Orvosi Hetilap, 1914. április (58. évfolyam, 14-17. szám)

1914-04-05 / 14. szám

270 ság) egy pontot izgatva a bőrfelületen, bizonyos határértékig az ingernek megfelelő érzés keletkezik a középpontban. Ha ezt az ingert fokozzuk, egy bizonyos ponton a hideg­, meleg­vagy villanyozásos érzés mellett fájdalom jelentkezik, a­mely később tiszta fájdalommá fokozódik, ha az ingert még na­gyobbra növeljük. 2. Nem fájdalmas ingerekkel, ha azokat hosszabb ideig megszakításokkal engedjük egy helyre behatni, sikerül fáj­dalmat kiváltani. Az ingereknek ezt a cumulatióját, summatióját Richet, de Watteville, Naunyn, Rosenbach, Goldscheider és Gad rész­ben kísérleti úton, részben klinikai észlelések alapján tanul­mányozta. Goldscheider szerint a fájdalomküszöb alatti inge­reknek fájdalommá való ezen summatiója argumentum a specifikus fájdalomidegek ellen. 3. A legfinomabban differencziált idegeink — pl. az opticus — igen erős adaequatus ingerekre fájdalommal re­agálnak. Ha a szembe vakító fény esik, fájdalmat érzünk. Ezen vakító-fájdalomról (Blendungschmerz) Feilchenfeld igen finom észlelésekkel és meggyőző okfejtéssel kimutatta, hogy felfogására csakis a retina csapos rétege jöhet szóba, vezető­pályáját is az opticus fényvezető rostjaiban kell keresnünk. Pedig sem a retinában, sem az opticusban fájdalomérző ide­gek nincsenek. Az opticus átmetszése fényérzést kelt, fájdal­mat nem. A vakító­ fájdalom kiváltásáért e szerint csakis az adaequatus inger (fény) erős fokozását tehetjük felelőssé. „A vakító­ fájdalomnak a fényérzéssel e szerint közös a vég­készüléke, az érintéses fájdalommal pedig közös a középponti készüléke." Könnyen szaporíthatnám ezen bizonyítékok számát, úgy hiszem azonban, hogy az elmondottak eléggé meggyőzők arra, hogy ma a specifikus fájdalomidegek felvételét elejt­hessük. II. Mai ismereteink feljogosítanak arra, hogy a fájdalom­ingerek vezetési pályáit elválaszszuk a tapintási, hideg- és melegérző pályáktól. Fel kell tételeznünk, hogy az afferens, centripetalis neuron, melynek dúczsejtje a spinalis ganglion­­ban (illetve a vele homolog Gosser-dúczban stb.-ben) van, collateralis útján érintkezésbe lép a szürke állomány ideg­sejtjével, melytől rövid, idegsejtekkel megszakított pályákon a fájdalmas inger felhaladhat a centrumhoz. E felvételre jogosít (experimentális adatok mellett) a klinikai észlelések egész sorozata. 1. Minden kórfolyamat (vérzés, gyuladás, sérülés), mely izoláltan pusztítja el a hátulsó szarvak szürke állományát, az afferens ingerek oly dissociatióját eredményezi (megtartott tapintó és helyi érzés mellett a fájdalom és hőérzés kiesését), melyet csakis úgy magyarázhatunk, ha a fájdalomérzés veze­tését a szürke állományba helyezzük. 2. A gerinczvelő féloldali sérülése után a Brown-Séguard­­féle típusú bénulás keletkezik: mozgató bénulás a sérülés oldalán, érző bénulás (főleg a mély érzékenység csökkenése) a túlsó testfélen és hyperaesthesia a sérüléses testfélen. Ezen hyperaesthesia magyarázatára Reuss Frigyes azon elméletet adta, hogy a tapintásérzést vezető hosszú érzőpályák átmet­szése által a testfélről jövő összes ingerek a ma fentemlített collateralisok útján beleszorulnak a túloldali szürke állományba, innen pedig dúczsejtről-dúczsejtre haladva, a fájdalomérző pálya közvetítésével jutnak el a középponthoz. E magyarázat annyira plausibilis és a fájdalomérzés keletkezésének meg­értésére oly gyümölcsöztető, hogy a fájdalomelmélet felállítá­sakor újból vissza kell majd reá térnem. III. A fájdalomérzés középponti szervét nem ismerjük. Na­gyon kétséges, sőt valószínűtlen is, hogy ilyen középponti szerv van, oly értelemben, hogy a fájdalomnak külön cen­trumát, lokalizálható kéregmezejét kellene feltételeznünk. Nem is ismerünk oly lokalizált agymegbetegedést, mely csakis fájdalmas sensatiókat váltana ki. Másrészt sok oly észlelésünk van, a­mely amellett szól, hogy a fájdalomérzés a tapintás, illetve helyérzés középponti gócjával azonos. Ezen észlelések és bizonyítékok a következők: 1. Az érző kéregmező bármely pontján lokalizált, kéreg­izgalommal járó betegség paraesthesiák mellett nem ritkán jár fájdalmas sensatiókkal is, melyeket az öntudat a megfe­lelő peripheriás testfelszínre vetít. 2. A tapintó szervünket érő fájdalmas inger először is az érintés, majd a fájdalom érzését kelti bennünk. A fájdalom apperceptiója pontos psycho-physikai mérések szerint vala­melyest késik az érintés felfogásához képest. Ennek daczára az öntudat mindkét érzést pontosan tudja lokalizálni, a peri­­pheriának ugyanazon pontjára vonatkoztatja. Ebből — feltéve, hogy e lokalizáló képessége a kéregmezőnek állandó, mint­egy sémává átalakult emlékkép­tábla bizonyos pontjának ingeréből magyarázható — az következik, hogy a két érzés­­qualitásnak — az érintésnek és a fájdalomnak — közös, vagy legalább is szomszédos idegsejtek felelnek meg a közép­pontban. Összefoglalva az eddig mondottakat, mai ismereteink azt tanítják, hogy specifikus fájdalomérző idegeink nincsenek, hogy a fájdalomérzés feltevésére nincs differencziált felfogó­készülék, hogy ezen érzés pályája a gerinc­velőben a többi afferens ingervezető pályától elválik, a szürke állományban idegsejtről-idegsejtre halad, hogy végül a ketegállomány­­ban a tapintó-érző impulzus feltevésére szolgáló idegsejttel lépjen vonatkozásba. IV. Sokkal bonyolultabb mechanismussal találkozunk, a­mint elhagyjuk a testfelszínt és a végtagokat és belső szer­veink (agyvelő, mellkasi és hasi zsigereink) fájdalomérző pályáit keressük. Egy ideig úgy látszott, hogy e kérdés a megoldáshoz közel áll. Len­ander helybeli érzéstelenítésben végzett hasműtétek alatt tanulmányozta a zsigerek, majd később az agyvelő, a cson­tok, ízületek fájdalomérző képességét és e vizsgálatokkal sok különös, kezdetben meglepő, majd szinte megdöbbentő ész­lelésre jutott. Feltételezhetem azt, hogy ezen eredmények ma már közismertek s így csak főtételét és az arra alapított elméletet említem meg itt. Mint paradigmát a hasüreg érzé­kenységét választom, melynek viszonyai a legbővebben vol­tak tanulmányozva és a melylyel mindnyájan, a­kik helybeli érzéstelenítésben végeztünk műtéteket, ismerősek vagyunk. Lennander szerint a peritoneum viscerale és a hasi nagy mirigyek teljesen érzéstelenek: sem érintés-, sem hideg-, meleg-, sem fájdalomérzést nem közvetítenek a középponthoz. Ezzel szemben a peritoneum parietale fájdalom szempontjá­ból nagyon érzékeny, épp így a mesenterium is, a­melynek érintése, rongálása rendkívül heves fájdalmat vált ki. Ennek magyarázatát abban látja, hogy csakis az utóbbi szervekbe lépnek be spinalis idegek, míg a zsigereket az autonom és sympathicus idegrendszer látja el, melyben pe­dig az agyvelőhöz vonatkozásba lépő érzőidegszálak nincse­nek. Szerinte a hasfájdalom mindig és kizárólag ezen spina­lis idegek — tehát a mesenterium és peritoneum parietale — izgatásának az eredménye. Éles kritikával fordul Noth­­nagel-nek elmélete ellen, a­ki a kólikás fájdalmat a bélfal tetanusos összehúzódásával, illetve az ebből származó vér­­telenségnek a bél érzőidegeire való izgató hatásával próbálta magyarázni. Lennander ezzel szemben a kólikás fájdalmat úgy értelmezte, hogy a görcsösen összehúzódott kemény bél az érzékeny fali hashártyára gyakorol nyomást, majd később, a­mikor ezen elmélet valószínűtlenségéről maga is meggyő­ződött, a fájdalom kiváltását a bélfodor rongálásával ma­gyarázta. A­mily meglepő volt kezdetben e magyarázat, oly gyor­san terjedt el az annak alapjául szolgáló észlelések ismerete és néhány év leforgása alatt szinte dogmává vált a sebészek között Len­ander tanítása. Csak az utóbbi évek folyamán merültek fel észlelések HETILAP 1914. 14. sz. ORVOSI

Next