Orvosi Hetilap, 1914. május (58. évfolyam, 18-22. szám)

1914-05-03 / 18. szám

356 ORVOSI HETILAP 1914. 18. sz. A gyakorlatban a diabetes mellitus felismerésének el­terjedt jelenségén, a bő táplálkozás melletti fogyáson kívül gondolni kell tehát arra is, hogy a nem túl bő táplálkozás melletti hízás, tehát az előbbi tüneteknek a tükörképe is azonos okra: a vér fokozott c­ukortartalmára, illetve a dia­­betogen alapra vezethető vissza. Ezen diabetogen alapnak felismerésével az antidiabete­­ses diaeta elrendelésének kettős czélja van. Az egyik: a hyperglykaemia megszüntetése, illetve csökkentése. Régi klinikai tapasztalat, hogy hyperglykaemia mellett az arterio­­sclerosisos zsugorvese inkább fejlődik ki, nagyobb a hajla­mosság agyvérzésre, cataractára, eczemára, furunculosisra, gangraenára. A másik c­él pedig az egyedül ezen úton való rationális fogyasztás. Mint említettem, klinikai tapasztalat az, hogy bizonyos obesitas-formákban, a­melyekben a fogyasztó­kúrák nem járnak eredménynyel, a megkísérelt antidiabeteses diaeta sikerrel jár. Vizsgálataim alkalmasak talán arra, hogy ezen empiriás tapasztalatnak klinikai basist nyújtsanak. Ezen vizsgálatok eredményét a következő pontokban foglalhatom össze: 1. Az obesitas egy része diabetogen alapon fejlődik ki. 2. Ezen diabetogen alap a vesék csökkent c­ukorátbo­­csátóképessége folytán lárváit maradhat. 3. Ezen lárváit diabetes felismerésére a 100 gr. dex­­troseval végzett alimentaris glykosurin-vizsgálat nem minden esetben elegendő. Ezen czélra a gyakorlatban is jogosultnak látszó Bang-féle próba, illetve a vérczukor quantitativ meg­határozása használandó. 4. A diabetogen obesitas diaetás kezelésében a szénhyd­­rátok megszorítása szükséges. Irodalom. Noorden: Zur Frühdiagnose des Diabetes mellitus (Verhandlungen des XIII. Kongresses für innere Medizin, 1895, 481. lap.) — Noorden: Die Fettsucht, 1910. — Noorden-. Der Diabetes mellitus. 1912. — Noorden: Handbuch der Ernährungstherapie. 1899. — Bálint-. Adatok a diabetes insipidus aetiologiájához. (Orvosi Hetilap, 1913,37. sz.) — Báró Korányi Sándor: Die Bedeutung der Wechselbeziehungen zwischen Organen mit innerer Secretion für die klinische Pathologie. (XV. internat. congress. London.) — Fleiner: Discussio Strümpell elő­adása kapcsán: Zur Aetiologie des Diabetes mellitus. Naturforscher­versammlung 1896. (Wiener klin. Wochenschrift, 1896, 934. lap.) — Strümpell: Zur Aetiologie der Qlykosurie und Diabetes (Berliner klin. Wochenschrift, 1896, 46. szám.) — Hirschfeld: lieber die Beziehungen zwischen Fettleibigkeit und Diabetes. (Berliner klinische Wochenschrift, 1898, 10. szám.) — Bang: Ueber den klinischen Nachweis von Hyperglykaemie. (Münchener med. Wochenschrift, 1913, 41. szám.) Közlemény a magyar királyi államvasutak külön betegpénztárának gyomor- és bélbetegek számára fentartott gyógytelepéről Karls­badban. A gyomor chemismusának zavarairól chole­lithiasis eseteiben és ezen zavarok jelentőségéről a cholelithiasis therapiájában. Irta: Áldor Lajos dr., a gyógytelep főorvosa, fürdőorvos Karlsbadban. Hogy az epehólyag és az emésztőcsatorna megbetege­dései között szoros az összefüggés, azt majdnem vala­mennyi szerző, a­ki a cholekithiasis klinikájával foglalkozik, felemlíti, sőt a legtöbb hangsúlyozza is; de ezenkívül min­den gyakorló orvosnak is, a­kinek alkalma van chronikus cholocystitisek lefolyását huzamosabb időn át észlelhetni, fel­tűnik ezen szoros összefüggés jelenléte úgyszólván lépten­­nyomon. E kérdés azonban mindezideig sem az irodalomban, sem a gyakorlatban nem részesült abban a méltánylásban, melyet ennek gyakorlati jelentősége jogosan megkíván­hat. Hogy a cholelithiasisnak egyik mindennapos kisérőtünete pl. a bélműködésnek obstipatióban nyilvánuló functionalis zavara, hogy ezen obstipatio jelentkezése sokszor szinte nap­tári pontossággal esik egybe a cholelithiasis első klinikai ma­­nifestatióival, ezt mindnyájunknak napról-napra van alkal­munk tapasztalni. De a­mint a gyakorlatban alig megyünk tovább ennek a ténynek egyszerű tudomásulvételénél, éppen így az irodalomban is többnyire csak ezen és egyéb tünetek egyszerű felemlítésével találkozunk. Systemás, a kérdés lé­nyegét felderíteni törekvő ilyen irányú vizsgálatokkal azon­ban alig rendelkezünk. 1906-ban számoltam be­ azon bélsárvizsgálatokról, melyeket 100 icterusmentes, diolekithiasisban szenvedő bete­gen végeztem és a­melyek arra a figyelemreméltó eredményre vezettek, hogy a bélsárban a Schmidt-féle próbakoszt után az esetek több mint felében részben sok, a bélsárral bensőleg keveredett nyálka, részben kevés nyálka, de sok zsír és sok emésztetlen izomrost volt megállapítható. Ezen vizsgálatok segélyével— összhangzásban a bél megbetegedésre utaló sub­jects panaszokkal és a cholelithiasis latens időszakában je­lentkező meteorismussal, bélkorgásokkal, flatulentiával, a szék­letétnek a normálistól való qualitativ és quantitativ eltéréseivel — a vizsgált esetek több mint felében sikerült egy diffus vékony­vagy vastagbélhurutnak, vagy e kettő kombinált alakjának jelenlétét megállapítani. Ezen bélsárvizsgálatokat azóta is, a­hol csak annak kivitelére a lehetőség megvolt, következete­sen folytattam és az a több százra rúgó bélsárvizsgálat, melylyel azóta ez irányban rendelkezem, az 1906-ban közölt vizsgálati eredményeket mindenben megerősíti. Ezen vizsgá­latok alapján jogosan lehet gondolni arra, hogy a cholelithia­sis és a chronikus bélhurutok között bizonyos aetiologiai vi­szony forog fenn. Ma, midőn a jogosan uralkodó általános felfogás sze­rint a cholelithiasis kórképének a létrehozásában a régebben oly nagy szerepet játszott physikai momentumok, a kő vándor­lása és beékelődése, csak másodrendű szerepet játszanak és annak lényegét bacteriumos infectio alkotja, azt, hogy a choleli­thiasis eseteiben oly gyakran — az eseteknek körülbelül 50%-á­­ban — chronikus bélhurut jelenléte is megállapítható, e két megbetegedés egyszerű coincidentiájának nem tekinthetjük. Ismeretes az is, hogy cholelithiasis eseteiben a coli­csoportba tartozó bacillusok találhatók leggyakrabban az epehólyagban és ezen mikrobák virulentiája szerint folynak le a cholecystitises és cholangitises folyamatok enyhébb vagy súlyosabb alakban. Minthogy pedig ugyancsak a colicsoportba tartozó bacillusoknak domináló szerepük van a bélhurutok aetiológiájában is, a két bántalomnak gyakori együttes jelent­kezésében oly aetiologiai és causalis nexus jelenlétét kell látnunk, mely az epekőbetegség kórképét létrehozó infectio forrására mutat rá. Hogy ennek a cholelithiasis chronicitásá­­nak prophylaxisára és általában annak therápiájára milyen nagy fontossága van, nem szükséges bővebben fejtegetnem. Csupán annak akarok kifejezést adni, hogy nem zárkózhatom el azon benyomás elől, hogy az epehólyag-betegeken egyes országokban különösen nagy népszerűséget élvező „természet­­gyógyászok“ (Naturärzte) és csodadoktorok eredményei főleg abból magyarázhatók, hogy a therapiájukat kizárólag a „qui bene purgat, bene curat“ elvén építik fel. És nem vitatható el, hogy bizonyos józan ösztön nyilatkozik meg részükről akkor, midőn az epekőbetegség therápiája főczéljának — bár kétségtelenül helytelen egyoldalúsággal — a bélműködés for­­dk­ozott szabályozását tekintik (olajkúrák, Angliában a podo­­phyllin-, Hollandiában a jalappa­rheum-kúrák). Hogy a cholelithiasis és a gyomor functionális zavarai között szintén szoros vonatkozások vannak, az éppen úgy ismeretes az orvosok, mint maguk az epekőbetegek előtt. A már említett obstipatión kívül, mely a cholekithiasisnak egyik leghűségesebb kisérőtünete, epeköves betegektől gyak­ran hallunk olyan gyomorpanaszokat, melyek egyrészt a ro­hammentes időszakban jelentkeznek, másrészt maguk a be­tegek előtt is mint egy-egy roham bevezető tünetei ismere­tesek. Ennek és a cholekithiasis óriási irodalmának daczára e kérdésre vonatkozólag csak általános kijelentésekkel és feltevésekkel találkozunk és csak szórványosan ezen kétségtelenül nagy gyakorlati fontossággal bíró kérdés lénye­gét felderíteni igyekező systemás vizsgálatokkal. Úgy­hogy azt kell mondanunk, hogy az ez időszerint rendelkezésünkre álló vizsgálatok még nyitva hagyják a kérdést, hogy diole­k­thiasis eseteiben egyáltalán jelen vannak-e a gyomor d­e- 1 Áldor: Berliner klin. Wochenschr., 1906, 38. sz.

Next