Orvosi Hetilap, 1915. december (59. évfolyam, 49-52. szám)
1915-12-05 / 49. szám
1915. 49. sz. ORVOSI HETILAP győződnünk elsősorban arról, hogy a sebesültek tekintélyes része az úton, szállítás közben, vagy megérkezése után rövid idővel elpusztult, még ha a legóvatosabban, hordágyon szállíttatott is hátra. Másrészt be kellett látnunk, hogy a hadosztály-egészségügyi intézetek mai felszerelésük és berendezkedésük mellett az asepsist és nagy körültekintést igénylő hasműtéteket (laparotomia, bélvarrat, stb.) végezni nem tudják, de nem is alkalmasak. A tábori kórházak pedig olyan távol (25—30 km.) vannak a tűzvonaltól, hogy lehetetlen arra gondolni is, hogy operatív gyógyítás czéljából oda továbbítsuk a hassérültet. Beláttam, hogy a mi egészségügyünk mostani szervezete mellett teljesen ki van zárva még a lehetősége is annak, hogy a hassérült az operatiós idő optimumán belül — életmentés czéljából — műtétre kerülhessen. A szomorú helyzetből eredő kényszer szorított valósággal arra, hogy a hassérültjeinket kizárólag conservative kezeljem. Az így szerzett tapasztalataimról, eredményeimről kívánok a következőkben beszámolni. Eljárásom a következő volt: A segélyhelyre hordágyon beszállított hassérültet — sebének óvatos ellátása után — szalmából és pokróczokból hevenyészett ágyra, esetleg hordágyra fektettem. Az anamnesis gondos felvétele után azonnal óvatos formában, de mégis kellő határozottsággal figyelmeztettem sebesülésének súlyos voltára és arra a nagy veszélyre, mely életét fenyegeti a legcsekélyebb gondatlanság, engedetlenség vagy türelmetlenség esetén. Előre közöltem vele, hogy legalább 3—4 napig nem szabad semmit sem ennie, sem innia, és nagyon nyugodtan, mozdulatlanul kell feküdnie. Ilyen módon — természetesen morphin-injectiók támogatásával — csakugyan a legtöbb esetben sikerült a hal-sebesültjeimet 4—5 napig is absolut étel-ital megvonás mellett a segélyhelyen nyugodtan tartanom. Naponta 2—3, sőt szükség, illetve nagy nyugtalanság esetén 4 morphin-injectiót is adtam sebesültjeimnek a 2%-os, steril fiolákban levő morphin-oldatból. Sebesültjeim általában igen jól tűrték a morphint, még 6, sőt 8 centigramm napi adag után sem észleltem soha — 8—10 napig tartó adagolás mellett sem — káros, vagy kellemetlen tünetet. Ki kell emelnem, hogy hányást (amiről Holzwarth említést tesz) egyetlen esetben sem észleltem. Az éhséget és szomjúságot általában szintén elég nyugodtan viselték el sebesültjeim, saját életük megmentése érdekében. Nagy hőségben, egyrészt a mégis csak kínzó szomjúság-érzés csillapítása, másrészt a kellemetlen szájíz megjavítása érdekében, 1—2 óránként 4—5 kanál czitromsavas, esetleg ásványvízzel avagy hideg kiízvízzel szájöblögetéseket, garatnedvesítéseket végeztettem sebesültjeimmel. Ez saját bevallásuk szerint igen jól csillapította szomjúságukat. Hassérültjeim igen tekintélyes része az olasz harcztéren, a doberdói véres harczok idejében került Doberdóban felállított segélyhelyemre. Éppen a legnagyobb hőség idején feküdtek segélyhelyemen. Czélszerűnek tapasztaltam a nagy hőségben a mellet, fejet és arczot hideg vízzel lefröccsenteni, esetleg lemosni. Ezért különösen igen hálásak voltak betegeim és sok áldó kívánsággal halmoztak el. A morphinozás mellett is olykor kínzó hasfájdalmak ellen sikerrel alkalmaztam 1/1—1/2 óránként hideg vizes borogatásokat a hasra. Nagyfokú meteorismus ellen pedig meleg borogatásokat, akár közönséges párakötés alakjában, súlyosabb esetben pedig a thermophort jól helyettesítette a meleg teával vagy fekete kávéval megtöltött tábori kulacs. (Ez azonban kissé nehéz!) Nagy gondot fordítottam arra, hogy a hosszas absolut nyugalom, igazán moccsanás nélkül való fekvés ideje alatt a mostoha, szegényes és bizony Doberdóban száraz kukoriczalevelekből készült meglehetős kemény, pokróczczal vagy csak sátorlappal letakart fekvőhely redőmentes legyen. Decubitus ellen nagyon kell óvni a has-sebesültet. Én, amikor csak lehetett, spiritusos lemosást alkalmaztam, de legalább naponta nedves szappanos ruhával megmosattam a keresztderéktájon a bőrt és leszárítás után vaselines vagy bőrvaselines bekenést végeztettem. Eleinte magam ellenőriztem ezt minden betegemen, utóbb egyik gyógyszolgám annyira betanulta a hassérültek ápolását, hogy egész nyugodtan rábízhattam teljesen az ápolásukat. Megbízható és szigorú volt, amire feltétlenül szükség is van, különösen az első napokon végzett száj- és garatöblögetések alkalmával. Elképzelhetetlen nagy kín 2—3, sőt olykor 4 napig szomjazni és a szájbe vett vizet — öblögetés után — kiköpni! És mégis soha senki sem merte az ellenkezőjét megtenni. A fenyegetés, hogy ez esetben az illetőtől meg lesz vonva a garat- és szájöblögetés, elegendő volt ennek megakadályozására. Naponta 2-3- szor, a nyugodtabb napokon pedig 2 óránként hőmérőztettem sebesültjeimet és pontosan ellenőriztem a szívműködésüket. Szívgyöngeség esetén 10°/C-os camphora-olajból adtam naponta esetleg 2 -3-szor is 1—2 cm3-t. Óvatosságra kell figyelmeztetnem az injectiók alkalmazásakor. Az injectiós tűt és fecskendőt, sajnos, nem lehet a harctéren mindig kifőzni, de legalább aetherrel vagy benzinnel mossuk ki a fecskendőt minden használat előtt (természetesen utána is), a tű pedig benzines vagy aetheres vattával alaposan megtisztítandó. A beszúrás helyén a bőr jodtincturával mindig beecsetelendő. Én rendesen ilyen módon adtam — kényszerből — az injectiókat, többnyire a mellkas kulcsalatti tája bőre alá, vagy a félkarba, és soha sem tályogképződést, de még csak a bőrnek legenyhébb fokú megtobosodását sem észleltem. Ha a láz fokozatosan csökken, a peritonitis-tünetek nem fenyegető jellegűek, a 4., de inkább az 5. napon próbálni lehet 3-4-óránként 1 — 1 kanál hideg czukrozott tejet adni. Én a doberdói nehéz napokban szorultságból czukrozott fekete kávét adagoltam, utóbb kondenzált vagy sterilezett (conserv-) tejből készült tejes- vagy csokoládé-kávét. Ha a legcsekélyebb rosszabbodás mutatkozott az első vagy a második kanál kávé után (láz emelkedése, hányásinger, a hasfájdalmak fokozódása), félbehagytam a folyadéknyújtást és vártam 24—36, sőt esetleg újabb 48 órát, pontos hőmérőzés, a szívműködés ellenőrzése és általában a beteg szigorú megfigyelése mellett. Ha azonban az állapot nem rosszabodott és a sebesült jól tűrte 4 óránként a folyékony táplálék felvételét, a következő napon már 3-óránként, majd 2- és 1-óránként adtam 1 — 1 kanál kávét, utóbb óránként 2— 3 kanállal, és ha ezt is jól tűrte, akkor naponta 5—6-szor adagoltam 1/2, majd 1—11/2 deciliter tejes kávét vagy csokoládét. Ha ezen élelmezés mellett a sebesült általános állapota fokozatosan javult, láztalanná vált, a 8., utóbb a 10.,sőt a 12. napon, óvatosan rúgós kocsin (mert autó nem volt) elszállíttattam a hadosztályegészségügyi intézetbe. De még a 8., sőt a 10. nap után is nagyon kell vigyázni a sebesültre, hogy ne kapjon mást, csakis folyékony táplálékot, abból is óvatosan, azonkívül ne mozgolódjék, ne forgolódjék sokat. Látható a 11. és 14. számú esetemből, hogy a biztos gyógyulás útján levő bélsérülés még 8, sőt 10—12 nap múlva is könnyen perforálhat és az illető beteg gyors halálát okozhatja. Pedig bizony néha a harczhelyzet teszi nehézzé, majdnem lehetetlenné a sebesültek „nyugodt“ fekvését. Tanulságosnak tartom itt fölemlíteni a következő eseményt: A második görzi csata alkalmával, július 20.-án éjjel irtózatos ágyutűz alá került Doberdo, ahol segélyhelyem fel volt állítva. Segélyhelyünk körül 30—50—100—200 lépésnyi távolságban 250—300 gránát csapódott be a saját udvarunkra, a kőkerítésbe, a szomszédos házakba stb. A gyújtó gránátok egymásután gyújtották fel a falu házait, köztük a tőlünk alig 80 lépésnyire levő szomszédos segélyhelyet, egy lőszerraktárházat, sok istállót stb. A rémes dübörgés, recsegés, robbanás mindannyiunkra rettenetesen lesújtó nyugtalanító, megfélemlítő hatást gyakorolt. Minden perczben várhattuk, hogy a sor reánk következik, oly gyors egymásutánban jöttek a „nehéz“ gránátok. A legerősebb, legaczélosabb idegzetet is megőrlő, pokoli ágyutűz volt az! Senki sem bírt aludni, de még nyugodtan feküdni sem ! Valósággal remegett, reszketett az emberek teste-lelke, reszkettek belső szervei. Reflex-remegés ez, melyet leküzdeni, elnyomni teljesen lehetetlen. 658