Orvosi Hetilap, 1916. február (60. évfolyam, 6-9. szám)
1916-02-06 / 6. szám
1916. 6. sz. Orvosi hetilap érintést, sem fájdalmat nem éreztek, amíg a parietalis hashártyát vagy a mesenteriumot nem érintette a beavatkozás. Csak e kettő volt érzékeny. A többi sebész, mint Wilms, Haim stb , akik hasonló módon végezték megfigyeléseiket, hasonló eredményhez jutottak. Ezek a látszólag kifogástalan módszerrel végzett megfigyelések arra a véleményre juttatták úgy Lennander-t, mint Wilms-t, hogy ezen szervek érzéstelenek és a megbetegedésükkor jelentkező érzések indirect úton jönnek létre. Ez a vélemény annál inkább jogosultnak látszott, mert úgy az ép, mint a beteg organismusban sok oly jelenség játszódik le, amely arra látszik utalni, hogy a belső szervek érzéstelenek. Így tudjuk, hogy a tüdők és a szív mozgásai, bár energikus izommunkával járnak, nem jutnak tudomásunkra. Az emésztés egészében lefolyik, anélkül, hogy tudnánk róla. Normális viszonyok között csupán a hólyagban és végbélben vannak érzéseink. Hasonlók a viszonyok a pathologiában is. A tüdőkben a phthisis okozta elváltozások, a gangraena, sőt az abscessus sem váltanak ki érzést, amíg a pleurát nem érik. Sőt a tüdőgyuladás folyamatai sem okoznak fájdalmat, ha centralisok maradnak. A tüdő abscessusait pyaemia esetén csak az obductio deríti ki, ha a pleura érintetlen maradt. A bél tuberculosus és typhosus fekélyeit sokszor csak a székletét vérvizsgálata deríti ki. Epe- és vesekövek évekig állhatnak fenn, anélkül, hogy a beteg sejtené jelenlétüket. Ha tehát Lennander kísérletei és megfigyelései alapján arra az eredményre jutott, hogy a belső szervek sajátos érzékenységgel nem bírnak, akkor a megbetegedésekkor jelentkező sensatiókat és fájdalmakat más módon kellett megmagyaráznia. Minthogy a parietalis hashártyát és a peritoneum alatti kötőszövetet érzékenynek találta, ezek izgalmára vezette vissza a kóros sensatiókat és fájdalmakat, így pl. Lennander szerint diarrhoeában a csikarás úgy jön létre, hogy a flexura sigmoidea összehúzódásakor nyomja a peritoneumot, ami által a serosa és a hasizmok között eltolódás jön létre, amelyet fájdalmasnak érzünk. Különösen valamely bélbeli akadály esetén okoz állítólag a hypertrophiás bélkacs így ily fájdalmas eltolódást. De fájdalmat okoz az is, ha egy bélkacsa mesenteriumot rongálja, minthogy a retroperitonealis kötőszövet érzékeny. Ily módon jön létre Lennander szerint a fájdalom epe- és vesekövek esetén is. Az előbbi esetben a ductus choledochust környező kötőszövet rongálása, utóbbinál az uréterek rongálása hatna a környező kötőszövetben a fájdalmat vezető idegvégkészülékekre. Sok fájdalom magyarázatára vett fel összenövéseket a peritoneum parietaleval, mint pl. gyomorfekély esetén. Wilms magyarázata a bélfájdalmakat illetőleg abban tér el Lennander-étől, hogy ő azok létrejöttében tagadja a parietalis hashártya szerepét és szerinte csak a mesenteriumban jönne az létre. Szerinte az összehúzódó bél ki akar nyúlni, ebben azonban a mesenterium akadályozza, az így létesülő rongálás okozza a fájdalmat. Amily egyszerűek és megnyerők voltak Lennander megfigyelései és kísérletei, magától értetődők eredményei, oly kevéssé kielégítők magyarázatai a hassensatiókat és fájdalmakat illetőleg. Az állandó és kólikaszerű fájdalmakat, a gyomor és has teltségének, az éhségnek és jólakottságnak érzését, a vizelés és székelés ingerét, a hányásingert, mindezen érzéseket a parietalis hashártya és mesenterium okozná? Csakhamar kifogást is emeltek a sebészek megfigyeléseinek helyessége ellen. Lennander megfigyeléseinek értékelését két szempontból kifogásolták. Nothnagel nem kételkedett abban, hogy a belső szervek érzéstelenek metszéssel, varrással, égetéssel szemben, kételkedett azonban abban, hogy ezek az innervatióval adaequat ingerek volnának. Mint ahogy az olfactorius nem reagál fényre, az opticus nem szagokra, úgy a belső szervek idegeinek is specifikus ingereik vannak. Ilyennek tekinti az anaemiát, amely a bélkacsban erős összehúzódáskor létrejön. Nothnagel gyakran látta kísérleteiben, hogy a tetaniásan összehúzódott bélkacs fehéren vértelen. Ebben az artériás vérhiányban látta ő a bél idegvégződéseiben a fájdalmat kiváltó okot. A pathologia különböző analógiákkal szolgál, így tapasztalta Pilcz, hogy féloldali carotislekötés ugyanazon oldali fejfájással jár. Utal Nothnagel a mesenterium vérereinek embóliájánál hirtelen jelentkező heves kólikára, melynek oka bizonynyal a hirtelen beálló anaemiában keresendő. De kifogás alá esik, eltekintve az alkalmazott ingerektől, egyébként is Lennander kísérleti módja. Egy ízben már felhívtam a figyelmet a gyomor hőingerlékenységét illető kísérleteim közben arra a gátló momentumra, amelyet maga a laparotomia okoz a hasi érzőidegek functiójában. Laparotomiánál a hasi szervek lehűlnek, részint mert a környező levegő hőmérséke kisebb, részben párolgás folytán. Régen ismeretes, hogy a lehűlt bőr idegei kevésbé érzékenyek, hiszen fagyasztással kisebb műtétek esetén érzéstelenítünk. Kisebb lehűlés is csökkenti a bőr érzékenységét, pl. ha egy bőrfelületet hűtőkészülékkel 24°-ra temperáltam, a bőr nem csupán ezt a fokot nem érezte hidegnek, hanem 16, 14, sőt 10°-ot sem. Ha már ez így van a hőmérsékváltozásokhoz szokott bőrön, mennyivel inkább kell hasonlóan viselkednie a belső szervek idegapparátusának, amely állandó 37°-hoz szokott. Hasonló viszonyokat észleltem a szervezet belsejében. Fent említett kísérleteim közben azt tapasztaltam, hogy olyan emberek, akik meg tudták különböztetni a szondán át a gyomorba vezetett folyadék hőmérsékéről, hogy az hideg, meleg vagy langyos-e, ezt a képességüket elvesztették, ha előzőleg hideg vízzel öblögettem gyomrukat, ésannyira, hogy míg normális viszonyok közt a 25°-os vizet hűvösnek jelezték, öblögetés után ezt a 10°-os vízről sem tudták megmondani. A lehűlés tehát itt is hypalgesiát, illetve analgesiát okoz. Szabad tehát hasonlóan értelmezni a laparotomiával járó lehűlést is. Állatkísérletben is megnyilvánul a laparotomia ezen hatása a belek érzékenységére. Előre kell bocsátanom, hogy az állatok belső szerveinek érzékenysége szembetűnő, de amint Ritter, Kast és Meitzer kísérleteiből is kitűnik, ez az érzékenység jóval nagyobb, ha a szerveket magában a hasürben izgatjuk, mintha pl. a beleket a hasüri metszés elé húzzuk. Ez a dolog már azért sem meglepő, mert laparotomia esetén a belek mozgása is lassúbb lesz. Azonkívül azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a nyitott hasfallal a műtőasztalon fekvő beteg nincs olyan helyzetben, amelyben enyhe érzésekről pontos megfigyeléseket közölhetne, sokkal izgatottabb. Magának Lennander-nek is feltűnt, hogy a legintelligensebb beteg is milyen hamar veszíti el türelmét és ad megbízhatatlan feleleteket. Szóval e kísérletek semmiesetre sem tekinthetők kifogástalanoknak. A klinikust semmiesetre sem elégíti ki. Az érzések egész sora nem volt Lennander szerint magyarázható ; az éhséget nem hozhatjuk függésbe a pleura costalissal és intact emberek fájdalmait nem magyarázhatja a peritoneum parietale izgatása. Az sem érthető, milyen szerepe lehetne a serosus hártyáknak abban, ha a savanyúérzést szóda vagy táplálék felvétele megszünteti. Lennander hypothesisének klinikai szempontból való használhatatlanságára különösen S. R. Müller hívta föl a figyelmet. Ő utalt arra, hogy a belső szervek fájdalma kísérő tüneteiben különbözik főleg a külső fájdalmaktól. A trigeminus vagy ischias, az ízületek fájdalmát más tünet, mint esetleg mozgások a megfelelő izmokon, nem kiséri, főleg nem kisérik a sympathicusban lejátszódó tünetek. Ellenben akár az epehólyag, a bél, az ureter, sőt az uterus kólikáit kisérhetik hányás, elsápadás, izzadás, ájulás, nyálfolyás, sőt még a megsemmisülés érzése is, pl. stenocardiában. Vesekocka esetén jelentkezhet vizelés-inger vagy teljes anuria akkor is, ha a másik vese ép. De kisebb intensitású sensatiókat is kísérhetnek hasonló tünetek. Az üres gyomor gyakran okoz fejfájást és szédülést, sok ember háta borzong vizelés közben és sokan kapnak hidegrázást kathéterezés után. Nem érdektelen, hogy ilyen kisérő tüneteket látott Eiei a hasűri szervek érzés-vizsgálatakor. A coccum rongálása hányásingert és ájulásérzést, továbbá köldöktáji fájdalmakat váltott ki. Hasonló észleletei vannak Mitchell-nek is. 69