Orvosi Hetilap, 1916. július (60. évfolyam, 27-31. szám)

1916-07-02 / 27. szám

352 ORVOSI HETILAP 1916. 27. sz. 4. Meghatározás stereoskoppal. A stereoskopos látáskor a szem nemcsak meg tudja mondani, hogy a látott tárgyak közül melyik fekszik közelebb vagy távolabb, hanem ezen távolságokat elég pontosan becsülni is tudja; ezért már a régi időben igyekeztek a stereoskopia elvét a röntgenezésre ki­terjeszteni. A Röntgen-stereoskopos hatás azonban nem töké­letes, mert a röntgenezés a tárgyakat nem ránézetben, hanem átnézetben mutatja, a felületnek a stereoskopos domborula­tait tehát nem látjuk. A stereoskopos hatás csak ott érvé­nyesül, a­hol a rajzolat vonalas, tehát a contourokon. Elmo­sódott contouroknál a mélységmegítélés is elmosódott, a­hol pedig egyenletes az árnyék, ott a stereoskopia teljesen meg­szűnik, így pl. a szívnek mindig egyenletes, rajzolat nélküli árnyékába eső srapnellgolyóról a szem nem tudja megítélni, hogy az a szív előtt, benne vagy mögötte fekszik-e? Rönt­gen­képen a bőr nem látszik és így a golyónak a bőrhöz viszonyított helyzete sem derül ki. A stereoskopos Röntgen­kép ott lenne előnyösen használható, a­hol sok a vonalas rajz, pl. az arczkoponyán, de itt is helyettesíthető megbíz­ható s a mellett egyszerűbb eljárásokkal. Hátránya az eljá­rásnak a berendezés költségessége és a felvétel technikai nehézsége. Azonkívül két hibátlan szem is kell hozzá. 5. Localisatio photogrammetriai számítás alapján. Két felvétel egy lemezre, két különböző lámpaállással. Azon rész­let, a­mely a lemezen közvetlenül rajta fekszik, a kettős fel­vétel alkalmával is csak egyetlen árnyékot ad, illetve a két különböző lámpaállásnak megfelelő árnyék teljesen egybe­esik. A többi részlet, a­mely a lemeztől távolabb esik, kettős árnyékot ad. A két árnyék annál távolabb fekszik egymástól, minél messzebb van az árnyékot adó részlet a lemeztől. Az árnyékok megkettőzése a különböző sugárirány­nak, tehát a parallaxisnak a következménye. A parallactikus eltérés­e szerint itt is megvan, de a­míg előbb mint hiba­forrás szerepelt, addig itt éppen ez az, a­miből photogram­metriai úton ki lehet számítani a projectil távolságát a leme­zen fekvő testfelülettől. Ezen az elven sokféle eljárás alap­szik. A legelterjedtebb közülük a Fürstenau-féle, mely az árnyékok távolságát egy speciálisan erre a czélra szerkesztett körzővel méri. A körző nyelén a számításra szolgáló szám­adatok a mérés alkalmával leolvashatók. Az idegen test hely­zetét egy a testfelületre ragasztott ólomkereszthez viszonyítva kapjuk meg. A lámpát a felvételkor erre a keresztre függélye­sen 60 cm.-nyire kell beállítani a lemeztől. A második lámpa­­állás ettől 6­2 cm.-nyire oldalt van. A két felvétel kettős kathodú stereoshop-lámpával egyidejűleg is eszközölhető. A Zita-kórházban használt bevált eljárások és módo­sítások. A „4 pont“-eljárás, ott a­hol keresztülvihető, egyszerű, olcsó és pontos. Ha hátrányait és hibaforrásait kiküszöböl­jük, az esetek nagy többségében használható általános eljá­rást nyerünk. Az eljárás hátrányai: 1. hogy az átvilágítás sötét képeket ad és így vastag testrészeknél a golyót sok­szor nem lehet megtalálni, és 2. hogy harántirányú átvilágí­tás még sovány egyéneken sem ad értelmes képet a medencze-, váll- mellkas-, has-és tomportájékról. Ezeket a harántfelvételeket azonban később tárgyalandó módon sikerül mással helyette­síteni, úgy hogy kivételesek azok az esetek, a­hol az idegen test kicsinysége miatt a vastag lágyrészekben nem látható és így az eljárás nem alkalmazható. Ilyenkor a photogramm­­metriát használjuk bizonyos módosításokkal. Hasonlóképp a photogrammetriára vagyunk utalva, ha a beteg a többi eljá­ráshoz szükséges speciális testtartásokba bármi okból nem hozható. Később kifejtendő okokból a koponyában levő ide­gen testeket módosított keresztfelvételekkel lokalizáljuk. Eze­ket ebből a czélból a parallactikus hibától mentesíteni kell. Eltérhetünk végül a 4 pont­ eljárástól azon esetekben, a­hol a golyó annyira a szemünk előtt fekszik, hogy a bőr alatt tapintható vagy a bőr nyomkodásával együtt mozog, vagy a hal eltávolítása oly egyszerű, pl. ujjakon, tenyéren, hogy a meghatározásra egyetlen átvilágítás is elégséges. A localisatiókor főszabályként tartjuk szem előtt, hogy nem magunk számára lokalizálunk, hanem a sebész számára. Igyekezzünk tehát a helyzetről olyan megjelölést adni, a­mely a sebészt félreértés nélkül tájékoztatja. A bőrön levő jelzés, a­mely a golyó helyzetét a röntgenológus előtt felderítette, esetleg nem világosítja fel eléggé a műtőt, mert a szervek anatómiai fekvése hossz- és harántátmérőkből érthető meg legjobban, a localisatiós eljárásaink pedig gyakran ferde át­mérőket szolgáltatnak. Ezeket a ferde átmérőket a sebész szá­mára átteszszük az egyenesbe. A localisatio a betegnek olyan testtartásában történik, a­milyent az a műtét alkalmával fog elfoglalni. Kétes esetek­ben a sebészszel konzultálunk s esetleg a sebész proponálta helyzetben újból lokalizálunk. Hiba a hónaljban levő golyót lógó kar mellett lokalizálni, mert a műtéthez szükséges elevatio a golyó helyzetét az izom- és csontelmozdulások miatt a bőrjelzéshez képest megváltoztatja. A) A 4 pont-eljárás. Hátrányai között a legnagyobb, hogy a gyér világítású képen a golyót nem mindig sikerül megtalálni. Arra azonban, hogy a golyót meglássuk, elsősor­ban nem a lámpa sugárzását kell fokozni, hanem a szemet sötétben kipihentetni. A szem kipihentnek tekinthető akkor, ha sötétben tisztán lát egy világító számlapú órát. Ezek az ú. n. „radium“-órák, közvetlenül azután, hogy napvilá­gon voltak, egy ideig erősebben világítanak. Szemellenőrzésre tehát olyan órát használjunk, a­mely már legalább 1/1 órán át sötétben (zsebben) volt. Adaptálás után normális terhelés mellett bekapcsoljuk a lámpát és szemközt átvilágítjuk a beteget. Ha golyó ilyenkor nem látszik, akkor szűkített dia­­phragmával élesebb képet állítunk be és ezzel kutatjuk át a testet. Ha ilyenkor sem látjuk meg a golyót, akkor kemény­sugárzású lámpával kissé fokozzuk a terhelést. Erősebb és hosszabb terhelést a lámpa nem tűr, azért 10—15 másod­­perc­ múlva k­apcsoljunk ki és tartsunk rövid szünetet. Semmi esetre ne járassuk a lámpát azalatt, míg nem a ké­pet figyeljük, hanem a látottak felett elmélkedünk vagy kon­zultálunk. A túlterhelés miatt a lámpa hamar megpuhul és most már ezért nem tudja a testrészt átvilágítani. Itt történik a legtöbb hiba! A projectil-kereséshez teljesen kipihent szem és szünetekkel vegyes rövid erős átvilágítások szükségesek. Ha projektil-részletet sehogy sem találtunk, akkor tart­sunk szemközti átvilágításban a beteg hátához egy pálczába vert szeget. Ha a szeg ezen, az átvilágításra legelőnytelenebb helyzetben meglátszik, akkor mondhatjuk, hogy a testben akkora projectil-szilánk sincs, mint a szóban forgó szeg. A 4-pont-eljárás másik hibája, hogy haránt átvilágítá­sokat nem mindenütt enged meg. A szemközt látható golyó azonban bizonyos fokú oldalt fordításnál még látszik. A két-két pontot tehát ezen ferde átmérőkben tesszük fel a testre, egyelőre csak ideiglenesen a magunk számára, és azokat később rajzban való szerkesztéssel áttesszük a sebésznek a frontálisba és sagittalisba. Ez úgy történik, hogy egy 2 milliméter vastag, tehát elég merev, de még formálható ólomdrótot átvezetünk a beteg testére rajzolt 4 ponton és a test alakjához hozzásimítjuk. (A 4 pont természetesen egy síkba esik.) A dróton apró flastromgolyócskák rátapasztásával megjelöljük a 4 pont helyét, azután a drótot a testről óva­tosan leemelve papírlapra tesszük és a kontúrokat czeruzával utána húzzuk, pontosan megjelölve a 4 pont helyét. Nem kell oly hosszú drót, hogy az egész testrészt körülérje. A rövidebb drót levételkor jobban megtartja az alakját. Hogy az átvitelkor nem deformálódott-e, arról testmérő-körzővel győző­dünk meg, melylyel a 4 pont távolságát a testen és a rajzon összehasonlítjuk. Most a rajzon a 4 pontot vonalzóval össze­kötjük. Ezzel fel van rajzolva a golyó helye és a testkontúr. Itt a papíron azután tetszés szerinti átmérőket jelölhetünk meg és azok végpontjait ugyancsak a cyrtometerként szereplő ólomdróttal a testre átvihetjük. A testet keresztirányban szelő 4-pont-jelzésnél is érthetőbb képet ad a golyón átmenő sagittalis vonalnak elülső és hátulsó végponttal való jelölése és annak a feltüntetése, hogy hány centiméter távolságban fekszik a golyó a pontoktól. A rajzot a kortörténethez mellékeljük, hogy az operatiónál a sebész keze ügyében legyen. Kiválókép

Next