Orvosi Hetilap, 1914. május (58. évfolyam, 18-22. szám)
1914-05-03 / 18. szám
356 ORVOSI HETILAP 1914. 18. sz. A gyakorlatban a diabetes mellitus felismerésének elterjedt jelenségén, a bő táplálkozás melletti fogyáson kívül gondolni kell tehát arra is, hogy a nem túl bő táplálkozás melletti hízás, tehát az előbbi tüneteknek a tükörképe is azonos okra: a vér fokozott cukortartalmára, illetve a diabetogen alapra vezethető vissza. Ezen diabetogen alapnak felismerésével az antidiabeteses diaeta elrendelésének kettős czélja van. Az egyik: a hyperglykaemia megszüntetése, illetve csökkentése. Régi klinikai tapasztalat, hogy hyperglykaemia mellett az arteriosclerosisos zsugorvese inkább fejlődik ki, nagyobb a hajlamosság agyvérzésre, cataractára, eczemára, furunculosisra, gangraenára. A másik cél pedig az egyedül ezen úton való rationális fogyasztás. Mint említettem, klinikai tapasztalat az, hogy bizonyos obesitas-formákban, amelyekben a fogyasztókúrák nem járnak eredménynyel, a megkísérelt antidiabeteses diaeta sikerrel jár. Vizsgálataim alkalmasak talán arra, hogy ezen empiriás tapasztalatnak klinikai basist nyújtsanak. Ezen vizsgálatok eredményét a következő pontokban foglalhatom össze: 1. Az obesitas egy része diabetogen alapon fejlődik ki. 2. Ezen diabetogen alap a vesék csökkent cukorátbocsátóképessége folytán lárváit maradhat. 3. Ezen lárváit diabetes felismerésére a 100 gr. dextroseval végzett alimentaris glykosurin-vizsgálat nem minden esetben elegendő. Ezen czélra a gyakorlatban is jogosultnak látszó Bang-féle próba, illetve a vérczukor quantitativ meghatározása használandó. 4. A diabetogen obesitas diaetás kezelésében a szénhydrátok megszorítása szükséges. Irodalom. Noorden: Zur Frühdiagnose des Diabetes mellitus (Verhandlungen des XIII. Kongresses für innere Medizin, 1895, 481. lap.) — Noorden: Die Fettsucht, 1910. — Noorden-. Der Diabetes mellitus. 1912. — Noorden: Handbuch der Ernährungstherapie. 1899. — Bálint-. Adatok a diabetes insipidus aetiologiájához. (Orvosi Hetilap, 1913,37. sz.) — Báró Korányi Sándor: Die Bedeutung der Wechselbeziehungen zwischen Organen mit innerer Secretion für die klinische Pathologie. (XV. internat. congress. London.) — Fleiner: Discussio Strümpell előadása kapcsán: Zur Aetiologie des Diabetes mellitus. Naturforscherversammlung 1896. (Wiener klin. Wochenschrift, 1896, 934. lap.) — Strümpell: Zur Aetiologie der Qlykosurie und Diabetes (Berliner klin. Wochenschrift, 1896, 46. szám.) — Hirschfeld: lieber die Beziehungen zwischen Fettleibigkeit und Diabetes. (Berliner klinische Wochenschrift, 1898, 10. szám.) — Bang: Ueber den klinischen Nachweis von Hyperglykaemie. (Münchener med. Wochenschrift, 1913, 41. szám.) Közlemény a magyar királyi államvasutak külön betegpénztárának gyomor- és bélbetegek számára fentartott gyógytelepéről Karlsbadban. A gyomor chemismusának zavarairól cholelithiasis eseteiben és ezen zavarok jelentőségéről a cholelithiasis therapiájában. Irta: Áldor Lajos dr., a gyógytelep főorvosa, fürdőorvos Karlsbadban. Hogy az epehólyag és az emésztőcsatorna megbetegedései között szoros az összefüggés, azt majdnem valamennyi szerző, aki a cholekithiasis klinikájával foglalkozik, felemlíti, sőt a legtöbb hangsúlyozza is; de ezenkívül minden gyakorló orvosnak is, akinek alkalma van chronikus cholocystitisek lefolyását huzamosabb időn át észlelhetni, feltűnik ezen szoros összefüggés jelenléte úgyszólván léptennyomon. E kérdés azonban mindezideig sem az irodalomban, sem a gyakorlatban nem részesült abban a méltánylásban, melyet ennek gyakorlati jelentősége jogosan megkívánhat. Hogy a cholelithiasisnak egyik mindennapos kisérőtünete pl. a bélműködésnek obstipatióban nyilvánuló functionalis zavara, hogy ezen obstipatio jelentkezése sokszor szinte naptári pontossággal esik egybe a cholelithiasis első klinikai manifestatióival, ezt mindnyájunknak napról-napra van alkalmunk tapasztalni. De amint a gyakorlatban alig megyünk tovább ennek a ténynek egyszerű tudomásulvételénél, éppen így az irodalomban is többnyire csak ezen és egyéb tünetek egyszerű felemlítésével találkozunk. Systemás, a kérdés lényegét felderíteni törekvő ilyen irányú vizsgálatokkal azonban alig rendelkezünk. 1906-ban számoltam be azon bélsárvizsgálatokról, melyeket 100 icterusmentes, diolekithiasisban szenvedő betegen végeztem és amelyek arra a figyelemreméltó eredményre vezettek, hogy a bélsárban a Schmidt-féle próbakoszt után az esetek több mint felében részben sok, a bélsárral bensőleg keveredett nyálka, részben kevés nyálka, de sok zsír és sok emésztetlen izomrost volt megállapítható. Ezen vizsgálatok segélyével— összhangzásban a bél megbetegedésre utaló subjects panaszokkal és a cholelithiasis latens időszakában jelentkező meteorismussal, bélkorgásokkal, flatulentiával, a székletétnek a normálistól való qualitativ és quantitativ eltéréseivel — a vizsgált esetek több mint felében sikerült egy diffus vékonyvagy vastagbélhurutnak, vagy e kettő kombinált alakjának jelenlétét megállapítani. Ezen bélsárvizsgálatokat azóta is, ahol csak annak kivitelére a lehetőség megvolt, következetesen folytattam és az a több százra rúgó bélsárvizsgálat, melylyel azóta ez irányban rendelkezem, az 1906-ban közölt vizsgálati eredményeket mindenben megerősíti. Ezen vizsgálatok alapján jogosan lehet gondolni arra, hogy a cholelithiasis és a chronikus bélhurutok között bizonyos aetiologiai viszony forog fenn. Ma, midőn a jogosan uralkodó általános felfogás szerint a cholelithiasis kórképének a létrehozásában a régebben oly nagy szerepet játszott physikai momentumok, a kő vándorlása és beékelődése, csak másodrendű szerepet játszanak és annak lényegét bacteriumos infectio alkotja, azt, hogy a cholelithiasis eseteiben oly gyakran — az eseteknek körülbelül 50%-ában — chronikus bélhurut jelenléte is megállapítható, e két megbetegedés egyszerű coincidentiájának nem tekinthetjük. Ismeretes az is, hogy cholelithiasis eseteiben a colicsoportba tartozó bacillusok találhatók leggyakrabban az epehólyagban és ezen mikrobák virulentiája szerint folynak le a cholecystitises és cholangitises folyamatok enyhébb vagy súlyosabb alakban. Minthogy pedig ugyancsak a colicsoportba tartozó bacillusoknak domináló szerepük van a bélhurutok aetiológiájában is, a két bántalomnak gyakori együttes jelentkezésében oly aetiologiai és causalis nexus jelenlétét kell látnunk, mely az epekőbetegség kórképét létrehozó infectio forrására mutat rá. Hogy ennek a cholelithiasis chronicitásának prophylaxisára és általában annak therápiájára milyen nagy fontossága van, nem szükséges bővebben fejtegetnem. Csupán annak akarok kifejezést adni, hogy nem zárkózhatom el azon benyomás elől, hogy az epehólyag-betegeken egyes országokban különösen nagy népszerűséget élvező „természetgyógyászok“ (Naturärzte) és csodadoktorok eredményei főleg abból magyarázhatók, hogy a therapiájukat kizárólag a „qui bene purgat, bene curat“ elvén építik fel. És nem vitatható el, hogy bizonyos józan ösztön nyilatkozik meg részükről akkor, midőn az epekőbetegség therápiája főczéljának — bár kétségtelenül helytelen egyoldalúsággal — a bélműködés fordkozott szabályozását tekintik (olajkúrák, Angliában a podophyllin-, Hollandiában a jalapparheum-kúrák). Hogy a cholelithiasis és a gyomor functionális zavarai között szintén szoros vonatkozások vannak, az éppen úgy ismeretes az orvosok, mint maguk az epekőbetegek előtt. A már említett obstipatión kívül, mely a cholekithiasisnak egyik leghűségesebb kisérőtünete, epeköves betegektől gyakran hallunk olyan gyomorpanaszokat, melyek egyrészt a rohammentes időszakban jelentkeznek, másrészt maguk a betegek előtt is mint egy-egy roham bevezető tünetei ismeretesek. Ennek és a cholekithiasis óriási irodalmának daczára e kérdésre vonatkozólag csak általános kijelentésekkel és feltevésekkel találkozunk és csak szórványosan ezen kétségtelenül nagy gyakorlati fontossággal bíró kérdés lényegét felderíteni igyekező systemás vizsgálatokkal. Úgyhogy azt kell mondanunk, hogy az ez időszerint rendelkezésünkre álló vizsgálatok még nyitva hagyják a kérdést, hogy diolekthiasis eseteiben egyáltalán jelen vannak-e a gyomor de- 1 Áldor: Berliner klin. Wochenschr., 1906, 38. sz.