Orvosi Hetilap, 1915. december (59. évfolyam, 49-52. szám)

1915-12-05 / 49. szám

1915. 49. sz. ORVOSI HETILAP győződnünk elsősorban arról, hogy a sebesültek tekintélyes része az úton, szállítás közben, vagy megérkezése után rö­vid idővel elpusztult, még ha a legóvatosabban, hordágyon szállíttatott is hátra. Másrészt be kellett látnunk, hogy a had­osztály-egészségügyi intézetek mai felszerelésük és berendezke­désük mellett az asepsist és nagy körültekintést igénylő has­­műtéteket (laparotomia, bélvarrat, stb.) végezni nem tudják, de nem is alkalmasak. A tábori kórházak pedig olyan távol (25—30 km.) vannak a tűzvonaltól, hogy lehetetlen arra gon­dolni is, hogy operatív gyógyítás czéljából oda továbbítsuk a has­sérültet. Beláttam, hogy a mi egészségügyünk mostani szervezete mellett teljesen ki van zárva még a lehetősége is annak, hogy a has­sérült az operatiós idő optimumán belül — életmentés czéljából — műtétre kerülhessen. A szomorú hely­zetből eredő kényszer szorított valósággal arra, hogy a has­sérültjeinket kizárólag conservative kezeljem. Az így szerzett tapasztalataimról, eredményeimről kívánok a következőkben beszámolni. Eljárásom a következő volt: A segélyhelyre hordágyon beszállított has­sérültet — sebének óvatos ellátása után — szalmából és pokróczokból hevenyészett ágyra, esetleg hordágyra fektettem. Az ana­mnesis gondos felvétele után azonnal óvatos formában, de mégis kellő határozottsággal figyelmeztettem sebesülésének súlyos voltára és arra a nagy veszélyre, mely életét fenye­geti a legcsekélyebb gondatlanság, engedetlenség vagy tü­relmetlenség esetén. Előre közöltem vele, hogy legalább 3—4 napig nem szabad semmit sem ennie, sem innia, és nagyon nyugodtan, mozdulatlanul kell feküdnie. Ilyen mó­don — természetesen morphin-injectiók támogatásával — csak­ugyan a legtöbb esetben sikerült a hal-sebesültjeimet 4—5 napig is absolut étel-ital megvonás mellett a segélyhelyen nyugodtan tartanom. Naponta 2—3, sőt szükség, illetve nagy nyugtalanság esetén 4 morphin-injectiót is adtam sebesült­jeimnek a 2%-os, steril fiolákban levő morphin-oldatból. Sebesültjeim általában igen jól tűrték a morphint, még 6, sőt 8 centigramm napi adag után sem észleltem soha — 8—10 napig tartó adagolás mellett sem — káros, vagy kellemetlen tünetet. Ki kell emelnem, hogy hányást (a­miről Holzwarth említést tesz) egyetlen esetben sem észleltem. Az éhséget és szomjúságot általában szintén elég nyu­godtan viselték el sebesültjeim, saját életük megmentése ér­dekében. Nagy hőségben, egyrészt a mégis csak kínzó szomjúság-érzés csillapítása, másrészt a kellemetlen szájíz megjavítása érdekében, 1—2 óránként 4—5 kanál czitrom­­savas, esetleg ásványvízzel avagy hideg kiízvízzel szájöblögeté­seket, garatnedvesítéseket végeztettem sebesültjeimmel. Ez saját bevallásuk szerint igen jól csillapította szomjúságukat. Has­sérültjeim igen tekintélyes része az olasz harcz­­téren, a doberdói véres harczok idejében került Doberdó­­ban felállított segélyhelyemre. Éppen a legnagyobb hőség idején feküdtek segélyhelyemen. Czélszerűnek tapasztaltam a nagy hőségben a mellet, fejet és arczot hideg vízzel le­­fröccsenteni, esetleg lemosni. Ezért különösen igen hálásak voltak betegeim és sok áldó kívánsággal halmoztak el. A morphinozás mellett is olykor kínzó hasfájdalmak ellen sikerrel alkalmaztam 1/1—1/2 óránként hideg vizes borogatá­sokat a hasra. Nagyfokú meteorismus ellen pedig meleg bo­rogatásokat, akár közönséges párakötés alakjában, súlyosabb esetben pedig a thermophort jól helyettesítette a meleg teá­val vagy fekete kávéval megtöltött tábori kulacs. (Ez azon­ban kissé nehéz!) Nagy gondot fordítottam arra, hogy a hosszas absolut nyugalom, igazán moccsanás nélkül való fekvés ideje alatt a mostoha, szegényes és bizony Doberdóban száraz kukoricza­­levelekből készült meglehetős kemény, pokróczczal vagy csak sátorlappal letakart fekvőhely redőmentes legyen. Decubitus ellen nagyon kell óvni a has-sebesültet. Én, a­mikor csak lehetett, spiritusos lemosást alkalmaztam, de legalább naponta nedves szappanos ruhával megmosattam a keresztderék­tá­­jon a bőrt és leszárítás után vaselines vagy bőrvaselines bekenést végeztettem. Eleinte magam ellenőriztem ezt min­den betegemen, utóbb egyik gyógyszolgám­ annyira betanulta a has­sérültek ápolását, hogy egész nyugodtan rábízhattam tel­jesen az ápolásukat. Megbízható és szigorú volt, a­mire feltét­lenül szükség is van, különösen az első napokon végzett száj- és garatöblögetések alkalmával. Elképzelhetetlen nagy kín 2—3, sőt olykor 4 napig szomjazni és a szájbe vett vizet — öblögetés után — kiköpni! És mégis soha senki sem merte az ellenkezőjét megtenni. A fenyegetés, hogy ez esetben az illetőtől meg lesz vonva a garat- és szájöblöge­tés, elegendő volt ennek megakadályozására. Naponta 2-3- szor, a nyugodtabb napokon pedig 2 óránként hőmérőztettem sebesültjeimet és pontosan ellenőriztem a szívműködésüket. Szívgyöngeség esetén 10°/C-os camphora-olajból adtam naponta esetleg 2 -3-szor is 1—2 cm3-t. Óvatosságra kell figyelmeztetnem az injectiók alkalma­zásakor. Az injectiós tűt és fecskendőt, sajnos, nem lehet a harc­téren mindig kifőzni, de legalább aetherrel vagy benzin­nel mossuk ki a fecskendőt minden használat előtt (termé­szetesen utána is), a tű pedig benzines vagy aetheres vat­tával alaposan megtisztítandó. A beszúrás helyén a bőr jodtincturával mindig beecsetelendő. Én rendesen ilyen módon adtam — kényszerből — az injectiókat, többnyire a mellkas kulcsalatti tája bőre alá, vagy a félkarba, és soha sem tályogképződést, de még csak a bőrnek legenyhébb fokú megtobosodását sem észleltem. Ha a láz fokozatosan csökken, a peritonitis-tünetek nem fenyegető jellegűek, a 4., de inkább az 5. napon próbálni lehet 3-4-óránként 1 — 1 kanál hideg czukrozott tejet adni. Én a doberdói nehéz napokban szorultságból czukrozott fekete kávét adagoltam, utóbb kondenzált vagy sterilezett (conserv-) tejből készült tejes- vagy csokoládé-kávét. Ha a legcsekélyebb rosszabbodás mutatkozott az első vagy a második kanál kávé után (láz emelkedése, hányásinger, a hasfájdalmak fokozódása), félbehagytam a folyadéknyújtást és vártam 24—36, sőt esetleg újabb 48 órát, pontos hőmérőzés, a szívműködés ellenőrzése és általában a beteg szigorú megfigyelése mellett. Ha azonban az állapot nem rosszabodott és a sebesült jól tűrte 4­ óránként a folyékony táplálék felvételét, a következő napon már 3-óránként, majd 2- és 1-óránként adtam 1 — 1 kanál kávét, utóbb óránként 2— 3 kanállal, és ha ezt is jól tűrte, akkor naponta 5—6-szor adagoltam 1/2, majd 1—11/2 deciliter tejes kávét vagy csokoládét. Ha ezen élelmezés mellett a sebesült általános állapota fokozatosan javult, láz­­talanná vált, a 8., utóbb a 10.,sőt a 12. napon, óvatosan rúgós kocsin (mert autó nem volt) elszállíttattam a hadosztály­egészségügyi intézetbe. De még a 8., sőt a 10. nap után is nagyon kell vigyázni a sebesültre, hogy ne kapjon mást, csakis folyékony táplálé­kot, abból is óvatosan, azonkívül ne mozgolódjék, ne forgo­lódjék sokat. Látható a 11. és 14. számú esetemből, hogy a biztos gyógyulás útján levő bélsérülés még 8, sőt 10—12 nap múlva is könnyen perforálhat és az illető beteg gyors halálát okozhatja. Pedig bizony néha a harczhelyzet teszi nehézzé, majdnem lehetetlenné a sebesültek „nyugodt“ fek­vését. Tanulságosnak tartom itt fölemlíteni a következő eseményt: A második görzi csata alkalmával, július 20.-án éjjel irtózatos ágyutűz alá került Doberdo, a­hol segélyhelyem fel volt állítva. Segélyhelyünk körül 30—50—100—200 lépésnyi távolságban 250—300 gránát csapódott be a saját udvarunkra, a kőkerítésbe, a szomszédos házakba stb. A gyújtó gránátok egymásután gyújtották fel a falu házait, köztük a tőlünk alig 80 lépésnyire levő szomszédos segélyhelyet, egy lőszerraktár­házat, sok istállót stb. A rémes dübörgés, recsegés, robbanás mindannyiunkra rettenetesen lesújtó nyugtalanító, megfélem­lítő hatást gyakorolt. Minden perczben várhattuk, hogy a sor reánk következik, oly gyors egymásutánban jöttek a „nehéz“ gránátok. A legerősebb, legaczélosabb idegzetet is megőrlő, pokoli ágyutűz volt az! Senki sem bírt aludni, de még nyugodtan feküdni sem ! Valósággal remegett, reszketett az emberek teste-lelke, reszkettek belső szervei. Reflex-remegés ez, melyet leküzdeni, elnyomni teljesen lehetetlen. 658

Next