkiirtás mindkét módját, nem tekintve az azelőtt elvétve, rendszer és tudományos alap nélkül végzett kísérlete­ket, 1878 óta ismerjük. Ez év januárjában végezte először Wilhelm Alexander Freund a hasfalon át való teljes kiirtást s ugyanez év augusztus havában részben talán már a Freund tapasztalataira támaszkodva végezte Czerny az első hüvelyen át való teljes méhkiirtást. Az azóta elmúlt 35 év az egész operatív gynaekológiának mai magas niveaujára való kifejlő­dése, hatalmas, szinte páratlan munkálkodás és ahhoz méltó eredmények ideje is. Hogy az út, a­melyet 35 évvel ezelőtt a méhrák gyógyítására megnyitottak, milyen veszedelmes és nehéz volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az első években a Freund-féle totalexstirpatiónak 72—74°/0 műtéti, úgynevezett primaer mortalitása volt. Természetes, hogy ilyen viszonyok között senki sem gondolt a műtétek minél radicálisabbá tételére, nem kutatták a végleges gyógyulás számarányát; a főc­él a műtétek elsőd­leges eredményeinek javítása volt. Ebből a szempontból pe­dig a hüvely felől való méhkiirtás az akkori 32°­0 halálozá­sával a hasfalon át való operálásnál sokkal enyhébb beavat­kozás volt. Ez az oka, hogy a méhrák operálása alkalmával egészen az utolsó 8—10 évig általánosan a hüvely felől vég­zett méhkiirtást végezték. A hüvelyen át végzett méhkiirtás elsődleges eredményei a technika, az asepsis, az érzéstelenítő eljárások tökéletese­désével soha nem remélt mértékben javultak, kezdetben 30°/0, majd a nyolc­vanas években 25—20°/„ halálozás, mely az utolsó években nem haladja meg a 4—6%-ot. A Tauffer-klnika anyagából Kubinyi „A méhrák és gyógyítása“ czímű munkájában egy 117-es sorozatot említ 2‘3°/o halálozással. Azóta pedig a nem carcinoma miatt vég­zett hüvelykiirtások külföldön is, nálunk is, több műtő kezé­ben elérték a 0°/o halálozást. Tóth István az Orvosegyesület 1913 november 15.-i ülésén egy hozzászólásában 128 hüvelyi méhkiirtásról referál, melyek közül egyet sem vesztett. Magam sem emlékszem, hogy hasonló beavatkozás után valamelyik betegem elhalt volna. A hüvelyen át való egy­szerű méhkiirtás ma gyakorlott műtő kezében kétségtelenül egyike a legkisebb veszélyű műtéteknek és ha a méhrák operálásakor az elsődleges gyógyulási eredmény volna egye­dül irányadó, bizonyára nem volna szükségünk más mű­tétekre. A méhrák kérdésének az utóbbi években való hatalmas fejlődését, állandó tökéletesedését mivel sem tudnám jobban jellemezni, mint ha megemlítem, hogy ezt a Czerny-féle hü­velyi kiirtást, melyről Kubinyi szerint, illetőleg a Tauffer­­klinika álláspontja szerint valószínű, „hogy a­meddig a rá­kot műtéttel gyógyítjuk, a méhrák számára uralkodó eljárás fog maradni“, ma, az említett munka megjelenése után 5 év­vel úgy a külföldi, mint a hazai gynaekológusok túlnyomó többsége a méhrák operálásakor sokkal ritkábban végzi, mint a többi, radicálisabb eljárást, sőt alkalmazása ma már csak kivételes esetekben történik. Az egyszerű hüvelyi méhkiirtásban a végleges gyógyu­lási eredmények kutatása hozta meg az első nagy csalódást. Kiderült ugyanis, hogy 5 évi recidivamentességet véve alapul, a méhnyakból kiinduló rákos folyamatoknak körülbelül csak 35%-ában, míg a sokkal jobb természetű és sokkal hosz­­szabb ideig lokalizáltan maradó méhtest, helyesebben méhűri rák eseteiben 75—80°­0-ában az eseteknek érhetünk el vég­leges gyógyulást. A corpusrákról ugyanis tudjuk, hogy az a parametriumokra egyáltalán nem terjed rá és a medencze­­beli nyirokmirigyeket is csak igen előhaladt stádiumokban támadja meg. Az említett 35°/0 végleges gyógyulás a méh­nyakrák egyszerű hüvelyi kiirtással való operálásának leg­súlyosabb kritikája. Ma már nem zárkózhatunk el azon felfogás elől, hogy ha csak a méhet irtjuk ki egészen, méhnyakrák esetében alig tettünk többet, mint a­mit a rég elhagyott collumamputatió­­val is elérhettek. Ez a magyarázata, hogy az egyszerű hüvelyi méhkiir­tást manapság csak a méhtestből kiinduló rák eseteiben vé­gezzük. Nincs azonban kizárva, hogy a jövőben a hüvelyi kiir­tás alkalmazása még ezen a kis területen is korlátozva lesz. Az idei londoni congressuson már Weibel, a bécsi Wertheim-klinika assistense arról számolt be, hogy méhtest­­rák eseteiben a folyamat a parametriumokra ugyan egyszer sem terjedt rá, de a medenczebeli mirigyek eseteiknek 16°/0-ában már rákosak voltak. Ez alapon méhtestrák eseteiben sem tartja az egyszerű hüvelyi kiirtást elegendőnek. Véleményem szerint 16°/0 még nem elég nagy szám arra, hogy e miatt a méhtestrák eseteiben is elhagyjuk a tel­jesen veszélytelen egyszerű hüvelyi kiirtást és helyette a ké­sőbb tágyalandó, hasfalon át végzett gyökeres kiirtást végez­zük, annál kevésbé, mert az utóbbinak, mint látni fogjuk, maga a műtéti halálozása is egyelőre annyival nagyobb, hogy a végleges gyógyulásnál nyert különbség nagy részét elvesztenék az elsődleges gyógyulás rosszabb eredményeivel. Hogy a hüvelyi kiirtás alkalmazhatóságáról és értékéről teljesen világos képet nyerjünk, az elsődleges eredmények és a végleges gyógyulás után foglalkoznom kell még a műtét operabilitási százalékával is, nevezetesen azzal, hogy az egy­szerű hüvelyi kiirtással száz rákos beteg közül hányat kell megoperálni. A­nélkül, hogy itt kiterjeszkedhetném azokra a körül­ményekre, melyek az operálhatóság százalékára befolyással lehetnek, mint az illető intézet beteganyaga, az illető műtő álláspontja, technikája stb., elegendő, ha megemlítem, hogy az egyszerű hüvelyi kiirtással csak azok az esetek operálha­tók, melyekben a méh még jól megmozgatható, lehúzható, hol a parametrium­ban nagyobb resistentia nincs, hol a portrón vagy a cervixben levő roncsolás nem nagyon előre­haladt. Ezek számbavételével az egyszerű hüvelyi kiirtás ope­­rálhatósági százaléka körülbelül 20. A­míg tehát az egyszerű hüvelyi kiirtás volt a méhrák operálásakor követett elárás, 100 rákos beteg közül 20-at tudtak csak megoperálni és ennek circa 40—50%-át, tehát 8—10-et véglegesen meggyógyítani. Természetes, hogy ez a silány eredmény nem elégített ki senkit, sőt éppen ez sarkalta a szakembereket újabb, gyökeresebb, eredményesebb eljárások kutatására és műve­lésére. A végleges gyógyulási eredmények javítására az irányt itt is, mint az általános sebészetben, a műtét után való ki­­újulások, recidivák tanulmányozása és megismerése jelölte ki. A vizsgálatok (Winter, Pfannenstiel) kiderítették, hogy a ki­­újulások túlnyomó többsége, Pfannenstiel szerint pl. 83’3°/0-a, helyi kiújulás volt, a­mely kiújulások mindenek szerint nem is recidivák, hanem már a műtét alatt benhagyott rákcsírák burjánzásából támadtak. A Mackenrodt anyagából Brunet (Zeitschr. f. Geburtshilfe u. Gynäk., LVI. köt.) az abdominális operatiók után 42'6°/0-ban talált hüvelyrecidivát és 49 gyö­keresen operált eset közül 42-ben talált a parametriumokban áttételeket. Megállapították azt is, hogy méhnyakrák esetei­ 173

Next